Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)
1974-11-03 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó
Jevgenyij Makszimov : A zon az éven a májusi hajnalok Jobban visszhangzoti&k <t fajtfkakasok kurjon- gatásától és a pacsirták dalától, mint máskor A mezők tavaszi tisztasága, a reggeli levegő frissesége és illata, valami ismeretlen érzéssel és izgalommal töltött el. Lassú ügetéssel közeledtem a házhoz. Rég nem jártam ebben az eldugott faluban. Néhány ház szétszórva az erdőben — ez minden, ami megmaradt Volkiból. Csendesen élt a falu, szinte nem is vettük tudomásul, míg egy levél nem érkezett a párt- bizottságra ... Letelepedett a faluban egy bizonyos Kátya néni, és segítségre volt szüksége. A szovhoz csoportv«szelője nem adott neki lovat, hogy fát hordhasson magának, mert „bevándorló“. A mező közepén egy nyírfa áll. Reggelenként, bizonyára a falu felől, iderepül egy pacsirta, elénekli dalát, és elrepül. Máskor egy kakukk rejtőzik el harmatos koronájában, és szüntelen kakukkolásával még hosszú életet ígér a nyírfának. Aztán ismét egyedül marad a fa, s hajladozó ágait csak a langyos szél bolygatja meg olykor-olykor. Közeledem a házhoz, lovam mögöttem bandukol. Valamikor ez egy szép, nagy, jó ÍZlés- sel felépített ház volt. Most már megfeketedett a sok esőtől, kikezdte az idő vasfoga. Tetője úgy lóg le az ablakaira, mint amikor egy csavargó szemére húzza sildes sapkáját. Csikorog a kút kávája, a fal tövében egy tarajos dudka — mintha fontos munkát végezne — szemez valamit. A nyikorgó falépcsőkön fakult kékpöttyös ruhában megjelent egy asszony. A haja fehér, mint a len. — Jő napot, Kátya néni! — köszöntöttem, és leültem a falépcsőre. — Én vagyok a párt- szervezet elnöke a szovhozban. A levele ügyében jöttem. Ogy látszik, Kátya néni ismer. Bizonyára látott már valahol és hallottam róla, mert a nevemen szólít, és ez nagyon jólesik. Azt hiszem nagyon vágyódott már egy társalgó után, mert lassan, megfontoltan és méltóság- teljesen beszél az életéről. — Az unokaöcsémnél laktam egy távoli fa- . luban, de a feleségének nem tetszettem. Amíg ’ a gyerekeket gondoztam, meg a kertet, addig jó voltam, hallgattak. De amikor a gyerekek felnőttek, nagyon megnehezítették az életem, így aztán eljöttem ebbe az elhagyott házba. Hiszen itt éltem le a fiatalságom is. Ott, annál a pataknál, koszorúkat fontunk és engedtük a vízre. Ott a mezőn pedig, saját magamat fogtam be ekébe, és úgy szántottunk... Most meg egyedül élek itt. Nem is .lenne az olyan nagy baj, de a róka elvitte a kakasomat. Pedig olyan tüzes, jóhangú kakas volt. Most nincs, aki a hajnalt köszöntse. Télen még rosszabb. Éjjel borzasztó hallgatni a hófúvást Mintha valami csecsemő sírna az ablak alatt. De nyáron — az kész boldogság. Mindenütt csend van, gyönyörű a határ, a hajnali égbolt ... Még munkát is találok magamnak: eljárok a szovhozba teheneket legeltetni. Segítek, ahogy tudok. Bekerültem a ti családotokba, hát egy úton akarok járni veletek. A falu felől reggeli szellő lengedez, meghajlítja a nyíló csipkebokor ágait, kedvesen simogatja Kátya néni fehér hajfürtjeit. A végtelen, nyugodt, tiszta égbolt őrzi a szuny- nyadó mezőket, a zsenge rözstáblát, Kátya néni házikóját, minket és mindent, ami néhány tíz versztányira körülvesz. Kátya néni arca nyugodt, szép, minden mozdulatából érezni a kedves falusi egyszerűséget, jó hallgatni, ahogy beszél. — Kátya néni! Emlékszik még arra, hogyan hajtották be a fasiszták a falu népét egy pajtába, és felgyújtották azt? — Már hogyne emlékeznék, fiam! Emlékszem. Mert, talán jogom van elfelejteni?! — mondja haragosan, szigorú tekintettel. — Bezavartak egy pajtába, bezárták, aztán felgyújtották. Magamhoz öleltem a kis Manyaská- mat — akkor még csak nyolcéves volt — a keblemhez szorítottam és betakartam egy kendővel. Egyszer csak látom: egy halálsápadt, reszkető kisfiú bújik hozzám. Megfogtam őt is, magamhoz öleltem, és odabújtattam Ma- nyaska mellé a kendő alá. Szegénykéim — mondtam — hiszen még olyan keveset éltetek át, olyan keveset láttatok a világból, élni akartok. És a szíve szegénykének, hogy vert, hogy kalapált, szinte emelgette a kezemet, ahogy fogtam őt... Kiszáradt a torkom. Mintha a csipkebokor összes tüskéjét szúrták volna a szívembe. Nem csalt az előérzetem: ö jött el, ő, az én drága Kátya nénim! Háború után, amikor már felcseperedtem, megpróbáltam felkeresni őt. De azon a helyen, ahol a falu állt, csak embermagasságnyi gaz volt, melynek keserű szaga betöltötte az egész környéket. „Kit kérdezzek meg?“ — törtem a fejem. És most — már nem bírtam ki, alig tudtam visszatartani könnyeimet — felsóhav, tottam: i — Kátya néni! Az a fiú, az a kisfiú, az én voltam' Tudjátok, mi a só? Nem, ti fiatalok, akik nem éltétek át a háborút, nem ismeritek a só értékét. Nőm a ti hibátok — inkább szerencsétek A náci megszállás ideje alatt kaptunk néha kősót, amely inkább nagy sőrétekre hasonlított. Ezeket aztán anyám beleszórta egy fazékba, leöntötte forró vízzel, és kanalanként adogatta nekünk: ha kell — ide, ha nem kell — hagyd meg a burgonyalevesbe. Csakhogy nemsokára eljött a fekete nap, amikor az egész faluban már kősót sem lehetett találni. . Kenyér nélkül ki lehet bírni. Eszel csóvány- főzeléket, vagy valami mást. De só nélkül? Elkezdtek potyogni a fogaink, a testünk tele volt kiütésekkel, viszketett, kábultak és álmosak vonunk. Egyszer eljött hozzánk Misko Mihaji ov, a barátom* — Nézd, hogy tudok célozni a fogaimmal — mondta és felfújta beesett arcát, aztán egymás után három fogát kiköpte. Anyám az utolsó lehető mentséghez folyamodott. Elővette a ládafiából az utolsó értékes holmiját — egy gyönyörű fehér kivarrott mellényt, melyet még lánykorában varrt. Mindkét oldalára gyönyörű kékkel lenvirágok, dohány- barnával meg szép tobozkák voltak kivarrva. A len szára sárga volt. Ebben a mellényben csak egyszer láttam őt — amikor apát kísértük a frontra. A len szára és a kék virágocs- kák minden lépésnél emelkedtek a keblén, mintha éltek volna, a tobozkák meg mintha csörögnének és sírnának. Anyám becsomagolta a mellényt és elindult Volki irányába. Késő este, amikor hazatért, leültetett bennünket, gyerekeket, a széles apai asztalhoz. Aztán megöntötte a közös nagy tálat levessel, amelyben lilás burgonyakarikák úszkáltak, majd ünnepélyesen, mintha szentelné, sózni kezdte. Csakhogy ez a só valahogy furcsa volt nekem. Olyan rózsaszínű és tapadós. De mi mindnyájan elcsendesedtünk, csak a kiszáradt ajkaink nyalogatása hallatszott. Oh, mennyire kívántam belemarkolni abba a gyönyörű rózsaszínű sóba, és felfalni, lenyelni. Anyám óvatosan megfordította a kanalat, a só lassan belecsúszott a tálba, de akkor — a leves súgni kezdett, felhabzott és kifutott az asztalra. Még nem fogtam fel, hogy mi is történt tulajdonképpen, és teli szájjal nevetni kezdtem. Kis öcsém, Nyikolaj, követte példámat. Ekkor anyám olyan villámgyorsan vágta magát homlokon a fakanállal, hogy azt hittem — szétreped a feje, mint egy aknaszilánktól. Egymás után felugráltunk az asztaltól, anyám rádobta magát a ládára és zokogva felkiáltott: — Öh, anyám! Drága jó anyám! Miért hagyták magamra! Végy magadhoz, nem bírom már egyedül ezt a sok szenvedést! Én nem sírtam. Valahogy azokban az időkben nem tudtam sírni. Csaknem egész éjjel gondolkoztam. Reggel, kimérten és szigorúan, mintha nem hétéves kisf legény lennék, megkért — Ki tette ezt? — Mikenya Pugacs -f rám, mint egy felnőttre oldást vár. Az apró termetű, ha nemegyszer láttam hál ban. Gereblyéket árult, daságáról. összebeszéltem barát vet ébresztettem bennüh — Ha nem veszi vis ablakait — jelenhette — Vagy felgyújtjuk dunk — mondta Leha M Mindnyájan hallottun ki fmagyarul farkasok vű faluról, d,e a faluszf künk sem volt távolab nvírfást, lelkesedésünk alábbhagyott. Az úton német tehera tattak. A katonák szá munkra értelmetlen d őrült fric ijesztően c: és ránk irányította gén látta, hogy mind hasr< ba, majd megpukkadt a pig sárosak voltunk, a csolvából. A le^rosszab a só, amit egy vászon: és habozni kezdett a 1 — Nem fog lőni? — ka Rudov. — Vagy kö: tot és darabokra szaggs Beérfünk Volkiba. Ne les mezei út, amely kanyarodik. Megkérdez nya házát. A falu ke ablaka a napos oldal mellett felmordult egy 1< ságú, óriási farkaskutyí kodott. Gyorsan össze tűk: a ml harci bossz mint az első hópelyheP vernénk az ablakokat kenya elengedné a ku cafatok maradnának. A kutyaugatásra kiji kor őt megláttuk, szá Egy magas, hatalmas 1 bella volt. Óriási kebl láncon egy kereszt füg] — Mit akartok? — hangon. Fedora volt a — Mi... Mi... Mik reszkető hangon. Figyelmesebben .megr tott egyet. A falépcsők lei minden lélegzetvi mint a kelt tészta, & rajta, mintha élne. — Na, gyere! A házban félhomály délutánon. Az ikon elő lámpa pislogott, és ott szú szakállú Mikenya. ingaóra állt. Halk, vékony hange — ... mindennapi nekünk ma ... — Mítyááá, hozzád — dörmögte Fedora. — ... és bocsásd n Milyen suhancok? — ve. Aztán lassan felém Kikötöttem a zacsk< talra a még mindig hí — Mítya bácsi, vegy vissza anyám mellényé — Mit akarsz? — 01 szemekkel. — Milyen N em tudjátok, milyen itt fél órával a vihar előtt; az egyetlen valamirevaló utcából, a sunyó házak, a fák közül mintha valaki kiszippantaná a levegőt; a nyugat felé, mindig nyugat felé lehajllk az égbolt egy-egy nehézzé sötétedett darabja, s olyan nyomasztó a csönd, annyira mozdulatlan minden, hogy az emberek, tehenek, kutyák idegesek lesznek. A kocsmában a poharak koccanása szokatlanul cseng, az úponnan érkező vendég megijed saját megszokott, hangos köszönésétől, s válaszul csak bólintanak neki, nem mer senki megszólalni, mert az öreg Öllé, Patas- sy Géza, Bíró Jenő, Rögi Rezső, Bugár Vince és még három pályamunkás a vasútról fél, hogy hangjával elárulná idegességét. A pult felett csak sután rábólintanak a kocsmáros kérdő pillantására, elfoglaltságot mímel mindenki. Higy- gyétek el, én is csak azt csináltam, amit a többiek: a Csallóközben mindig így van fél órával a vihar előtt, mindig nyugat felől repül felénk egy-egy rosszul eldobott sötét, rojtos szélű diszkosz, mindig idegesek az emberek, a te• A szerző most megjelent, azonos elmü köm/vének egyik elbeszélése. henek és kutyák, s ha valaki meg- kondítaná a toronyban a nagyharangot, hangja béna, átlátszó ködként telepedne az utcára a házak közé. Én Is ideges vagyok; amikor jöttem, meghökkentem máskor annyira természetes köszönésem hallatára, nem kértem sört, csak bólintottam, leültem ide a sarokba, mint egy mélabús túzok. Igaz, idegesít, de beiül örülök ennek a hangulatnak, úgy érzem, ünnepélyessé vált ezýltal a legpocsékabb szerda. Csak már szólnék a kocs- márosna'k, hogy kapcsolja ki a rádiót, mert minduntalan hosszú, hurutos recsegéseket, hörgéseket hallat, de ha megszólalnék, mindenki felém fordulna, ezért csak iszom a sört, úgy teszek, mintha a rádió egyáltalán nem zavarna. A vihar mindig délután jön, amikor az öreg Öllé feltűnik a kis- bárl botlófűzfák alatt, persze vihar nincs mindennap, de az öregnek rendszeresen szüksége van fél deci rumra meg a korsó sörre. Azt azonban senki sem állíthatja róla, hogy részeg volt, amikor leesett a bakról a kerekek alá, hiszen kiskorától kocsiskodott, tudta, mikor szabad innia, s talán a lovai is figyelmeztették volna, öreg, te ittál, ne ülj fel a bakra, abból baj lehet; persze az öreg mindig tudta, mikor szabad innia, a baj éppen akkor történt meg vele, amikor talán még vizet sem ivott. Láttam, úgy nézett ki a gipszben, mint egy középkori páncélos lovag, egy kicsit nevetséges is volt, mert a gipsz követte háta görbe vonalát; a hátát már nem lehetett kiegyenesíteni, hiszen lassan, hosszú-hosz- szú évek során görbült meg. Sokan azt mondták: szerencséje van, mert a lábai épen maradtak. Rá kéthetire már eljött a kocsmába, s azóta Is mindennap. Sajnáltam akkor az Öreget, a gipsz egészen a szájáig ért, hátul a feje búbjáig, az állát neim is tudta megborotválni — ősz, sima szőrzet kandikált elő a meglazult páncél alól. A gipszet néhány hónap elteltével levették róla, de a bakra már nem ült fel többé, hirtelen megöregedett, s most idegesebb, mint máskor: már a harmadik földedért intett a kocsmárosnak. A kopasz nem érezte át a vihar előtti félóra ünnepélyességét. Belépett a söntésbe, verejtékező arccal, tántorgó léptekkel a pulthoz ment, hangosan rendelt. Néhányan összenéztünk: nem bocsátottuk meg neki a részegségét. Nem tudom, miért, szégyelltük a viselkedését. A három pályamunkás fizetett és elment. Az utánuk maradt csendet csak az újonnan érkezett férfi fészkelődése zavarta. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy miért nyiratkozik kopaszra egy erőteljes középkorú férfi, de félbeszakítottam a gondolatot, mert éreztem. m Bereck Jószef: ' -' i•. ■ / • ■».. • •