Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-02 / 284. szám, hétfő
Gramm szakasza az elhelyezési körletétől valami száz méterre ásta be magát. A katonák szuronynyal feszegették a fagyos földet, a sisakjukkal mélyítették az árkot. Gramm nem törődött velük túlságosan. Már megtanulták, hogy megtegyék, amit tenni kell. Most beássák magukat, ő pedig már ebből is arra következtetett, hogy a helyzet komoly. Azt azonban valószínűleg nem tudta, hogy katonái fejéből már hiányzanak az eszményképek. Acélfal a bol- sevizmus elleni Az európai és a német civilizáció előretolt őrtornyai! Ez már mind kiveszett belőlük. Egyszerű katonák voltak, ez pedig egy mocskos háború volt, amelyben kétszeresen érvényessé vált a tétel: Ölök, hogy életben maradjak, és ha tízet ölök meg, tízszerte megnövekszik annak valószínűsége, hogy kimászom ebből a disznóságból. Ezért beásom magam. Azelőtt hősöknek csúfolták halottainkat. Nincsenek hősök, csak elfogyasztott ágyútöltelékek vannak. Ehhez pedig semmi kedvem sincs. Ha elesek, mindnyájan kinyalhatják a ... Azt mondom, mindnyájan, ez pedig, a teremtésit, jelent már valamit. Gramm előrement és hasra feküdt. Távcső nélkül is megállapította, hogy a katonák helyesen ítélték meg a helyzetet. Az orosz harckocsik közel voltak, alig két kilométernyire lehettek. A visszavonulási útvonal, amely tegnap délután üres volt, most tömve volt menekülő katonasággal, gépkocsikkal, szekerekkel. Az út mentén, a földeken, egész messze, ameddig csak a szem ellátott, minden rendszer nélkül menekültek a német gyalogsági egységek. A harckocsik lőtték az egész útvonalat. Egy tüzérségi üteg szembeszállt velük. Két harckocsit kilőttek. Az úton teherautók lángoltak, lőszer robbant fel. Megvadult lovak száguldoztak őrült vágtában a két tűz között, szekérrel meg anélkül. Elpusztultak. Elnyúltak és csendesen meg- döglöttek. Az utolsó harcban álló ágyú körül valami mozgolódás támadt. Gramm a szeméhez emelte a távcsövét. Három katona. Az ágyú körüli térséget egyszerre füst borította el. Grammon mintha ostorral vágtak volna végig. Letette a távcsövet. — Hősök — suttogta maga elé. Aztán felbúgtak a motorok, és hat, nyolc, tizenegy harckocsi dübörgött rá a visszavonulási útvonalakra, s többé senki sem akadályozta ebben őket. A harckocsik mögött apró alakok emelkedtek föl, futottak, s diadalüvöltésük a csontot hasogatta. A visszavonulási útvonal lángokban állt és hallgatott. Sírveremmé változott. — Megússzuk ezt, főhadnagy úr. — Ring feküdt mellette. Mit válaszolhat erre? Egy őrmester mindig csak őrmester marad. De azért mégis megszólalt: — Ha rendelkezésemre állna egy húszméteres torony, bebizonyítanám magának, hogy téved. Nem hallja? — mutatott előre a látóhatár felé, ahol a terep valami mélyedésfélébe süppedt. Ebben a pillanatban, mintha a víz alól bukkanna fel, egy harckocsi tornya tűnt elő, négy másik követte. Ez volt a döntő pillanat. Vagy oldalt fordulnak és rákanyarodnak a visszavonulási útvonalra, vagy egyenesen nekijönnek Gramm szakaszának. A harckocsiból apró alakok ugráltak ki. Füstfelhő. Bumm! Újabb füstfelhő. — Maradjon a legénységgel. A szlovákoknak nyílt tüzelésre kell beállítaniuk az ágyúkat. Megyek! — mondta s ezzel tovakúszott. Két katona közös fedezéket ásott magának. Gramm nein tudta megállni, hogy egy lelkesítő megjegyzést oda ne kiáltson nekik: — Pompás, fiúk. Kettesben vidáihabb. — Hülye — mondta az egyik, de ezt már Gramm nem hallotta, mert az épület tetején, ahol Gramm szakasza volt elszállásolva, gránát robbant. A másik katona elmosolyodott, és nadrágjába törülte véres ujjait. — Mindnyájan hülyék vagyunk. , Gramm futott. A nyugalma cserbenhagyta, és most futott. A vasfegyelem szakaszának léte most az ő lábától, az ő tüdejétől függ, ezért nem szabad kímélnie magát, egy csöppet sem szabad kímélnie magát. Ennek a bozótnak az átvágásával is fölöslegesen fecsérli az időt és az energiát. Az egész nem több, mint háromszáz méter, de ma ez is sok. Idejében kell odaérnie. „Az ágyúkat ki kell emelni a földből. Remélhetőleg nem ásták be őket túl mélyen? Nem ásták be. Tudom, hogy nem ásták be. A katonák szeretnek kényelmeskedni, és a szlovákok sem kivételek. Aztán majd áttoljuk őket a bozóton, közvetlen tűzvonalba állítjuk az üteget. Tíz perc. De ha Igazán derék fiúk, nyolc perc alatt is megcsinálják. Megcsinálják, és megállítjuk a harckocsikat. Elég, ha csak egy órára feltartjuk őket, addig történhet valami. Eddig valahányszor kátyúba kerültem, mindig történt valami. Pedig nemegyszer kerültem kátyúba. Két álló esztendeig lesz mit mesélnem az unokáimnak. Lesznek unokáim. Ha győzünk, kerítek magamnak asszonyt, csinálok neki egy tucat gyereket, és ha felnőnek, megnősülnek, férjhez mennek, és nekik is lesznek majd gyerekeik. Nekem pedig unokáim lesznek, úgyhogy először majd a gyermekeimnek mesélek, aztán pedig az unokáimnak. Mindent elmesélek nekik, amit ebben az országban átéltem. Győznünk kell. Sikerül is, ilyen fickókkal, amilyenek az én szakaszomban vannak, egészen biztosan sikerül. Szinte csodálatos, mennyire le tudtak vetkezni magukról mindent, ami nem függ össze ezzel a háborúval. Csak a háborúnak élnek, önállóan cselekszenek, annyira önállóan, hogy bármelyik nyugodtan elmehetne vezérnek. Beássák magukat, akár a vakondok. Magam sem tudtam volna jobb tanácsot adni nekik. Nélkülem vitték véghez. Pompás, büszke vagyok rájuk ..." És Grammnak kedve támadt tovább szőni ezt a gondolatot. Agya a legalsó rétegekbe szállt alá, ahol újabb igazságokat, újabb tényeket szándékozott felfedezni, aztán kifejezni azt a meggyőződését, hogy az orosz fronton minden német gyalogosszukasz olyan, mint az ő szakasza. Erre lett volna most sztiksé* 1919. XII. 2-án szUIetett Rudulf Jašík, szlovák Író. A lenti részletet A holtak nem énekelnek című regényéből, születésének 55. évfordulója al* kaiméból közöljük!, ge, ezt szerette volna végiggondolni, csakhogy zúgott a feje, a bozót megtépte az arcát, és a hernyótalpak csörömpölése egészen a velejéig hatolt. Két gránát feltépte a tető egy részét Gramm ki- fűtött szobája fölött, ahol az ágya és a pizsamája volt. A tető egy darabig úszott a levegőben, aztán nagy robajjal lezuhant. Elől felcsillantak a2 egyesített szlovák üteg tábori tarackjainak a csövei. A szlovák katonák csoportba verődve álltak és hallgattak. Komoran néztek a bozót felé, ahol a lovászoknak és Cilina őrmesternek kellett volna feltűnniük. Hol vannak? Mát nem tudják gyorsabban eloldozni azokat a gebéket? És minek most azzal vesződni? Az emberek fontosabbak, mint a lovak! És mért nem szólal meg már végre valaki, a hétszentségit! Mondjon akármit! Lehet, hogy majd dönt valamiről, lehet, hogy nem dönt semmiről, mert itt már régen el van döntve minden. Ki tudja! És ez a nagypofájú Kfako vajon minek cipelte őket ide a tüzelőállásba? Egész éjjel nem aludtak, tanácskoztak. Mikor aztán elhatározták, RUDOLF JAŠÍK: * hogy hazaszöknek, vették a puskát meg a sisakot. Az ilyen komisz időkben jobban érzi magát az embér, ha vele van ez a disznóság. Lehet, hogy Kl'ako is úgy gondolkodik, mint ők, azért hozta őket ide. — Akkor viszont nincs hiba. — Hogyhogy nincs? Ha Lukan nem beszélt volna lyukat a hasukba, már régen hűlt helyük lenne. Az ragaszkodott hozzá, hogy vigyük magunkkal a hadnagyot, mert tud németül, és tiszttel az élen könnyebben jutunk át a tábori csendőrökön. — Ami igaz is. — És most? Orrunk előtt az orosz harckocsik. Biztosan áttörték a frontot. Fájhat is a németek feje! Minek vesztegelünk itt annyit? — Egyszer már megmondtam, hogy a lókirályt várjuk. Kiment az eszedből? Kioldozzák a lovakat, szabadon bocsátják őket. — Igazad van. Disznóság lenne, ilyen nehéz időkben cserbenhagyni a cimboráinkat. De ezek a lovászok mégis rettenetesen nagy barmok. Cili- nának a legszívesebben kiporolnám a fenekét. Vár nunk kell. Ha megjönnek, bevesszük magunkat ide a bozótba. Mintha maga az úristen ültette volna ide. Ennek a Klakónak helyén van az esze, jobb helyet találni sem lehetett volna. Ember, ez aztán a nagyszerű hely, itt senki sem akad ránk. Okos fiú ez a Kl'ako. — Fffíí — burami — Feküdj! Betyárosan odarittyentett. Miért nem jönnek már? Menjetek elébük. Letépte a háztetőtl Viszi, akár a ponyvát, nézzetek oda! A lovászok bármely percben itt lehetnek. Ezt a bozótot egyenesen az úristen ültethette ide, aztán megsúgta Kfakónak ... — Hadnagy úri Hadnagy úr! — Gramm úgy tá- molygott ki a bozótból, mintha ittas lenne. Fújt, lihegett, az arca vérzett. — Hadnagy úr, orosz harckocsik! Meg kell állítanunk őket, közvetlen tüzérségi tűzzel, legalább egy órára föl kell tartanunk őket... — No és? — mosolygott Kl'ako sátáni arckifejezéssel, és jeges hangon kérdezte: — Nem gyújt rá, főhadnagy úr? A cigaretta megnyugtatja az ember idegeit. — Kl'ako valamire készült, látni lehetett, hogy valami szörnyű dologra készül, mindent látni lehetett rajta. Ilyen mozdulatai csak a ragadozónak vannak, mikor ugrásra készül. És ha a ragadozó dohányozna, ugyanígy gyújtana rá a cigarettára, és ha keze lenne, ugyanígy csúsztatná be a derékszíja mögé, aztán az ágyúhoz lépkedne, és az ágyúkat ugraná keresztül, mint most Kfako. Fffíí... fffííí — bumm! Senki sem kiáltotta: Feküdj! Nem is vetette senki a földre magát, senki sem figyelte, mint száll fel a sűrű porfelhő az épületből, senki sem várta már türelmetlenül a lókirályt és a hallgatagokat. Gramm valószínűleg semmit sem értett az egész bői. A hernyótalpak nyikorgása csörömpöléssé, érces dübörgéssé változott, ezért odaugrott az ágyúhoz és megpróbálta egymaga kirántani a földből. Sebesen hadart valamit, minden szava felbőszült varjú krákogására emlékeztetett. Az emberek nem értették, mit mond, azt azonban látták, hogy a német tiszt mit akar. Kfako mozdulatlanul állt, várt valamire. A revolvertokja nyitva volt. — Cilina! — Cilina jön! Gramm fölegyenesedett. —■ Hadnagy úr megparancsolom önnek .. — csapott öklével az ágyú mellvédjére. Ekkor az egyik hallgatag könnyű gépfegyverrel a kezében hozzáugrott, rávágott a kezére és rákiáltott: — Unser Kanan, verstehst, nichts deutsch, slowakisch Kanon, verstehst, és kotródj innen! — ezzel mellbe taszította, Grammot csak a bozót fogta fel. Gramm villámgyorsan a revolvertáskához kapott. Kfako háromszor lőtt, nyomban ró pedig a hallgatag eresztette belé Grammba a könnyű géppuska fél tölténytárát. Gramm jobb keze még akkor is a revolvertáska szíját szorongatta. A bo- zöt felfogta élettelen testét. Aztán egyszerre le csúszott, és a jobb oldalára rogyva, fekve maradt. Fffíí... Valaki előrenyomakodott és felkiáltott: — No, a krisztusát neki! — Cilina őrmester volt. Egy másik valaki eszelős nevetésben tört ki. Ez meg Kfako volt. A hallgatag még egyre a gépfegyvert szorongatta és a halottat nézte. Aztán még vagy fél p'ercig csend volt. S míg ez a csend tartott, meghalt bennük a gyermekkoruk és mindaz, ami szorosan összefügg a gyermekkorral. Meghalt bennük gyermekded észjárásuk, meghaltak a gödrök, amelyeket a régi tüzelőállásban ástak, meghalt a hosszú gyújtózsinónal tervbevett robbantás gondolata, az összeesküvés, a mindenáron való hazajutás gondolata De meghalt az is, amit a hallgatag gépfegyverrel \,.iart. Ki akarta kergetni a néniét tisztet a tüzelőállásból, és aztán isten veled, háború, mi elpárolgunk innen a bozóton át, amelyet maga az úristen ültetett ide. Amíg Kfako meg a hallgatag nem kezdett lőni, mindez bölcsnek és helyesnek látszott. Fffíí — bumm! — Golyószórók, hozzám! — emelte Kl'ako feje fölé a revolvert szorongató kezét. A katonák oda- lutottak a golyószórókkal, odajött Lukan is. Kfako tölkiáltott: — Még húsz emberre van szükségem. Amíg az orosz harckocsik ide érnek, sakkban kell tartanunk a német szakaszt. — Húsz hallgatag csatlakozott a csoporthoz. — Cilina őrmester! — Parancs! — Védelmi négyszöget! De gyorsanl Mi megyünk! Utánam! — Kfako előrerohant, kitartóan futott, a bozót véresre karmolta, akárcsak Gramm főhadnagyot. De ő csak száguldott, akár a megszállott, mintha valami hőstett elébe rohanna, amely ott elöl várja öt, és majd lehetővé teszi, hogy gátlástalanul nézhessen szembe a lelkiismeretével és mélységes megnyugvásra találjon. — Húzódjatok szét. Támadunk! — kiáltotta hátra, majd újra rohanásba lendült, mert félt, hogy nem érkezik Idejében, és ott elöl valaki más talál helyette mindent elintézni. — Fiúkl A krisztusát neki, hát hallottátok! Védelmi négyszög! Világos? Lőjétek a fritzeket, egyet sem engedjetek a közelünkbe. Világos? És ha meglátjátok az első orosz katonát, ne lőjetek, hanem kiáltsatok: Szvaji. Világos? — És ha harckocsit pillantunk meg? Az őrmesternek jól föl kellett néznie a hóri- horgas katonára, aki fölébe hajolt. — Csönd'! Semmi kérdezősködés! Maga pedig, hadnagy úr, ha lenne olyan kegyes, vinné a katonáit és megszállná azt a terepszakaszt ott — mutatott a hegyek felé. — Maga pedig, hadnagy úr, ezt a terepszakaszt itt — írt le karjával kört a nyugati szemhatár irányába. A harmadik hadnagy is engedelmeskedett parancsának. — A krisztusát neki, ez aztán igen. Engedelmeskednek. Közvetlen közelben felbúgtak a harckocsik motorjai. Abból az irányból, ahová Kfako futott az embereivel, heves lövöldözés hallatszott. Az egyesített szlovák üteg katonái széles kört formáltak. A föld megrengett alattuk. — Fiúkl Túlságosan sűrűn vagytok ott. Gyertek ide hárman — kiáltott rájuk Cilina, és mikor odamentek, így szólt hozzájuk. — Ti lesztek az ösz- szekötőim. Világos? — Aztán letelepedett a hármas számú ágyú lafettájúra, és tekintete a vasfegyelem szakasz halott parancsnokára esett. Sokáig nézte Gramm fehér homlokát, mintha onnan akarná leolvasni, mit kell még J:ennie, hogy teljesítse harci feladatát. De a homlok reménytelenül halott volt. „Ezekkel az összekötőkkel jól kieszeltem a dolgot. Magam sem tudom, honnan jöttem rá. Sugallat.“ — Mi a véleményetek, fiúk, rágyújtunk? — Hát... — mondta bizonytalanul egy ragyás katona, akinek Cilina most nem bírt visszaemlékezni a nevére. Pedig olyan ismerős volt neki, istenein, hiszen lőszert fuvarozott a szekéren, ej... és mikor elébe nyújtotta a cigarettát, akkor vette észre, hogy remeg a keze. Viktor Samajnak, a hallgatagnak is remegett a keze, mert remegett alattuk a föld. És ebben a pillanatban szétvált a bozót. Samajnak össze kellett harapnia a fogát, lőnie kellett. Nem talált. Nicht schiessenl — ordított rá a német, és a puskáját lóbálva feléje futott. De Šamajtól balra valaki lőtt, és a német nem ért el hozzá. Kl'akóék oldalán ugattak a golyószórók. Samaj előtt, a bozótban, elfutott valaki. A hallgatag kilökte a csőből az üres hüvelyt, célzott, és a keze már nem reszketett, mert már nagyon sok másodperc eltelt azóta, hogy megszűnt gyermek lenni. iB8 §1 „ - * iftrt |ä|í i | 1 1 IM I Kuni pun (M. Vodéra felvétele) 1974. XII. 2. 4
