Új Szó, 1975. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-20 / 16. szám, hétfő
A hosszú június? alkonyat lassan áttűnt a a éjszakába. Dublin sötétségi:« burkolózott. A gyapjas felhőkön csak a sápadt hold gyűrt át néhány sugarat. Bágyadt homály áradt szét, mintha a közelgő hajnal bontogatta volna az éjszaka fátylait az utcákról, a Lyffey sötét vize felől. Az ostromlott törvényszék körül nehézágyúk dörögtek. Máshol puskák és gépfegyverek hangja csattant fel, mint kutyák ugatása egy távolt tanyán. Dúlt a polgárháború. A háztetőn, közel az O’Connel hídhoz egy kö&- társaságpárti katona foglalt el lőállást. Mellette feküdt puskája, távcsövét vállán átvetette. Egyetemistának látszott. Arca keskeny volt és asztétikus, szemében fanatikus elszántság ragyogott. Nemegyszer nézett már szembe a halállal. Vadul falt egy darab kenyeret. Reggel óta nem evett egy falatot sem. Addig túlságosan fel volt zaklatva ahhoz, hogy enni tudjon. Megette a kenyeret, zsebéből whiskys üveget vett elő, s húzott egyet belőle. Aztán eltette a fiaskót, s várt egy percig Latolgatta, megkockáztassa-e a rágyújtást. Ez bizony veszedelmes dolog. A sötétben figyelő ellenség biztosan észreveszi a lobbanást. Mégis rászánta magát. Cigarettát fogott ajkai közé, gyufát gyújtott, gyoisan egy mélyet szippantott, és elfújta a lángot Csaknem abban a pillanatban golyó kop- pant a tető mellvédjén A lövész szívott még egyet, aztán kioltott« a cigarettát. Halkan káromkodott, és odébbkúszott. Övatosan fölemelkedett, és átpillantott avnellvé- den. Láng villant és golyó fütyült a feje fölött. Azonnal lebukott, ahogy meglátta a villanást. A lövés a túloldali háztetőről jött. Egy kémény mögé mászott, lassan fölemelkedett, míg csak szeme el nem érte a tetőlap szintjét. Semmit sem látott, csupán a szemközti háztető halvány vonalát, mely elvált az égbolt mélykék végtelenjétől. Ellenfele fedezék mögött volt... Egy páncélautó jött át a hídon, és lassan behajtott az utcába. Megállt a túloldalon, mintegy ötven méternyire tőle. Tisztán hallotta a motor tompa z hálását. Szíve gyorsabban kezdett verni — a kocsi ellenséges páncélautó volt! Ösztönösen a puskája után kapott, de rögtön rájött, hogy felesleges. Az ő fegyvere sohasem ütné át a szürke monstrum acélborítását. öregasszony fordult be a mellékutca sarkán. Fejét rongyos kendő borította. Odament a páncélkocsihoz, s gyorsan beszélni kezdett a toronyban ülő géppuskáshoz. Felmutatott a háztetőre, ahol a lövész rejtőzött. Nyilvánvaló, az öregasszony besúgói A torony kinyílt. Egy férfi feje és válla emelkedett ki a nyílásból, és a lövész felé fordult. Ez fölemelte a puskáját, és tüzelt. A katona feje lassan a páncéltorony oldalára dőlt. Az asszony erre futni kezdett a mellékutca felé. A lövész újra tüzelt. Az asszony megpördült, sikoltott egyet, és elesett a kf.nális mellett. Röviddel ezután a szemközti háztetőn lövés dör- rent, és a lövész átkozódva ejtette el fegyverét. A puska nagyot koppant a tető cserepein. Azt hitte, ez a zaj még a halottakat is felébresztené. Lehajolt, hogy fölemelje a fegyvert, de nem tudta fölvenni. Jobb karja teljesen érzéketlenné vált. „Az istenit — morogta —, eltaláltak.u Lehasalt a tetőre, és visszakúszott a mellvédhez. Bal kezével megtapogatta sérült jobb karját. A vér átszivárgóit a kabátujján. Fájdalmat nem érzett. Mintha elhalt volna, mintha nem is volna karja. Gyorsan kihúzta kését a zsebéből, kinyitotta a mellvéd könyöklőjén, és felhasította a kabátja ujját. Kis lyukat látott, ahol a lövedék behatolt. A másik oldalon nem volt lyuk. A golyó beletúródott a csontba és bizonyára el is törte. Meghajlította karját a seb alatt. Könnyen engedett. A fogát csikorgatta, hogy leküzdje fájdalmát. Elővette kis elsősegély csomagját, és kinyitotta a késével. Letörte a jód- fóiia nyakát, s a keserű folyadékot belecsepegtette Liom O’Flaherty:* AMÜSTCRtOVÉSZ Könözsi István felvétele a sebbe. Őrjítő fájdalom járta át a testét. Vattát tett a karjára, és körülpólyázta. Fogával fogta a géz másik végét. Aztán csöndesen feküdt a mellvéd mögött, és behunyta a szemét. Igyekezett felülkerekedni fájdalmán. Lenn az utcán most némaság hcnolt A páncélkocsi gyorsan visszatért a hídra. Tornyából élettelenül lógott ki a géppuskás feje. Az asszony holtteste ott hevert a kanálisnál. A lövész hosszú ideig ápolta sebesült karját, és a menekülésen törte a fejét. Nem szabad, hogy a reggel ott találja sebesülten a tetőn. A szemben levő háztetőről az ellenséges lövész akadályozta a menekülést. Meg kell ölnie. És éppen most nem tudja a fegyverét használni. De a revolvere még megvolt... Kigondolt egy tervet. Sapkáját föltette pisztolya csövére. Lassan fölemelte a fegyvert a mellvéd fölé, úgy hogy sapkája az utca másik oldaláról is látható legyen. Szinte azonnal megkapta a választ. Golyó ütötte át a sapka közepét. Erre a pisztolyt kissé előre döntötte, úgy, hogy a sapka legurult az utcára. Aztán puskáját ép bal kezével fölemelte, karját a puskával együtt átvetette a mellvéd peremén és élettelenül lógatta. Néhány pillanat múlva a puskát leejtette az utcára, aztán visszahúzta a karját. Gyorsan balra mászott, és a tető sarkán kitekintett. A csel sikerült. Látva, hogy a sapka és a puska leesett, a másik lövész azt hitte, hogy megölte ellenfelét. Most ott állt magabiztosan a kéménysor előtt, és átnézett erre az oldalra. Feje élesen kivált a nyugati égbolt hátteréből. A köztársasági lövész mosolygott, és revolverét felemelte a mellvéd fölé. A távolság volt vagy ötven méter, nehezen célzott a tompa szürkületben. Jobb karját ezer ördög marcangolta. Lassan célzott, pedig keze reszketett a vágytól, összezárta ajkát, orrán mély lélegzetet vett, és tüzelt. A lövés majdnem megsüketítette, és a pisztoly lökése megrázta a karját. Mikor a füst eloszlott, örömében felkiáltott. Eltalálta ellenfelét. A haldokló agóniában támolygott át a mellvéden. Egy ideig küszködött, hogy talpon maradjon, aztán lassan előredőlt, mintha állva elaludt volna. A puska kiesett a szorításából. Koppant egyet a mellvéden, leütötte egy borbélyüzlet tányérját, és a kövezetre csapódott. A haldokló összecsuklott, és előre esett. Teste végiggurult a tetőn, és tompa puffanással hullott a járdára. Többet nem mozdult. A lövész végignézte ellenfele haláltusáját, és most megborzongott. A harci kedv elszállt belőle. Hirtelen lelkifurdalást érzett. Izzadság gyöngyözött a homlokán. Sebétől, az egésznapos éhezéstől és a tetőfigyeléstől egészen elgyengült. Halott ellensége összetört testének látványa végképp felkavarta. Fogai vacogtak. Reszketett és átkozódott. Átkozta a háborút, átkozta magát, és átkozott mindenkit. A kezében füstölgő revolverre pillantott, és káromkodva vágta oda a tetőhöz. A pisztoly elsült, és a golyó a feje fölött süvített el. Az ijedelem észre- terítette. Idegei lassan lecsillapodtak. A félelem felhője eltűnt homlokáról. Nagyot, felszabadultat nevetett. Elővette zsebéből a whiskys üveget és egy hajtásra kiitta a maradékot. Elhatározta, hogy elhagyja a tetőt, megkeresi parancsnokát, és jelentést tesz. Körös-körül minden elcsendesett. Ügy látszott, nem is túlságosan kockázatos, ha átmegy az utcán. Bemászott a padlásablakon, és lement a földszintre. Mikor leért, hirtelen kíváncsiság fogta el, látni akarta áldozatát. Úgy érezte, hogy olyan jó lövészszel, mint halott ellenfele, még sohasem találkozott. Kíváncsi volt, vajon ismeri-e valahonnan. Hátha egy csapatban szolgállak a nagy szakítás, a polgárháború kitörése előtt. Elhatározta, hogy — bármi essék is — átmegy és megnézi. Kipillantott a kapu alól. Az utca túlsó vége felől erős tüzelés hallatszott, de a közelben minden csendes volt. Átszaladt az utcán. Géppuska hangja csattant, s a golyók úgy fröcskölték körülötte a betont, mint a jégeső. Mégis átért szerencsésen, és odavágód ott a holttest fedezékébe. A géppuska elhallgatott. Akkor arcát a halott felé fordította, és magát látta meg öccse üveges tekintetében. KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR fordítása • Liam O’Flaherty 1097-ben született az Írországhoz tartozó Arán Islands szigetén. A már-már klasszikusnak számító ír származású novellista és regényíró a polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcolt. Lázadás Írországban című regényében, amely magyarul is megjelent, kegyetlen naturalizmussal ábrázolta az ír nép tragikus múltját és huszadik századi küzdelmeit. Miihail Vasziljevics Iszakovszkij:* Faluhosszat Faluhosszat, háztól házig, peckesen faoszlopok indultak meg, kedvesem. Fel-felbúgott, sustorgott a vezeték — ilyet bizony nem láttunk mi soha még. Álmunkban sem láttunk ilyet te meg én: nap gyúl lángra a fenyőfa tetején, barátja lett az öröm a muzsiknak: mennyezetén csillagfények ragyognak... Esik eső, csapkod a szél hevesen, de a falut fény köríti, kedvesem; de a falu olyan szép és úgy nevet, jókedvéért megirígylik az egek ... Faluhosszat, háztól házig, peckesen faoszlopok indultak meg, kedvesem. Fel-felbúgott, sustorgott a vezeték — ilyet bizony nem láttunk mi soha még. DEVECSERI GÁBOR FORDÍTÁSA * A költő születésének 75. évfordulójára emlékezünk. Urr Idő: Titok Apámra puskatust emelt egy katona mikor a falnál állt és szemtől szembe inézett a katona ajkát rágta és nyalta így titkolva bensőjében a mérget. Megmondod, hol a lány, kit elrejtve tartasz? Sofortl sa puskatust mégegyszer felemelte apám nem felelt arca elfehérült, de önuralma sose hagyta cserbe. A titok megmaradt, a soldat elvonult ágyba fektették ki akkor elfehéredett szégyenében, mert egy szót sem szólhatott átalussza most az ezredéveket. # „Dolgozni csak pontosan, szépen.. Benedek István hatvanéves „A nagy költő attól nagy, hogy vállalja nemzetének sorsát és harcol érte“ — írja a közelmúltban megjelent könyvében (Pusztába kiáltott szó) Benedek István író, orvos, tudós, kultúrtörténész, aki Budapesten ezekben a napokban ünnepli hatvanadik születésnapját. Amikor nevét idézem, könyvcímek jutnak az eszembe — Ösztön és bűnözés, Kisvárosi történet, Ember és gyerek, Három i^g, Ösztönök világa, Aranyketrec, Csavargás az Alpokban, Lamarck és kora, A darwinizmus kibontakozása, a Bolond világ, Csínévá, Párizsi szalonok, Lélektől lélekig... Amikor a nevét idézem, kénytelen vagyok a jubiláns nagyapjára — Benedek Elekre — gondolni, akinek a meséiből olvasni tanultam és az édesapjára — Benedek Marcellra — emlékezni, aki megtanított az irodalmi alkotások értésére és értékelésére. De hangsúlyozom, hogy az ünnepelt nem a nagyapától és az apától kapja a fényt, hanem saját tudásával, tehetségével gazdagítja a magyar szellemi életet. Négy évvel ezelőtt abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy ott ülhettem a Vércse utcai házban és a könyvektől roskadozó polcok alatt vallathattam ezt a különös, olthatatlan tudásszomjú alkotót múlt• ról-jelenről és jövő terveiről. „Wem vagyok polihisztor, csak polihisztori érdeklődésű ember, a lényeget akarom megérteni, mindennek a lényegét. Ezért ha kíváncsi vagyok valamire beleásom magam az anyagba, megtanulom és könyvet írok róla“ — jelentette ki akkor és mondta el ugyanezt azóta is számtalan cikkében, nyilatkozatában. De aki csak a legutóbb kiadott Pusztába kiáltott szó című művét olvassa el, az is kénytelen ellentmondani, mert aki ilyen alaposan, ilyen látta- tóan ír etikai, orvosi, irodalmi és tudományos kérdésekről, az korunkban is megérdemli a polihisztor minősítést és elmondhatjuk, hogy Benedek István azzá lett, amit célként tűzött ki maga elé: „a reneszánsz uomo universale, aki mindenre kíváncsi és az uomo dilettante, aki gyönyörűségét leíl minden szépben, jóban“. Nem az én tisztem életművének értékelése, csupán azt szeretném kiemelni, hogy — a nagy elődök legnemesebb hagyományait folytatva — minden tettével, minden sorával a humanizmusért, a haladásért harcol, a múlt avatott ismerője, a jelen gondosan mérlegelő elemzője, a szocialista rendet építő magyar dolgozó nép hivatott nevelje, akinek emberi magatartását a nép, a munka és a haza szeretet© határozza meg. A dolgozó nép szeretete irányította cselekedeteit, amikor még a csepeli gyári kórház orvosa volt, és a munka szeretetére ösztönzi az es'ZTuélés első perceitől kezdve a halhatatlan nagyapa parancsa, amit halála előtt néhány perccel vetett papírra Szentimrei Jenőhöz intézett levelében: „jő, hogy dolgozzanakt" PÉTERFI GYULA
