Új Szó, 1975. február (28. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-11 / 35. szám, kedd

Huszonöt év hétköznapjai

FEJEZETEK EGY TANÍTÓNŐ ÉLETÉBŐL

ÚJ Fi LM EK

— Énrólam nincs mit írni — mondta, amikor közös ismerősünk beszélt neki szándékomról.

Nincs mit írni? Hát létezik olyan ember, akiről nincs mit írni? És éppen ö ne tudná, aki huszonöt éve tanít, aki huszonöt éve a legszebb emberi tájakon, milliónyi gondolat és lé- lekrezdülés között él? Nem hittem el, nem hihettem el!

Egy ajtó az első emeleten. Az ajtón nincs név. Megnyomom a csengőt. Lépések, majd kezét csókolom, jó estét kívánok; tessék bejáradni — mosoly kíséretében. Igen, jó helyen járok. SZEDER IRMÁNÁL, a ÖalovóL INagymegyeri j Magyar Alapis kola igazgatóhelyettesénél.

Kis előszoba, vállasabb embernek össze kell húznia magát. Egy szoba, egyik sarkában televízió, a másikban függöny ereszkedik alá. Rezsónyi kony- hácskát takar. A szoba egyébként ízlésesen berendezett. Vvég mögött kristályok; egy zongora, rajta metronóm, felette Barabás-reprodukció a fiatal Liszt Ferencről. A könyv- szekrényben a szépirodalom mellett történelmi tárgyú köny vek. Alacsony asztalkát kél fotel vigyáz. Én az egyikbe ülök, v a rekamiéra.

# * *

Hogyan is szokás mondani? Akkor vagyunk kint az életben, amikor már nem járunk iskolába.

— 1950-ben kezdtem, itt Nagymegyeren, az óvodában. Tanyról jártam be. Reggel fél ötkor keltem, nyolctól egyig a kicsinyekkel, aztán, délután Apácaszakállason a dolgozók iskolájában. Éjfél volt, mire, hazaértem. Tanulni kellett, mert tanítani akartam. Megszereztem a pedagógiai érettségit, és 1952 ben először álltam gyerekek elé, mint tanító néni. Két évvel később felvettek a pártba. Mondták, kiérdemeltem. Aztán a 6—8 évfolyamokra kerültem.

1955-ben kineveztek igazgató- helyettesnek. Még erősebben éreztem, hogy nem állhatok meg, tanulni kell.

És Szeder Irma tanult — mindig munka mellett. Ma is a Marxizmus—Leninizmus Esti Egyetemére jár. Nyitrán, leve lezó tagozaton elvégezte a magyar—történelem—zene szakot. Három és fél év alatt mindösz- sze egy kettese volt, népdalból. Mosolyogva mondja:

— Csodálkoztak a tanárok, mit keres ott az a kettes. Engem nem zavart, csak akkor kezdtem drukkolni — nehogy

hármasom legyen —, amikor már vagy húsz egyesem volt az indexben.

Tanult és tanított. 1962-ben kitüntették: a PÉLDÁS TANlTÖ címet kapta.

— A három tantárgyból most mit tanít?

— Történelmet és zenét.

— Akkor előbb a történelemről? Melyik kort szereti?

— A középkort és az újkort. Érdekes anyag, a gyerekek is szívesen tanulják. De ha még

jobban ie kell szűkítenem, akkor a francia forradalomtól Napóleon haláláig és az 1948-as forradalmakat. A tanterv ellenére, részletesebben tanítom ezeket a fejezeteket. Különben sok minden kimaradna. Sajnos, a magyar jakobinus mozgalomról is csak két mondat van történelemkönyvünkben. Ügy érzem, meg kell a gyerekeket tanítanom ezekre, mert nagy részük italán már soha nem találkozik a történelemmel ilyen formában. Igaz, a legújabb tan- terv már írja, hogy a magyar vonatkozású részekkel többet foglalkozhatunk.

— Hallottam, sokat utazik.

— Minden nyáron valahova. Megnézem a nevezetesebb helyeket, aztán élményeimről beszámolok tanítványaimnak.

Képeslapokat húz elő, milliót. V al amelyik társa egy külföldi út során megjegyezte, miért költi kevés pénzét képeslapokra. Válaszát egy fél mondattal odébb elárulom. Diafilmjei is vannak. A gyerekek csaknem valamennyit látták. És látták azt az őszi rózsát ts, amelyet a segesvári Petőfi-emlékműről hozott.

Most pedig egy számára talán még kedvesebb témára, illetve szakra váltunk. Szeder Irma egyike legjobb kúrvezetőinknek. A zene, mint valami fátyol, körüllengi, ezer színben kíséri életét.

A háború után egy barátnője vezette be a hangjegyek titkaiba, majd önszorgalomból megtanult harmóniumon játszani.

Aztán valakitől megtudta, hogy énekelni is tud. Sok színdarabban, operettben játszott kisebb- nagyobb szerepeket. Nagymegyeren és környékén még ma is emlegetik a Marica grófnőt. Tizenhárom alkalommal játszót ták, és később ismét felújították.

— Bizony, akkor sokat szerepeltünk. Ma már fordítva van: a gyerekek szerepelnek és a pedagógusok a nézők. Pedig akkor a zsebünkből vettük a pénzt, mert a kultúrháznak nem volt olyan felszerelése, mint ma van. És a hétköznapok? Hétfőn énekkar, a következő három estén színházi próba, pénteken megint énekkar.

Szeder Irma m alapító tagja volt a Csehszlovák Magyar Tanítók Központi Énekkarának. 1969-ig énekelt velük. — Még ma is fáj a szívem, ha hallok róluk. Szép emlékek fűznek hozzájuk.

— Szokott énekelni, ha egye dűl van?

— Zongorázni gyakrabban.

Meséli nevetve, egyszer any

nyira beleélte magát a zongorajátékba, hogy megfeledkezett arról, hol is van. Amikor befejezte, az ablak alól szomszéd jai hangját hallotta: „Tanító néni, ez szebb volt, mint a te levízióban.“

Gyermekkórusaival szép sike reket ért el — legutóbb a já rások legjobb kórusainak or száqos döntőjén. így gyűjti örömeit egy tanítónő. Munkával a munkából; az iskolában és az iskolán kívül.

— Nem ■ bántam meg, hogy pedagógus leltem, az árnyékos oldalak ellenére sem: Tudja, az a legnagyobb boldogság, az a legfelemelőbb érzés, amikor az órán visszahalljuk azt, amit az előzőn tanítottunk. Különben, el sem hiszem, hogy már huszonöt éve tanítok. Ügy el szállt az idő, észre se vettem.

— Kedves élménye az iskolapadok közül?

— Rengeteg van. A gyerekek akaratukon kívül is megnevet telik az embert, még ha nincs is a legjobb kedvében. Az egyik történelemórán például, az őskorból feleltettem. Kérdem a gyerektől, miben éltek az ősemberek. Válasz: hordágyakban.

— Hol, hogyan tölti a hét végét?

— A szüleimnél, Tanyon. Síi tök, főzök; szeretek varrni és olvasni, mindent.

* * *•

— Énrólam nincs mit írni — mondta, amikor közös ismerő sünk beszélt neki szándékom Tói. BODNÁR GYULA

A nyelvtanítás úi íehetőseqei

Alapiskoláink számos pedagógusának (nyelvszakos tanítókra gondolok) nehézségeket okoz a nyelvtanítás. Ezek a nehézségek nem a nyelvtani ismeretek hiányából, hanem a módszerek alkalmazásából adódnak.

A nyelvtantanításnál szívesen alkalmazzuk a klasszikus, ma- rév módszereket. Egyedüli segédeszköz a tankönyv, mely sok esetben már nem felel meg a modern oktatás követelményeinek. A tanulóktól legtöbbször a szabályok pontos reprodukálását kérjük számon, s háttérbe szorítjuk az ismeretek gyakorlati alkalmazását. Ezek után természetes, hogy munkánk nem jár eredménnyel. A tananyag a tanulók előtt száraznak tűnik (elsősorban a tanító teszi azzá!], ezért passzív hozzáállást tanúsítanak. A nyelvtanórák számukra így sablonossá, unalmassá válnak. Hogy ez ne így legyen, elsősorban a pedagógus kemény, fáradságot nem ismerő munkájára, az új lehetőségek széles körű feltárására van szükség.

Örömmel vettem kezembe nemrégiben Varga Katalinnak, a népszerű magyarországi meseírónak nálunk is megjelent könyvét, az „En, Te, Ö“-t (Madách, Bratislava 1973.) A mesekönyv alcíme: Kalandok a szó- fajok birodalmában. Nos, ezt a könyvet nemcsak a nyolc-tíz éveseknek, hanem valamennyi nyelvtanárnak is a figyelmébe

ajánlom. Merem állítani, hogy az alapiskolák alsóbb évfolyamaiban még segédtankönyvként is eredménnyel alkalmazhatnánk. Varga Katalin könyve a maga műfajában az oktatási és nevelési követelményeknek is megfelel. Jó példája annak, hogyan lehet a nyelvtanítást érdekessé, játékossá, s ezzel egyidejűleg komollyá és eredményessé is tenni.

Az író egyszerre több célt is elért könyvével. Először is a mesének, mint műfajnak valameny- nyi lehetőségét felhasználva, megszeretteti gyermekeinkkel az irodalmat. Másodszor pedig észrevétlenül megtanítja őket a helyesírás szabályaira és a legalapvetőbb nyelvtani ismeretekre.

Meséi helytállóak, időszerűek, „modernek“, s nem szakadnak el a népmesék tisztaságától, szépségétől sem. Előfordulnak bennük a régi magyar népmesék legtipikusabb elemei is: boszorkányok, manók, varázslók, tündérek, táltos lovak, égig érő fa, kacsalábon forgó vár stb., de a gyerekek fantáziáját mindenképp a jövő felé tágítja. Hősei, akiket igazi mesés hangulatot keltő szavakkal nevez meg (Pitt, Patt, Dínó), utazó mesehősök. Egy véletlen folytán (Ka- lamona, a híres varázsló elrabolja testvérüket, Dórót) kény- tenek bebarangolni az ismeretlen szigeteket, a szófajok birodalmát. Egy varázsgömbbel

utaznak. Járnak a gejzírek, zuzmók, rénszarvasok szigetén, miközben robotállatokkal találkoznak. A szigetek lakói más-más, a modern technika különböző vívmányaival dolgoznak. Minden sziget egy-egy szófajnak a szigete, s mindenütt él egy bölcs, a szavakkal varázsolni is tudó nyelvtanár. A lakók készségesen segítenek az idegenek nek (a mese főhőseinek), de nekik előbb meg kell tanulniuk az új nyelvet, az adott szófajt tökéletesen ismerniük kell.

A hősök jelleme az igazi lest- vérszeretet, a szorgalmat, a kitartást példázza. Csupán ilyen tulajdonságokkal rendelkezve érhetik el céljukat, így találják meg testvérüket.

A gyerekek figyelmét jól lekötik a fordulatos mesék közé ékelt mulatságos versek, az értékes rejtvények és fejtörők, melyek mind a játékos nyelvtani ismeretszerzést szolgálják. A meseszövegek fejlesztik a kis olvasók szókincsét, kifejezőkészségét, a pompás és művészi rajzok pedig még elevenebbé teszik az írónő képzelte mesevilágot.

Varga Katalin elérte könyve szórakoztató és élménygazdagító hatását, s ezáltal az okta tás eredményességét is. Könyvéből sok-sok hasznos dolgot alkalmazhatnánk a tanítási órákon isi

CSAKV KAROLY

GYÖK ÉR TELEM FA

(bolgár)

A Dolgozók Filmfesztiválja során bemutatott filmeket fokozatosan a többi mozi is műsorra tűzi. A léli szemlén látott filmek közül az egyik legsikerültebb alkotás a Gyükértelen fa, melyet a tavalyi Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesziválon fődíjjal tüntettek ki.

Mivel egyik korábbi vasárnapi

önmegvalósításának, céljainak fontosságáról. Egy mélyen humanista művész hitvallása ez a film, melynek végkicsengése: az értelmes cselekvésnek, az alkotó munkának nem lehel, nem szabad határt szabni, az embernek éreznie kell, hogy a társadalomnak szüksége van rá. A cselekvés lehetőségétől megIV [ i riE-Jov (ibalra) a bolgár film egyik jelenetéi:.i;.

szánuiuttoan már részletesen foglalkoztunk a filmmel, most, hogy bemutatták, már csak rövidem méltatjuk erényeit. Ahol gár film egy idős kommunista parasztember városba kerüléséről szól, aki a tétlen jómódban nem találja helyét a fia és annak családja mellett, s végül visszatér falujába, amelyet felesége halála után elhagyott.

Röviden így foglalhatnánk össze a film cselekményét, mondanivalója azonban sokkal mé lyebb, mint amire az egyszerű történetből következtethetnénk. Hriszto Hrisztov rendező élő problémát vet fel: az idősödő emberek tétlenségre kárhozta- tását, életük t artalmat lanságának kérdését. A filmben őszinte gondolatok fogalmazódnak meg az élet értelméről, az ember

fosztott idős embereket a kényelem, a jólét, a gondtalanság nem mindig teszi boldoggá.

A film reális veszélyre figyelmeztet: a gyökértelenség káros voltára, arra a jelenségre, amikor a fiatalok idős szüleiket új környezetbe helyezve kirekesztik az öregeket a dolgos társadalomból.

őszinte, igaz vallomás ez a film. Főszerepét Nikola Dadov játssza, közvetlen természetességgel; az idős parasztember alakjába egy egész sorsot és drámai akaratot tud varázsolni tekintetével, mélyen átélt játékával. Említést érdemel még Nevena Kokanova (a parasztember menye) és Marin Janev (az idős ember fia) teljesítménye is.

HÁBORÚ ÉS EMBEREK (jaípdin)

Díjnyertes film ez is, a nyári Karlovy Vary-i fesztiválon a „Lidice rózsáit“ nyerte el. Legnagyobb pozitívuma, hogy a japán filmtörténetben talán először nyújt átfogó, s főleg igazságos képet Japán második világháborús eseményeiről, bemutatva azokat az erőket, amelyek az országot a háborúba sodorták, és azokat is, amelyek a pusztulástól óvták.

A film tulajdonképpen hatalmas történelmi freskó: a nálunk bemutatott alkotás a háborús krónikának a harmadik része, s az 1939 es eseményeket idézi, amikor a japán hadsereg megtámadta Mandzsúriát. Az aiőzö két rész Japán Kína elleni harcát jeleníti meg. A film Dzsum- ptíi Goinikova regénye alapján készült, s a rendező öt részesre tervezi;

Szatszuo jamamoto alkotó egy nagyiparos család sorsán keresztül érzékelteti az akkori japán társadalom ellentmondásait. A rendkívül szerteágazó történet központi alakja Godai gyáros (hadianyagokat gyárt) és Köbei Szimegi, a háború megátalkodott ellenzője. A gyáros egyik lánya — apja határozott tilalma ellenére — feleségül megy Szimegihez, s ezzel szembekerül azzal a világgal, melyet apja képvisel. A rendező a csaladi drámán keresztül bontakoztatja ki a cselekményt, s bemutatja a Halhin-Gol folyó menti harcokat.

Az antifasiszta filmdráma kemény ítéletet mond az imperialista háború fölött; a rendező nyíltan, leplezetlenül fejti ki gondolatait a háború esztelen- ségéről. Az európai filmízléshez szokott néző számára az alkotás egyes részel azonban kissé vontatói lak, s szinte elviselhetetlenek. Az alkotó ugyanis nem törekedett visszafogott ábrázolás- módra, a háború embertelenségét, az erőszakot, a brutalitást teljes meztelenségében tárta elénk — bár a naturalista jelenetek nem öncélúak.

Talán nem érdektelen, ha elmondjuk, hogy a nagy hatású

filmdráma a MOSZFILM-stúdió segítségével készült. A harci jeleneteket a rendező a Szovjetunióban, a Volga mentén forgat* ta; nem azért, mintha Japánban nem talált volna megfelelő tere* pet, hanem, mert korabeli tan* kokkal, fegyverekkel országa nem rendelkezik, s legfőképpen; Japánban nem realizálhatta elképzeléseit, a film koncepciója ugyanis nem felel meg az imperialista körök politikájának. Mivel munkáját odahaza kimondottan akadályozták, a szovjet filmesekhez fordult segítségért, akik készsége*®'’ r'—" tettek

Jelenet a Háború és emberek című japán filmből.

kérésének. S mi sem természetesebb, hiszen a film mondanivalója és végkicsengése összhangban van a világ békepolitikájával.

A rendező fiatal fejjel éke át a háború borzalmait, s látta, hogy a tőke, a gyárosok nyerészkedései és hódító céljai milyen veszélybe sodorták az országot. Ezért fontosnak tartotta, hogy filmet készítsen a háború kegyetlenségéről és értelmetlenségéről — elsősorban a fiatalok és azok számára, akik még nem okultak a történelemből.

—ym—

(Goindolatclk egy meselkcmyv olvasása közben)