Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)

1974-12-24 / 303. szám, kedd

MARIÉ KRATOCHVÍLOVÁ: HAZÁNK Karácsony estéjén a folt nélkül, tisztán hazatértek újra, hatan ültünk együtt... hisz otthonunk csak egy van Édesanyánk felvágta az almát, a földön. - Egyetlen. mindnyájunknak jutott egy darabka: Hogyha, gyermekeim, Hazánk, valaha eltévednétek ­te hőn szeretett! kint a világban, Maradjanak hozzád hűek a hegyekben, összes gyermekeid. erdőnek S ozok, kik eltévedtek a ködben, vagy ködnek sűrűjében ­találják meg ismét a helyes utat. jusson eszetekbe, Tiszta homlokkal menjünk, egységes hogy kivel osztoztatok az almán, menetben. és ismét ráleltek a helyes útra . .. Hisz hazánk csak egy van. Egyetlen. FÜGÉD. ELEK fordítása z ismeretlen férfi zihálva, bosszúsan és zavartan állt ott. — Alig találtam meg magukat. Ebben a sötétben az ember a saját házát se talál­ná — mondta s a havat veregette a sapkájáról — Ez hát a szülő­otthon, ugye? — Ez - felelték. — Miről van szó, elvtárs? — Miről van szól Egy asz- szony vajúdik ott a sikátorban. Arról van szó .. . — Es maga kicsoda? — En épp arra jártam. Ejje li műszakból jövök. Siessünk. Megmutatom az utat maguknak. Micsoda história!... Megyek az utcán, az meg ott fekszik, és senki sincs mellette, rajtam kí­vül. En pedig nem vagyok bába. Egy perc múlva Irina, a sza- nitéc és a hírhozó már gyor­san haladtak a hóbuckák kö­zött. A sötétség sűrű volt. A házak úgy meredeztek, akár a sziklák. Sehol semmi fénysu­gár. Hóvihar sepert, a sötétben hópelyhek gomolyogtak, s úgy rémlett, mintha lopakodó ala­kok áttetsző, hideg, fürge ár­nyai suhannának át az utcán. Leültek egy hóbuckára, hát­tal egymásnak támaszkodtak. Finom, egyenletes, erősödő bú­gás közeledett. Behúzták a nyakukat. Valahol a sarok mö­gött vörös lángnyelv csapott fel, robbanás döreje vágott vé­gig az utcán. Az egyik házról jégcsapok hulltak le és cseng­ve törtek szét odalent. — faj, csak el ne találja va­lami! — rebegte Irina. — Nem, ö a másik oldalon van, ott keresse — mondta a hírhozó. — Ott ni! A lámpaosz­lop mögött. De én megyek. Mi­csoda ítéletidő! Majd ledönti az embert a lábáról. Irina nem sokat értett a szü­lés levezetéséhez. Sokszor volt már ügyeletes szülő nők felvé­telénél, de most ki kellett men­nie az éjszakába, ahol gráná­tok robbannak, megkeresni azt a vajúdó asszonyt, segíteni raj ta mindenáron. Nem volt mire várni. Senki más nem jön segí teni. Szuroksötét éjszaka. Hóvi har, fagy, lövöldözés. Csattog­va, sivítva húztuk el feje fölött egymásután a gránátok. Irina egyik hóbuckától a másikig fu tott, vele a szanitéc; a lány meg-megállt, figyelt. Onnan jobbfelöl nyöszörgés hallatszott. Odarohantak és aho­gyan az az ember mondta: ■ a lámpaoszlop mögött, a zárt ka­pu tövében, szorosan a falhoz támaszkodva egy asszony ült a hóban. Irina térdre rogyott előtte, bele a hóba. Es az asz szony megragadta a kezét, fór ró, remegő szorítással. Igen, ezt az asszonyt már késő volt a szülőotthonba szál­TÖRÖK ELEMÉR; Tükörként dereng a folyó partján a bokruk dagadó fehér vitorlák varjú se károg ki látott ily dermedt néma világot ezüstként csillanó magányos nyárfa jut-e még eszedbe pipacsok pirosló lángja lítani: már szült. A hóban szült, vaksötét téli éjszakán, amelyet meg-megvilágítottak a robbanó lövedékek villanásai. Irina hát­rapillantott. Olyan volt az egész, mint egy komor mese. A hó a nyakába hullt, erős széllökések csapták meg arcát, a keze megdermedt, a szíve úgy vert izgalmában, hogy hallotta a za­katolását. Ügy rémlett, Lenin- grád nincs is, hanem ez itt vé­gig holmi vad, sötét pusztaság, ahol a téli förgeteg szánt és ellenséges lövedékek sivítanak belé a szurokszínü sűrűbe. Hiá­bavaló volna ezen a bezárt, SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSl* Nyikolaj Tyihonov: IRINA megláncolt kapun kopogni, hiá­bavaló volna hívni valakit: az utca kihalt. Meglehet, reggelig egyetlen lélek sem megy rajta végig. S itt, ebben a sötétségben, ezen a széljárta helyen új élet születik. Meg kell menteni, ki kell ragadni a hideg, a szélvi­har és a harc karmaiból. Ő már nem is hallotta a lövése­ket és a robbanásokat. Az asz- szonyhoz hajolt, úgy, mintha szobában történne az egész. Ügy, mint máskor ... Magasra emelte a gyermeket, mintha meg akarná mutatni a sötétségbe burkolt, nagy város­nak. Melléhez szorította, bun­dájába, takarta, s vitte, vitte ezt a forró, szipogó életet. Ment a havon, amelyet még nem érin­tett emberi láb. Mögötte, a szanitéctől támo­gatva, mint valami nagy, bor­zas madár, ott vánszorgott az asszony. Lerogyott a hóbuckák­ra, cserepes szája ezt suttogta: „Majd én magam..." A szani­téc is kimerülve, halálos fárad­tan egyre csak azt hajtogatta: „Mindjárt ott leszünk“. A förgeteg csomóstul szórta arcukba a száraz havat. Vala­hol, egy becsapódás mennydör­gésszerű robaja után, zápor módjára hullott az üvegcserép. S ők csak mentek, mint akik legyőzték az éjszakát, a hóvihart, az ágyútüzet. Ha kell, végigmentek volna az egész vá­roson, magukkal hordozva ezt a kicsiny új embert, aki oly csodálatos órában jelent meg a világon. Az anya már tudta, hogy kis­lánya született. Néha a gyere­ket vivő Irina felé nyújtotta a kezét. Végül megérkeztek a szülő­otthonba. Es amikor az asszony már az ágyban feküdt s mind­annyian ott sürgölődtek körü­lötte, hogy kényelmesen elhe­lyezzék, akkor magához hívta Irinát és szigorúan, szinte nyer­sen kérdezte tőle: — Hogy hívnak? — Miért kíváncsi rá? — kér­dezte Irina. — Tudni akarom! — Irina vagyok. De miért kell a nevemet tudnia? — Rólad nevezem el a lányo­mat, hogy emlékezzék rád. Szí­vemből köszönöm neked, Iri­na! — s háromszor megcsókol­ta. Majd a csecsemő felé for­dult, akit már fehér pólyába bu- gyoláltak. — Irina!... Ez neki szólt, az új Irinának. Most szólította először a nevén. És mosolygott. GELLÉRT GYÖRGY fordítása □ □SODDDDDDDDDDOdO- Ű 1 FILMEK­□ □BDDDDDDODDDCIDGD A LEGJOBB EMBER, AKIT ISMEREK (bolgár) Várnában, a bolgár filmek fesztiválján a múlt évben nagy érdeklődést keltett Ljubomir Sarlandzsijev alkotása, A leg­jobb ember, akit ismerek. A film Liliana Mihajlova írónő re­génye alapján készült; a mű már a megjelenése után magá­ra vonta a szakmabeliek figyel­mét. A fiatal írónő hat évig egy bányavárosban pedagógusként működött a dolgozók esti isko­lájában. Az itt szerzett élmé ról, jóllehet saját magának is van éppen elég problémája (férjével, egy bányászmérnök­kel lakás hiányában egy szál­ló kis szobájában szorong). Az osztály így alakul egy mikrovilággá, melyben kisebb- nagyobb események zajlanak le,; örömök és bánatok váltják egy­mást. A hétköznapok realitása próbára teszi a közösség tag­jainak magatartását, akaratát, jellemét, közntetvn pp-vmás­Jelenet A legjobb ember, akit ismerek című bolgár filmből. nyeit és tapasztalatait dolgoz­ta fel regényében. A film főhőse egy fiatal taní­tó (Nevena Kokanova játssza), akit az oklevél megszerzése után komoly próbára tesz az élet: tanítványai ugyanis nem gyermekek, hanem felnőttek, bányászok és munkások, akik a föld mélyén vagy az üzem­ben végzett munkájuk után este beülnek az iskolapadba, hogy tanuljanak, képesítést szerezze­nek. Többségük már nem is egészen fiatal, régi szakmun­kások, akiket munkahelyükön tisztelnek, becsülnek. S egy- szercsak szemtőű szembe kerül­nek egy náluk jóval fiatalabb tanítónővel. Az érdemjegy szá­mukra nem csupán a tudás, a tanulás fokmérőié, ennél több, a helytállás, a szülői tekintély kérdése. Ám a tanítónő helyze­te is kissé visszás: fiatal kora, tapasztalatlansága ellenére meglett embereket komoly csa­ládapákat kell oktatnia, nevel­nie. A helyzet megkülönbözte­tett pedagógiai módszereket, el­járásokat, bánásmódot feltéte­lez. Ezzel tisztában van a ta­nítónő is, ezért arra törekszik, hogy közelebbről megismerje az emberek munkáját, életét a köz­vetlen kapcsolatot alakítson ki önmaga és egy-egy „tanítvá­nya“ között. Gyakran találko­zik velük a tanítás után is, hogy elbeszélgessen gondjaik­PÄL ÉS PAULA hoz az embereket, vagy éppen eltávolítja. A tanítónő ebben a világban inkább csak egy ben­sőséges barát szerepét tölti be, tanáccsal látja el „növendé­keit“, nem tör pálcát felettük, igyekszik megérteni helyzetü­ket. A film a mindennapok „kis világát“ feltárva természetesen mentes a nagy drámai fe­szültségektől, konfliktusoktól és fordulatoktól. Az alkotók arra törekedtek, hogy a szürke hét­köznapok egyhangúsága mö­gött megmutassák a mai élei formálódó új vonásait, a hét­köznapok realitásait, társadal­munk értékeit. Szándékuk töb- bé-kevésbé eredménnyel járt, ugyanis sikeresen elkerülték a mesterkéltséget, a külsőségek he­lyett inkább kortársaink értelmi és érzelmi világát igyekeztek fel­tárni. Napjaink egyszerű embe­reinek erkölcsi arculatát azon­ban nem sikerült eléggé színe­sen megrajzolniuk; noha a se­matizmus buktatóit elkerülték, ögy-egy alakot azonban túlságo­san leegyszerűsítve ábrázoltak. A bolgár film az említett fo­gyatékosságok ellenére figyel­met érdemlő lélektani mű, mely a hétköznapok szürkeségéről el­mélkedve felvillantja ezek szép­ségét is. A film egyik erőssége. Nevena Kokanova játéka, aki a halványan megrajzolt tanítónő alakját önmagával teszi teljes­sé. (NDK-beli) Pavol Hasko feivéteie Egy modern lakótelep előte­rében összeomlott ódon házat látunk; ez a jelenet többször is látható a filmen, szimbolikusán jelezve azt, hogy Pál és Pau­la szerelmi története elveti az ósdi erkölcsi normákat és a tiszta, őszinte, az új kor embe­réhez méltó érzelmek kifejezé­se mellett száll síkra. Elhamarkodott, rosszul sike­rült, megalkuvó házasságok; Pál és Paula múltja ebben a tekintetben nagyon hasonlít egymásra. Találkozásuk az igaz szerelmet kínálja mindkettőjük­nek. De vajon boldogok lehet­nek-e egymással? Pálnak koc­kára kell tennie hivatali kar­rierjét, le kell mondania gyer­mekéről, szakítania kell felesé­gével; de erre csak hosszú és keserves vívódás után szánja el magát. Addigra viszont Paula törik meg. Nem tudja kihever­ni egyik gyermekének halálos balesete miatt érzett lelkiisme- retfurdalását és Pált elutasítva, inkább egy régi ismerőse, egy idős férfi mellett dönt. Pál makacs kitartása, rendíthetet­len szerelme azonban végül is győzedelmeskedik. Boldogságuk rövid: Paula az orvos tanácsa ellenére gyermeket akar szülni Púinak, de belehal a szülésbe* Ulrich Plenzdorf és Reiner Carow forgatókönyve napjaink egy jellegzetes magánéleti prob­lémáját dolgozza fal, mégpedig nem szokványos fordulatokkal. Csakhogy Reiner Carow rende­ző túlságosan kerülte a közhe­lyeket, s mindenáron eredeti­ségre törekedett, emiatt a film a legjobb szándék ellenére vi­tatható értékű. Az alkotás ke­resettségét a néhány érdekes, szép jelenet sem ellensúlyozza. A rendező a jellemeket, a hely­zeteket annyira sarkította, hogy minduntalan a mesterséges be­avatkozás érzetét kelti. A meg­lepő fordulatokból szőtt történet nem áll össze egységes cse­lekménnyé, és bármennyire is világos az alkotói szándék, ez nem jár teljes sikerrel. A színes film legnagyobb él­ménye Angelika Domröse já­téka. Paulája valóban modern asszony, aki megpróbálja fiatal­kori tévedéseit helyrehozni, aki megalkuvás nélkül, tiszta érzel­mi életre vágyik, s érzelmeinek szabad utat enged mindaddig, amíg úgy véli, hogy ezzel nem károsít meg védtelen, ártatlan embereket. Partnere, Winfried Gentzeder érzékenyen és hatá­sosan játssza Paul szerepét. — j/m — 1974. XII. 2<L

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom