Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-15 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó
n 50 éves a moszkvai Forradalmi Múzeum f Az egykori moszkvai Angol Klubot az is ismeri, aki soha nem járt a Szovjetunió fővárosában, de olvasta L. Tolsztoj Háború és béke című regényét. A fehér oszlopos, vörös színű épületet 1812-ben a tűz súlyosan megrongálta, de három évvel később már ismét a régi fényben ragyogott. Az Angol Klub volt az orosz arisztokrácia fellegvára, és a cár egy-egy politikai intézkedés után mindig érdeklődött, hogy „mit szólnak hozzá a moszkvai Angol Klub tagjai“? Ma ez az épület a Forradailmi Múzeum, azé a forradalomé, amely mindörökre elsöpörte a nemesek, a cárok és a burzsoázia uralmát. A múzeum létesítését 1918-ban határozta el a Népbiztosok Tanácsa, és az erről szóló jegyzőkönyvet V. I. Lenin írta alá. A határozat végrehajtása ötven évvel ezelőtt — 1924. május 9-én kezdődött. Májustól októberig gyűjtötték az anyagot, és a NOSZF 7. évfordulójának napján ünnepélyes keretek között nyitották meg a világ első forradalmi múzeumát. Leltára ma már több mint 1 millió kiállítási tárgy. Csak példaként említjük, hogy 111 országból származó 500 000 eredeti okmányt (fényképek, röplapok és kéziratok) és 200 000 olyan tárgyat őriznek a múzeumban, amely összefügg az Októberi Forradalommal. A katalógusban feltüntetett több mint 1 millió kiállítási tárgyon kívül 253 000 kötet könyv és 600 000 újság növeli az ún. „múzeumi vagyon“ értékét. Az 1. számú kiállítási tárgy: egy repeszdarab. 1905. december 7-én kezdődött Moszkvában az általános sztrájk, ami három nap múllva fegyveres felkeléssé terebélyesedett. A cári tüzérség pusztító tűzzel árasztotta el a harcoló proletárok barikádjait. Kilenc nap és kilenc éjszaka harcoltak a munkások a túlerő ellen. Ekkor írta Gorkij: „Most vér, erőszak és halál kíséri minden lépésünket. De mit számít az? A jövő a munkásosztályé.“ A véres harcra emlékeztet az 1. számú kiálllítási tárgy, a repeszdarab, amely egyben azt is hirdeti, hogy a proletariátus forradalmát nem lehetett ágyúk tüzével legyűrni. E forradalom utolsó csatáját 1920 novemberében vívták Perekopnál — Vrangel ellen. A kommunista párt és a Komszomol 10 ezer tagja indult rohamra a fehér gyilkosok ellen. A múzeumban őrzik a hadvezér. — Frunze — Parancsát az utolsó, döntő rohamra. A pártdokumentumok között látható egy ötször nyolc centiméter nagyságú papírlap. A pecsét szövege már csak nehezen olvasható: Oroszország Szociáldemokrata Munkáspártja. Ez volt a 87. számú tagsági igazolvány, és 1906- ban állították ki. A világ első szocialista országa harcokban született. Harcolni kellett a cárizmus ellen, harcolni kellett az imperialistákkaíl szövetkezett fehér bandák ellen, harcolni kellett a fasizmus ellen, és harcolni kellett és kell, naponta megújuló erővel, lelkesedéssel a munka frontján. A „mindennapi forradalom“ a Szovjetunióban nem költői frázis, hanem a múlt és a jelen valósága. Valamit minden nap jobban, tökéletesebben csinálni, feltalálni, elindítani, naponta többet termelni, naponta csökkenteni az élőmunkát, hatékonyabbá tenni ember és gép energiaszinkronját — ez a mindennapi forradaloml A moszkvai Forradalmi Múzeumban a látogató az „Űj hősök termében“ találkozik a mindennapi forradalom bizonyítékaival. Például Borisz Jegorov lakatos tekercselőautomatájának ötvenes években készült első példányával. Kevesen tudják, hogy a számítógépgyártásban a transzformátorokat az egész világon kézzel tekercselték. Jegorov találmánya tehát valóban a műszaki forradalom jelentős vívmánya volt. Az egyik tárlóban egy naplót őriznek. Sietve írt sorok, nehezen olvasható egyéni rövidítések, írójának neve: Kurcsatov. Amikor 1954-ben üzembe helyezték a világ első atomreaktorát, ebbe a naplóba jegyezte fel mindazt, amit majd a jövőben javítani, tökéletesíteni kell. Jegyzetek a hűtőköpeny és a hegesztés technológiai hibáiról, olyan jegyzetek, amelyek ma egy fiatal kezdő mérnököt is fölényes mosolyra késztetnek, ugyanis előtte ma már mindez természetes, de amikor Kurcsatov elvtárs figyelte az első atomreaktor működését, még nem volt tapasztalat, a gyakorlat még az elmélet mögött baktatott. Történelmet idéz egy zöldesszürke kődarab Is. A kő neve kimberlit, a gyémánt elsődleges teliér-előfordulása. Az imperialista „gyémántkirályok“ évtizedeken át bojkottálták a Szovjetuniót, és a szovjet állam kénytelen volt csillagászati árakat fizetni ezért a drágakőért. Fiatal szovjet tudósok azonban felfedezték, hogy Kö- zép-Szibória sziklapajzsa ugyanolyan szerkezetű, mint a dél-afrikai gyémántmezőké. Éveken át kutattak jakut földön a gyémánt után, aztán leállították az expedíciókat. Nincs gyémánt, kár a költségekért, a mérhetetlen emberi erőfeszítésért. Csak egy asszony nem volt hajlandó belenyugodni a sikertelenségbe, Rajssza Popuga- jeva. Egy 1954-ben készült fényképét őrzik a múzeumban. Kedves, fiatal, nevető szemű lányt ábrázol a fénykép. És ez a fiatal, mosolygós lány találta meg 1955. június 15-én az első kim- berlitet. 1958-ban a „jakutgyémántok“ betörtek a világpiacra, és az imperialista világ tőzsdéin kitört a pánik. Ma már 400 lelőhelyen bányásszák a gyémántot, és a Szovjetunió Zaire után a világ második legnagyobb gyémánttermelő állama. Ez is mindennapi forradalom voltl Kozmikus, mert gyémánt nélkül nem kerülhetett volna sor az űrrepülésre. Ipari, mert gyémánt nélkül nincs korszerű ipar. A hosszú nyelvű kalapácsot, ami az első kimberlitlele- ten csattant, egy üvegezett tárlóban őrzik. A múzeumban 142 tudós és 150 műszaki szakember dolgozik. A Gorkij úti palotában 50 év alatt 40 millió látogató nézte végig a tárlókat, köztük olyan személyiségek, mint Togliatti, Shaw, Ibárruri, Hikmet és Robeson. Louis Aragon a múzeum támogatásával írta meg 1960-ban a Spanyol KP történetét és a múzeum anyaga ihlette Thorndike „Az orosz csoda“ című művét. A moszkvai Forradalmi Múzeum fennállásának második fél évszázadába lépett. A tárlókon egy nehéz, sokszor véres áldozatot követelő, de győzelmes út emlékeit őrzi: az útét, ami a kommunizmusba vezet! P. GY. A Forradalmi Múzeum a moszkvai Gorkij úton szabályos minden és merev mint háborúban a fegyverek a sík mezőkön egy-egy törés jegenyesor világ bordái közt o kés pattanó jég-tű a fájdalom már magomat sem vádolhatom kerek minden kikezdhetetlen kő-közöny feszül a szürkületben DOBAI PÉTER: Kivetkőzni. Minden rongyból, ruhából, ingből és zászlók vásznából is, melyekbe bélyeget és sorszámot szőttek. Levetni a kórusblúzt és a magunkon felejtett kornevál krepp-cafatjait. Tengerbe öltözni. Viharhoz készülni. FÄBRI PÉTER: Én rájöttem már kiket kell utálnom Azokat akik vízzé hígítanák a bort és elvonókúrára küldenék Ady Endrét Azokat akik József Attilát diliházba zárnák és Petőfit mézeskalácsra festik Azokat akik a forradalmat színielőadásnak képzelik ahol játékfegyverrel hadakoznak és akik még ezt is páholyból néznék végig Én rájöttem már kiket kell szeretnem Azokat akik a színpadról valódi fegyvereiket a páholyok ellen fordítják SIMÁI MIHÁLY: Mikor nem látja az éjjeliőr az alacsony állványok a csőbilincsből kiszabadítják elzsibbadt tagjaikat ellökik magukat a földtől új magasságokra feszül föl egy buzgóbb akarat mikor nem látja az éjjeliőr redőzve homlokukon a habarcsot vakolókanálért nyúlnak az épülő falak dörmögni kezd a betonkeverő gyötrelmes centrifugális erő forgatja egyre a tízemeletes gondokat üres telteken megköt a jövő mikor nem látja az éjjeliőr a magányos toronydaru az ég mélyén új csillag utórf kutat RÓZSA ANDRÁS: 1974. XII. 15. Fiatal magyarországi költők versei.
