Új Szó, 1975. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-27 / 22. szám, hétfő
V. Nagy Miklós: SARABOLOK — Jobban siessl — kiáltott az asszonyára. Az asszony hallgatott. A lovat vezette a sorok között. Saraboltak. Kicserepesedett földet tört az eke. — Jobban siess! — kiáltott ismét. — Marha — mondta az asszony. Többet nem szólt. Fülledt volt a levegő. Beleszimatolt, mint a veszélyt érző állat. Az ekét tartotta, de legszívesebben összetörte volna, olyan dühös volt. A ló csigaként mászott a sorok között. Legalább a munka fele még hátra van. — Zivatar lesz — mondta Barabás, és legszívesebben cifrát káromkodott volna. Jó kacska- ringósat, hogy a dühét kiöntse. — Zivatar lesz — ismételte. Az égbolton apró felhők hajóztak, és fülledt volt a levegő. A földtábla végén játszott a kisfiú. Rövidnadrágra vetkőzött és játszott. Egy ideig a szántogatókat kísérte. Hétéves volt. Legtöbbször egyedül... Rengeteg játékot ismert. Olyanokat, amikről más nem is hallott. így sohasem unatkozott. A szülőket lekötötte a munka. Nem törődtek a gyerekkel. A kisfiú addig játszott, amíg el nem fáradt, és el nem nyomta az álom. Ilyenkor édesapja kabátját, vagy édesanyja kötényét gyűrte a feje alá. Megtörtént az is, hogy kórón vagy répalevélen aludt. Sohasem panaszkodott. Még akkor sem, ha megbetegedett. Olyankor pedig rázárták az ajtót, nehogy kiszökjön a házból. Nagyon sok játékot ismert. Nagyon sok éneket. Eleinte sokat álmodozott kistestvérkérői. Énekeket talált ki számára. De ezeket a dalocskákat csak a szülei hallották. Testvére sohasem született. Pedig sokáig hittek benne mind a hárman. Szellő sem mozdult. Mint égő kemence, olyan volt a határ. — A belső falukban ezt nem lehetne kibírni — gondolta Barabás. — Hogy megszorul a nap!... Az útszéli fák a távolság kékségébe burkolóztak. Autó kanyarodott a falu felé, könnyű porfelhőt küldve a magasba. Ezt nézte a kisfiú. Most már biztosra vette a zivatart, de nem szólt az asszonynak. — Elég, ha én idegeskedek — gondolta. A fordulónál megszámolta a sorokat. — Még megjárja — nyugtatta meg magát. — Mehetünk? Kérdezte az asszony. Barabás a sorok közé igazította az ekét. — Mehetünk — mondta. Nem akarta az asszonyát bántani. Csak ez a bolond idő idegesítette őt föl annyira. A fülledt levegő... Nem akarta megbántani. Igazságtalanság lenne. Kevés asszonnyal tudna így meglenni. Minden munkában ott van. Együtt gyürkőznek, együtt viaskodnak a temérdek dologgal. Lassacskán haladtak a sorban. A kisfiú a tábla végében. Hangosan énekelt. — Hogy elvan — intett Barabás. — Mi mást tehetne — mondta az asszony. — Azt gondolod, hogy unatkozik? — Nem, nem unatkozik. Megfordultak. A hirtelen támadt szél port csapott az arcukba. — Vihar lesz! — kiáltott az asszony. Északon elboiuilt az ég. — Vihar lesz! ... A szél elnyomta az asszony hangját. A ló hor- kantott. Barabás tehetetlenül fogta az eke szarvát. — Csak négy sor van! Az asszony nem hallgatott rá. — Gyerünk haza! — Csak négy sor ... — Menjünk, ha mondom! A gyereket is fel kell öltöztetni. — Menj a fenébe! — kiáltotta dühösen Barabás Ignác. Saraboltak tovább. A doborgazi erdő fölött megdördült az ég. A szél egyre erősödött. Barabás szemére húzta a kalapját. Az apró kukoricák meghajoltak a szélóriás előtt. Porfelhőbe burkolózva dolgoztak. A kisfiú már öltözött... Ügyetlenül ráncigálta magára ruhácskáit. — Siessi — kiáltott rá az édesanyja. — Siess, mert megázol! — Ázik a fene! — morcogott Barabás. — Hallgass, te bolond! — veszekedett az asz- szony. * Hatalmas zuhatag vetett véget a veszekedésnek. Csuromvizesen álltak a sártenger kellős közepén. Zuhogott az eső. Egyre közelebb vil- lámlott, dörgött az ég. — Vezesd a lovat! — kiáltott Barabás. Vállára vette a kicsi ekét, s a kocsihoz futott. — Te meg ülj föl a szekérre! — mondta a gyereknek. Az eső egyre erősödött. Egyre csak sötétült a világ. Barabás befogta a lovat. Az asszony öltözött. — Kutya idő! — mondta Barabás. — Megmondtam! — veszekedett az asszony. — Öltözz és ne dumálj! Sötétbe borult a táj. A falu fölött dörgött az ég. A ló nem akart veszteg maradni. Barabás már a kocsin ült. — Mit motorászol! — förmedt az asszonyra. Az asszony föltápászkodott a kocsira. Nem volt ideje leülni, oly gyorsan rándult meg a szekér. — Ignác! — kiáltotta az asszony. — Ignác...! A férfi megállította a lovat. Már késő volt. A kocsialjat eiöntötte a vér. Olyanok voltak, mint akit megátkoztak. Tehetetlenek“ a világ kellős közepén. A fiúval nem lehetett bírni. Egész úton az édesanyját siratta. — Meghal! Meghal! — üvöltötte. — Ne félj fiam. Kicsi, kis fiacskám... De a gyerekkel nem lehetett bírni. Barabás Ignác hallgatott. Még akkor is, amikor megérkezett a mentőautó. A kora délutáni nap erősen betűz a volt zsellérház vaspán- tos ablakán. A fény megnyúlott négyszöge a férfi mellére esik — csillog a kigombolt ing alól előbúvó fekete göndör szőrzet. Az egymást középen keresztező acélrúd árnyéka a kezében levő folyóiratra vetődik. A férfi, a tehetetlenség tudatosításából eredő, ingerült női hang irányába sem néz. Hajt két-három lapot, majd ismét elmerül a színes folyóirat olvasásába. A nő kilép az árnyékból, az .ablak és férje közé állva elzárja a fény útját. A folyóiratra árnyék vetődik, a férfi szeme előtt egybefolynak a betűk. De nem teszi le a lapot, görcsösen tartja kezében és szeme még mindig arra a pontra mered, ahol előbb olvasott. Szája szélén kárörvendő mosoly' jelenik meg, majd ráfagyva, keserű grimasz marad a helyén. — Értsd meg: be kell mennem a városba ...! Venni akarok valamitl... — mondta a nő megváltozott hangon, szinte kérlelve. Majd hozzátette. — A gyereknek ... A férfi ismét lapoz az újságban, majd belemerül, mintha látná a betűket. Bal kezét lecsúsztatja nadrágja zsebéhez, a szöveten át kitapintja a gépkocsi kulcsát. Az elégedettség belső mosolya ül a száján. A felesége nem láthatja. Rövid ideig még ott tartja napbarnított kezét a combján, nyomkodva a szövetet. A férfi hirtelen feláll, kitárja a nagy tölgyfaajtót — fény árasztja el a szobát; majd visz- szaül a helyére s lapoz a folyóiratban. A nö, tehetetlenül topog a zsellérház döngetett talaján. A helyiség megtelik fénnyel. A tárgyak eddig elmosódott körvonalai szinte megelevenedve kirajzolódnak a beáramló napfényben. A fagerendás konyha siváran festi a vaspántos ablak alatt álló vízpad két rózsás vizeskannával, az egyszerű bőrterí- tővel letakart asztal, amelynél a férfi ül, mellette két kopott, szuvas szék, az ajtó felső lapjával egyirányban felakasztott, barna, faragott fafogas, valamint a tűzhely az összes berendezés. — Hát ezt érdemiem kétévi házasélet után ...? Itt rohadjak meg ezen a koszos tanyán, PÉNZES ISTVÁN: Pillanat felvétel mert a tanító úrnak nem tud a falu egy lakást biztosítani...? A kocsikulcsot sem vagy hajlandó odaadni, hogy az ember kitörhessen ebből az átkozott magányból s a városban legalább rövid időre feledhesse megbélyegzett helyzetét.. A nő erősen kapkod a levegő után, majd hirtelen mozdulattal kikapja a férfi kezéből a folyóiratot. — Te nem is figyelsz rám?! Persze, \ te kocsikázol naponta, a tanyáról a faluba ... a lurkóidhoz... de én?! Én itt pos- vadjak meg, mi?! A férfi összeszorított fogakkal ül s merően néz az üres tűzhely irányába. — Nem tudsz válaszolni, ugye?! Kedves tanító úr, drága tanító úr, édes tanító úr! Tanító úri — az utolsó szavakat szinte ordítja. — Kedvelnek, körülrajonganak, imádnak! — hangoztatod. S mi a szeretetük, a rajongásuk eredménye? „A faluban nem tudunk lakást biztosítani, de a másfél kilométerre levő tanyán van egy üres zsellérház, abba beköltözhetnek ... adót sem kell fizetniük.“ Köszönöm szépen! A férfi még mindig úgy tartja két kezét az asztalon, mintha a folyóirat közte volna. A szobában felsír a gyerek. — Felébredt Zoltánka... — szólal meg a tanító. — Ha felébredt — felébredt! Majd elalszik! A férfi felkel, beteszi a széket az asztalhoz, majd bemegy a szobába. Az ablakra barna pokróc van akasztva, a szobában félhomály van. Az ajtónyílásra a gyerek abbahagyja a sírást, mosolyog a belépő férfira. — Te kis huncut... te ... hát mit álmodtál? No mit? Mondd el hamar! Nem mondod ...? Találjam ki? Hát jó... Az egy év körüli gyerek nagyokat kacag. Az anyja az ajtóban áll, s elkeseredett dühvei nézi őket. — Egy nagy golyóról álmodtál, ami gurult, gurult végig Zoltika testén, s amint gurult, meg-megcsiklandozta ezt a ravasz gyereket... Ügye ezt álmodtad ...? A gyerek felszabadult kacagása betölti a szobát. A nő szinte magánkívül sziszegi: — Csak nevettesd őt, csak nevettesd, mintha az apja volnál. A nő a szájába harap ... Dermedt, kínos csönd ül közéjük. A gyerek is abbahagyja a nevetést. A férfi lassan megfordul s üveges szemmel mered feleségére. A nő izzadni kezd, folytogat- ja a szoba fülledt melege. Megdöbbent arckifejezéssel bámul férjére. — Tudom, hogy nem tőlem van... A férfi kiveszi zsebéből a kulcsot s az asztalra dobja. Aztán visszafordul a gyerekhez: — Én szeretlek, ugye kis bogaram ... W[Eܧ Az Oj Szó hétfői irodalmi oldala, reméljük, érdekes színfolttal gazdagodik. Az alábbi írásokkal ugyanis új rovatott indítunk, melyben - terveink szerint és lehetőségeinkhez mérten- helyet adunk fiatal, kezdő toliforgatók alkotásainak a különböző irodalmi műfajokban. Az elbészélések és versek mellett szívesen közlünk megfelelő színvonalú fordításokat, tárc cákat, glosszákat, recenziókat stb. Szándékunk az, hogy az Oj Szó hagyományaihoz és nemes törekvéseihez híven új tehetségeket fedezzünk fel és teret biztosítsunk első szárnycsapásaiknak. örömmel fogadjuk, ha a pedagógusok, az irodalmat oktatók és mások együtt dolgoznának velünk és fölhívnák figyelmün- ket egy-egy tehetséges fiatalemberre. A faitalok irodalmi rovata minden hónap utolsó hétfőjén jelenik még lapunkban. Malinák István versei: Mint a mesében Füzfasípot faragott az én rögösarcú nagyapám. Vászongatyája lengett a Bódva-parti szélben, s a bedűlt kerítésre ökörnyál tapadt. Régen, mint a rögből fakadt, halk palócmesében, a dikó szélén begubózott. A bicskáját én örököltem. Füzfasípot faragok ezerarcú fiamnak A Bódva-parti szélben, mint a mesében. Hajnal Belemarkolunk az óraketyegésbe. Ujjaink között szétfolynak a fehérlepedős éjszakák. A kapualjak félhomálya perzselt szárnnyal koppan a lépcsőház kövén. Albérlet Ökölbeszorított szememben ezer darabra törik a pillanat. Elrejtőzöm, vakondtúrásban. Nyelvemen csomóvá dagadt a lehulló vakolat mész-íze. 1975. L 27.
