Új Szó, 1975. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-04 / 3. szám, szombat
SEBES TIBOR RIPORTJA: MAURITIUS CIKLON ELŐTT ? «u S enki sem marad ki a reggeltől késő délutánig tarfÖ vidámságból. Még a minisa- te^relnök, „Ram“ sem, akit a szigetlakók közül • sokan a Nagy Ördögnek neveznek. Az Old Mán és vetélytársai is eljöttek a Champ de Marsra, a „nép közé“, egyesek szerint a sokáig nem halasztható (legutoljára a függetlenség előtt rendezettl) választások közelségének jeleként Sir Ramgo- olarn és miniszterei is elvegyültek a nép között, s vidáman hagyták, hogy ünneplőik kannából és vízipisztolyokból lila, meg piros vízzel locsolják meg őket, mint az nálunk húsvétkor szokás ... Mert a Holi a húsvéti locsol- kodáshoz hasonlítható, főként a vödörrel dívott falusi nya- konöntéshez. De a legények itt nem kopogtatnak be a házakhoz, hanem (némi alkohollal felpumpált mámorban) végigvonulnak a városon, s az „áldozatok“ közé magukat is besorolják, no meg a sokezer kíváncsiskodót, akik (állítólag) alig várják, hogy befessék őket. Két fényképezőgéppel a vállamon, sárga ingben és világoskék nadrágomban magam is elindultam az ünneplő sereg kellős közepe felé. Vidáman kattintgattam gépeimet, sokan még meg is köszönték, hogy megörökítettem őket, amikor váratlanul tucatnyi fiatalemberből álló sereggel találtam szembe magamat. Vödörben hozták a sűrű piros, meg lila lét, s piros festékkel átitatott rongyot tartottak a kezükben. Arcuk, ruhájuk Is vérpiros volt — s ahogyan közeledtek, félőn nyílt szét előttük a tömeg. Három rendőr ácsorgott a közelben, feléjük indultam, de már késő volt! Kísérőm, Raouf is lemaradt, látván reménytelen helyzetemet, s lemondott a segítségnyújtásról — mert mit tehetnénk ketten a tucatnyi elszánt „holistával“ szemben?! Közrefogtak, s a három rendőr szemeláttára a vödörbe mártott lila meg piros rongyokkal festeni kezdték arcomat, ingemet, világoskék nadrágomat ... Hiába kiáltoztam ... Ingem és nadrágom azóta sem vált meg a Holi lilaszínű emlékeitől! Csak az vigasztalt, hogy három nappal később, Mauritius függetlenségének ceremóniáján még a miniszterelnök ősz haja is lila színben pompázott... Egyik helybéli kollégám, akivel együtt fotóztam a függetlenség hatodik évfordulóján rendezett parádét, azt mondta: „Jó ez a sok ünnep, meg fesztivál, mert a mauritiusiakkal eifeledteti a sokasodó gondokat.“ A cukornádból élinelk A mauritiusi naptárban nem találtam ünnepet a cukornád aratására, erre a legalább három hónapig tartó kemény munkára, amely ma is a szigetország gazdasági életének legfőbb szektora. Mert nem véletlenül nevezik Kubához hasonlóan „cukorszigetnek" Mauritiusi, vagy mint egy költő írta: a világra édességet cső- pögtető gyöngyszemnek. A vetésterület legnagyobb részét, közel kilencven százalékát még mindig a hollandok által meghonosított cukornád borítja. Itt a kevés tejet adó zebu teheneket sötét istállókban tartják, s csak lassan terjed a tea, s a szigetlakók ellátását szolgáló zöldségfélék termelése. Mauritius életritmusa a cukornádhoz igazodik, a munkások fele a nagy cukornád ültetvényeken és a két tucatnyi feldolgozó üzemben dolgozik. Augusztusban kezdődik, s olykor decemberig tart az aratás. A cukornádszárakat gépkocsival szállítják a gyárakba, miután a vasútvonalakat a hatva nas évek végén „aszfaltozták“ — országúttá változtatták. Tavasszal, a ciklonok időszakában magukra hagyják a cukornádföldeket — s a több, mint ötvenezer cukornádarató munkást, a többnyire napszámból élő szegény hindukat és kreolokat, ök legalább az év egyik felében munkához jutnak. A másik ötvenezer semmiféle jövedelemmel nem számolhat! Naphosszat ülnek, ácsorognak a füstös kocsmák előtt, vagy szegényes házikójuk küszöbén. A hatalmon lévők inkább elviselnék egy ciklon pusztítását a szigeten, amelyre már sok példa volt, mint egy politikai ciklont — a munkások és munkanélküliek elégedetlenségének kitörését. A Carol tájfun 1960-ban több, mint 200 kilométeres sebességgel tört a szigetre és 235 ezer tonna cukornádtermést tett tönkre, ötvenezer ember otthonát pusztította el. De mi szakadna a szigetre, ha az elégedetlenség törne ki tájfunszerűen? Ha az iskolákból kikerülő és munka nélkül őgyelgő fiatalok ezrei, a napi 4—5 rúpiát kereső szakképzetlen munkásnők elégedetlensége kavarna tájfunt? Vámmentes „export-zóna“ Ettől fél a kormány, s felismervén a helyzet megváltoztatásának szükségességét, széleskörű ipartelepítést kezdeményezett. 1970 ben határozták el a szabad ipari „ex port termelési zónák“ létesítését, hogy Mauritiusi Hongkonghoz és Szingapúrhoz hasonlóan külföldi cégek részvételével iparosítsák és ezzel törjék meg a „cukorrabszolgaságot“. A kivándorlás nem lehet megoldás, noha felállították a kivándorlásügyi minisztériumot és évente mintegy négyezer mauritiusi próbál szerencsét külföldön ... Tavaly az adómentes és különféle kedvezményekkel ellátott „export-zónákban“ lévő tizennyolc cég már 2500 embert foglalkoztatott, s az idei esztendő első felében 14 újabb cégnek engedélyezték a letelepedést — mintegy harminc további pályázat vár elbírálásra. Főként kevés nyersanyagot igénylő gyárakat telepítenek a szigetre, köztük tranzisztorokat, zsebszámológépeket, játékokat előállító üzemeket. Az egyik vállalat parányi drágaköveket csiszol ékszerek és órák számára: egész heti termését egyetlen ládaban repülőgépen küldik Európába. De a kis üzemek létesítésével ulig csökken a munkanélküliség. Végig vezettek egy angol cég korszerű, már 1200 munkást «— főként lányokat — foglalkoztató kötöttárú üzemén. Az alkalmazottak számát 1800-ra növelik — de még ez is csupán néhány százalékos enyhítést hoz, a legtöbb üzem pedig alig félszáz, vagy száz munkaalkalmat kínál a mauritiusiaknak. Olcsóbb, miint Hoingrkcingbein Mégis, egy-egy új üzem megnyitása nagy ünnep a munkára váró mauritiusiak számára, noha az idegen tulajdonban lévő gyárak a külföldtől való függés szálait erősítik. Itt olcsó a munkaerő, olcsóbb, mint Hongkongban vagy Szingapúrban. De mi lesz Mauritiussal, ha újra megnyitják a Szuezi csatornát? A Távol-Keletről és Indiából a Jóreménység fokának megkerülésével Európába tartó hajók akkor elkerülik Mauritiusi, s a szigetország újra távol esik majd a nagy tengeri útvonalaktól. Mi lesz akkor Mauritiussal, ha majd csak „állóhely“ jut a szigetlakóknak, akiknek száma egyre növekszik! Kevesen követték Prabha Ghurburrun orvosnő példáját, akit az egészségügyi minisztérium a család- tervezési tennivalók koordinálásával bízott meg. ö jó példával járt elöl: csak házasságának harmadik évében szülte meg gyermekét... A szigeten a családonként! hat-nyolc gye rek megszokott dolog ... Barnard órás tévedése — bélyegem És amiből még sok van a szigeten, s ami nélkül nem szólhatunk Mauritíusról: a bé lyeg! Egy levelet, rajta két 1847. évi kiadású mauritiusi bélyeggel, egy árverésen 380 ezer dollárőrt adtak el! Történetét minden bélyeggyűjtő is meri. A sziget kormányzójának felesége 1847-ben nagy báli fogadást rendezett, amelyre a meghívókat postán szerette volna elküldeni. Ám a küldeményekhez nem volt elegendő bélyeg. Már-már úgy tűnt, meghiúsul a kormányzóné terve és Mauritiuson nem ő lesz az első, aki az új divat szerint pos tai bélyeggel bérmentesített meghívókártyákat küld a sziget előkelőségeinek, amikor mentő ötlete támadt! Felkérte Barnard órásmestert, hogy készítsen ő bélyegeket, mégpedig sürgősen! Akkoriban ebből aligha csináltak nagy ügyet, hiszen Angliában is még csak hét éve használtak bélyeget... Barnard órás tüstént munkához látott, s egy rézlapra — a Viktória királynő fejével díszített első angol bélyegek mintájára — két bélyeget vésett. Az egyik, 1, a másik 2 pennys lett. Viktória királynő képével, és „Mauritius“ felirattal. Az órás, nem lévén járatos postai szabályokban, a „post paid" portó fizetve helyett a „post office“ (postahivatal) feliratot véste az egypennys narancssárga és a kétpennys kék bélyegekre. A bálon felhívták a hibára a kormányzó feleségének figyelmét, mire a megmaradt bélyegeket már nem használták fel, de nem is őrizték meg a későbbi gyűjtők számára. A báli vendégek aligha sejtették, hogy száz évvel később sok ezer dollárt kínálnak egyetlen kék „Mauritius Post Office“ bélyegért! S máig sem tudni, hány ilyen bélyeget — egyesek szerint ötszázat — nyomtattak 1847-ben Barnard órás rézmetszetével. A bélyegkiadás persze ma sem lebecsülendő bevétel a kis szigetnek, s az elmúlt évtizedekben többen kísérleteztek a „kék Mauritius“ hamisításával, sőt, a szigetlakok között is akadtak néhányan, akik „eredeti“ 1847-es kétpennyssel fel- bélyegzett „báli meghívót“ is kínáltak a hiszékeny külföldi turistáknak. Tavaly japán turisták (nekik nyilván nem kínáltak „kék Mauritiussal“ fel- bélyegzett báli meghívókat!) a Mahébourg-i múzeum vitrinjéből kiemelték a híres bélyegek néhány példányát, s az udvaron kínálták eladásra ... Azóta az eredeti „Mauritius Post Office“ bélyegeket a múzeum páncélszekrényében őrzik! A postahivatalokban viszont nagy választékban kapni a sok új bélyegsorozatból... Ramgoolam és az MMM A mauritiusiak mindinkább kifelé tekintenek — nemcsak a kivándorlás gondolatát fontolgatva, hanem keresve a kapcsolatot a világgal, s keresve a megoldás lehetőségeit problémáikra, amelyek hasonlatosak a legtöbb fejlődő ország gondjaival. Ráadásul, itt számos gazdasági és politikai probléma gyakran „faji vetü- letben“ vagy ilyen álarcban jelentkezik, még a politikai pártoknál is. Az 1967 ben rendezett választásokon a Ram- goolam vezette hindu többségű munkáspárt (Labour Party, vagy Travaillistes) a függetlenség mellett szavazott, a kreolok viszont a szociáldemokrata párt (PMSD) felhívására a függetlenség ellen adták vok- sukat, azzal az indoklással, hogy a független Mauritiuson a hindu többség majd elnyomja a kreol kisebbséget. Ezért a playboyként szereplő Gaétan Duval (a „Kreolok Királya“J függetlenség helyett a Nagy- Britanniával való szoros szövetség mellett agitált. Az akkori választásokon Ramgoolam munkáspártja a 70 képviselői mandátumból 43-at megszerzett, s azóta is ezzel a többséggel kormányozza a sziget- országot. Az 1972-re esedékes választásokat elhalasztották (újabban arról beszélnek, hogy 1976-ig is elhúzhatják). Raingoolamék a függetlenség elnyerése után koalícióra léptek az ellenzékkel, a mind jobboldalibbá vált Duval-lal. Duval, aki egyben Port Louis polgármestere is volt, külügyminiszteri tárcát kapott Ramgoolam kormányában, s mint ilyen, szoros kapcsolatokra törekedett a fajüldöző Dél-Afrikával. Az 1969- ben született „természetellenes koalíció“ 1973 decemberéig tartott, amikor Duvalt kitették a kormányból. Ramgoolam most a másik ellenzéki párt, a balodali MM1VÍ (Mauritiusi Militánsok Mozgalma) szövetségét keresi. Ennek érdekében találkozott a korábban többször börtönbe zárt és száműzetésben tartózkodott Paul Béranger-rel, az MMM vezetőjével. Az MMM 1970-ben alakult,á főként a munkások és szegénye parasztok között nőtt gyorsai! a befolyása, aktivistái a szak- szervezetekben tevékeny kedteki A kormány betiltotta a pártot és 1971-ben szükségállapotót rendelt el — miután az MMM szervezte sztrájk az egész szigetország életét megbénította. Amikor Béranger visszatért angliai száműzetéséből, a kormány ezt igyekezett elhallgatni és megtiltották a lapoknak, hogy írjanak róla. Mégis tizenöt autóbusszal érkeztek hívei a repülőtérre. Ezután Ram-' goolam a kormányba való bevonással igyekezett „megszelídíteni" az 1968-as májusi pá^ rizsi diáklázadásban résztvetí Bérangert. Az MMM-et ezzel sikerült d politikai stratégiában és tak^- tikában jártas Ramgoolamnak szétszakítania, s Bérangert most leghangosabban a pártjából kivált, s magát marxistának valló szélsőbaloldali MMMSP' támadja. A szigeten — az Indiai óceánnak ebben a térségében — gyakoriak a tájfunok. 1960-ban pl. a cukornádtermést a felére csökkentette egy ciklon, s évente többször is elrendelték a „tájfun-készültséget“. Mauiiti- usnak a következő hónapokban nem csupán meteorológiai problémákkal kell szembenéznie — hanem politikai ciklonokkal is... Port Louis piacának bejárata előtt mindig nagy a lurgaiuin A Juniniak (Mosque) mecset bejáratú Port Louis kínai negyedében (Sebes Tibor Felvételei)
