Új Szó, 1975. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-02 / 1. szám, csütörtök
A z utolsó autóbusz kiöntötte magából a szeret- mespárokat a sötétbe, és ott maradt állva, eloltott fényekkel. — Hát megyünk, vagy nem? — suttogta Vilko idegesem. — Gyere, üljünk le még egy percre... — És Ruža leült a padra, s halk kuncogással maga mellé rántotta a fiút. — Ruženka... — duruzsolta Vilko csókok közt —, ha igazán akarod ... akkor máris indulnunk kellene... — És mi van, ha nem akarom? — Akkor itt fogunk ülni reggelig. — Igen, és Slávka ezalatt élvezkedik a jó melegben, a te ágyadban. — No, ha most rögtön felkászálódunk ... Nem kászálódtak fel húsz perc múlva sem, amikor az autóbuszban kigyúltak a fények, és az ásítozó sofőr elindult a szundikáló kalauznővel az utolsó szombati fordulóra. — Tessék — mondta Vilko —, most Ruženka mehet alu- kálni az anyukájához. — És mi van, ha i]em akarok? — Mondhatnám, elég hideg van. — Egyszerre! És egy perccel ezelőtt még azt mondtad, hogy itt ülhetünk egészen reggelig. — No, kászálódjunk, igen?! — Tudod, Vilik, te azért. •. Most aztán bemutatkoztál, azt meg kell mondanom! Egymástól egy méterre bandukoltak az alvó utcákon. Az egyik, nyilván alacsonyan levő ablakban halványan világított egy láthatatlan kis lámpa. — Vilinko... — suttogta Ruža, és megállt. — Anyukád már kutáccsal a kezében vár. — Te vagy a iegundorítóbb és legrondább férfi, akit ismertem. — Sokat ismertél, mi? — Nagyon jól tudod, hogy még eggyel sem ... — Ezt még nem tudom. Ez csak a te állandó propagandád. — Szóval, a Doležallal, ha éppen tudni akarod ... — Ma már nem akarok tudni semmit. Ismételten sikerült sértetlen celofáncsomagolásban hazaszállítanom téged. Hát szia. Ruža a ház kapuja előtt állt, és a kulcsot harapdálta. — Hát tűnj már haza! —■ kiáltott rá türelmetlenül. — És mi van, ha nem akarok? — Micsoda ... ? — Jóformán megijedt. — És — mi — van — ha — komolyan — nem akarok? Ezúttal futottak az utcákon, és a legényszállás ajtaján türelmetlenül és kíméletlenül kikopogták a megbeszélt jelt. — Ti kábé megbolondultatok — mondta a félig meztelen Mirko. — Nulla-nulla-negyven van, Slávka utolsó busza már rég elment, tehát teljesen kizárt, hogy... — Ha azt képzelted — támadott a kócos Slávka egy férfiingben —, te ostoba liba .. — De Ružena arckifejezésében valami hirtelen szavát vette. — A megállapodás világos volt — folytatta Mirko hűvösen. — Ha éjfélig megérkeztek, kérem, Slávka még eléri a buszt, én meg lelépek. Nul- la-nulla-negyvenegy van. Szíveskedjetek eltűnni. De rögtön. — Várj... — mondta megváltozott hangon Slávka, be- gombolgatva mellén az inget. — Hagyd őket... — Hát ettől kinyúlok — gurult méregbe Mirko a váratlan fordulattól. Ha most haza akarsz menni, Slávka, hát tessék. Mindössze hat kilométer. Készségesen kölcsönadok egy sálat, de eszembe se jut, hogy veled menjek. — Gyere ide, te bürokrata .. — és Slávka félrevonta Mirkót, és suttogva mondta: — Hiába minden, nekünk kell eltűnnünk. Majd bemászunk odalent abba a kis kamrába. Egy óra elég nekik. Ne vágj olyan hülye képet! Ružának ez az első. Érted? Először, az csak egyszer van az életben. Egy óra ezeknek még sok is. Mondd meg nekik! — Szóval — fordult hozzájuk Mirkó —, végtelenül felelőtlen dolog tőletek visszaélni ... — Ne kertelj — szólt rá Slávka. négykor kelt, felvarrta estélyi ráhájára a gallérkát, és kivasalta a ruhát, aztán pucolta az üzemi konyhán a krumplit, csinált és széthordott háromszáz- nyolcvan liter * teát, elmosogatott ezer tányért, egy óra hosz- szat kitartóan szappanozta magát és zuhanyozott, otthon letépte a gallérkát az estélyi ruhájáról, és kivasalta a ruhát, bevásárolt, főzött, elmosogatta az edényt, felvarrta a gallérkát az estélyi ruhájára, és kivasalta a ruhát, elindult benne és visszatért, hogy letépje a gallérkát, s most már nem vasalta ki a ruhát, hanem egy óra hosszat állt a tűsarkú cipőben a bezárt Savoy előtt, hogy üiűhelyet kapjon, de jóformán nem ült, mert szünet nélkül táncolt három és fél órán át — s mindez felajzott állapotban, amelynek tizennyolc órás szüntelen hatása végül is leteperte tizenhat évét. A tizenkilenc éves Vilko frissebb volt, a közös tételeken kívül mindössze másfél tonna acetanilidet aprított fel gáz- maszkban, a sötétkamrában előhívta a színes filmjét, félig fekve elolvasta a fizikai előadóteremben a Generátorok fejezetet — most közvetlenül az előtt aludt el, hogy a felfordított tányéron megszólalt az ébresztőóra (az óvatos Mirko állította be a biztonság kedvéért már fél kettőre). — Vilik... — suttogta Ruža, s álmában magához ölelte a párnát. Amikor aztán pontosan tizenkét perccel később »(Mirko sohasem késik) felhangzott az első kopogás (ha a pontos időjelző ebben a pillanatban nem nulla-egy-negyvenkettőt jelezne, akkor téved), Vilko kijött a sötét szobából, és bejelentette a csodát. — Most nem mehet be senki — suttogta izgatottan a folyosó hideg fényében, s a hátát szilárdan nekivetette a bűvöletes szoba ajtajának — mert Ruža... — Még ha éppen haldokolna, vagy netán szülne — kezdte Mirko recsegősen —, akkor is megvolna az okunk rá, hogy bemenjünk. Szerencsére a helyzet jobb: nulla-egy-negyvenket- tő van! — Csakhogy valami sokkal ... és egészen különös dolog történt... — suttogta Vilko. — Ruža lebeg. A levegőben. Kábé egy, egy méter húszra a földtől. Tény! Slávka beleharapott az alsó ajkába, és Mirko (alighanem életében először) megnémult a döbbenettől (de csak egy másodperc töredékére). — Egy percen belül mindketten tűnjetek el — mondta jéghidegen rögtön azután, és az órájára nézett. — Hatvanig számolok: egy, kettő, három, négy.,. — Itt kár számolni — mondta a sápadt Vilko békésen. — Ruža lebeg. Ebben az állapotban egyszerűen lehetetlen felébreszteni. Még szerencse, hogy van odalent nz a kis kamra, ahol elalhatuiik. Rettenetesen sajnálom, de' nincs mit tenni. — Vilko — kezdte Mirko lassan, — nem akarom most hangsúlyozni, hogy erre a legényszállásra ugyanolyan jogom van, mint neked, s hogy ugyanúgy itt lakom, mint te. Meg hogy mi Slávkával éppoly szívesen szeretgetjük egymást, mint te RuŽenával. De azt nem várhatod, hogy a végtelenségig engedünk neked. Éjfél után jöt tél csak, és megállapodás szerint neked kellett volna a kamrába menned. Tekintettel voltunk bizonyos dolgokra — rendben! De a második megái lapodásunk szerint... — Mirko — szólt Vilko szintén lassan —, teljesen igazad van. Csakhogy minden megái lapodás felborul, mivel Ruža lebeg. És ez tény. így hát mindhármunknak el kell mén niink, és odalent kell aludnunk a... — Hát ide figyelj, fiacskám ... — Mirko támadó állásba helyezkedett, de Slávka visszafogta mindkét öklét, és tárgyilagosan Vilkóhoz fordult: — És te is lejönnél velünk? — Ö nem megy le — frö- csögte Mirko —, ő a hasán csúszik le és... — Lehet — mondta az elmélázó Slávka, nem engedve el Mirko nyugtalan öklét, — hogy csakugyan van valami a dologban. Lehet, hogy Vilkónak iga za van ... — Slávka! — sóhajtott fel Mirko rémülten, s elvesztette harciasságát.* — Megkuksizom őt... — Arcán különös mosollyal, gyöngéden félretolta az ajtóból Vil- kót, és beosont. Hóna alatt egy pokróccal s halkan tért vissza. — Hát mi van ...? — fintor gott Mirko. — Lebeg — suttogta Vilko. — Slávka — mosolyodott el Mirko —, beszélj. — Lebeg — ismételte maka csul Vilko. — Lebeg — sóhajtott Slávka, és Vilko mellé állt, mint egy testőr. — Slávka, az istenért...! — Lebeg! — ujjongott Vilko. — Lebeg, lebeg, lebeg ... — Tényleg — erősítette meg Slávka. — Slávka — könyörgött Mirko —, te mégiscsak egy értelmes nő vagy, elvégezted a fel sőfokú közgazdaságit, és öt év könyvelői praxis van mögötted. Hát lebeghet valaki? Csehszlovákiában, 1960-ban? Slávka vállat vont. Vilko boldogan mosolygott. — Vilko — folytatta Mirko sürgetően —kétéves ipariskolád van, még ma délután is a fizikát tanultad ... — A generátorokat — bólin tott Vilkó csillogó szemmel. —... úgyhogy a mechanikát már tudod. Felelj világosan egy kérdésre: lehetséges, hogy egy szilárd test... — Nem lehetséges — szakította félbe Vilko. — De Ruža lebeg. — Slávka... — folytatta Mirko egyre kétségbeesetteb ben — lehetséges ... — De hisz tudod, hogy vannak azok a mindenféle holdkóros állapotok — mondta Slávka némileg habozva —, ma már gyógyítják is hipnózissal meg mi... — Gondolj a fakírokra ... Komolyan, Mirko, ha nem láttam volna a saját szememmel, én se hittem volna. — És láttad? — Láttam. — Lebeg? ... Gondold meg, mit beszélsz!! — Lebeg — mondta Slávka határozottan. — Milyen magasan a földtől? — Százhatvan centiméterre — mosolygott Vilko. — Milyen magasan, Sláv ka? ... — Olyan magasan, ahogy Vilko mondja. — Lebeg... — ismételte Vilko ábrándosán. — És ragyog ... Mirko a tenyerébe temette arcát. — 1-Iát akkor indulás lefelé — mondta a mindig józan és tárgyilagos Slávka. — Hoztam neked egy takarót, Vilinko. HOSSZ0 FERENC fordítása Vlostislav Macháček felvétele PETŐFI SÁNDOR: Jövendölés „Mondád, anyám, hogy álmainkat Éjente festi égi kéz; Az álom ablak, melyen által Lelkünk szeme jövőbe néz. Anyám, álmodtam én is egyet, Nem fejtenéd meg, mit jelent? Szárnyim növének, s átröpűltem A levegőt, a végtelent." ‘Fiacskám, lelkem drága napja, Napomnak fénye! örvendezz; Hosszúra nyújtja élted isten, Álmodnak boldog titka ez.’ — És nőtt a gyermek, lángra lobbant Meleg keblén az ifjúkor, S a dal malasztos enyh a szívnek, Midőn hullámzó vére forr. Lantot ragadt az ifjú karja, Lantjának adta érzetét, S dalszárnyon a lángérzemények Madárként szálltak szerteszét. Égig röpült a bűvös ének, Lehozta a hír csillagát, És a költőnek, súgarából Font homlokára koronát. De méreg a dal édes méze; S mit a költő a lantnak ad, Szívének mindenik virága, Éltéből egy-egy drága nap. Pokollá lett az érzelemláng. És ő a lángban martalék; A földön őt az életfának Csak egy kis ága tartja még. Ott fekszik ő halálos ágyon, Sok szenvedésnek gyermeke, S hallá, mit a szülő bús ajka Kínjának hangján rebege: ’Halál ne vidd el őt karomból, Ne vidd korán el a fiút; Soká Ígérte őt éltetni Az ég . .. vagy álmunk is hazud? ...' „Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő-fiadnak, Anyám, soká, örökkön él.“ VLADIMÍR PÄRAL: Csoda a legénylakáson — Állítsátok be az órátokat — Sóhajtott fel Mirko. — Nul- la-nulla-negyvenkettő van. Én Slávkával most levonulok a kis kamrába, és pontban nulla-egy- negyvenkettőkor visszajövünk. Figyeljétek az órát! Legkésőbb nulla egy-negyvenkettőkor eltűntök. Világos? — Hát szia. . — suttogta Slávka, és egy kicsit szipákolt. — Világos — mondta Vilko. — Frankó — mosolygott Ruža, aki már korábban levetette a cipőjét. — Figyeljétek az órát — figyelmeztette őket Mirko még elmenőben, s még mielőtt elhalkultak volna az ő és Slávka léptei a lépcsőházban, Ruža áthúzta a fején ruháját, felakasztotta egy fogasra a szekrényben, és boldogan elhelyezkedett a meleg ágyon. — ... Ruženka ... te olyan végtelenül klassz vagy ... Ruženka ... — De Ruženka nem hallotta őt. Az ő nagy napja túlságosan is sokat kívánt tőle. Hajnali (1843)
