Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)

1974-11-25 / 278. szám, hétfő

augusztus 27-én vasárnap, Velicsko őrnagy . és Karol Bacílek, Szlovákia Kommunista Pártjának vezető funkcionáriusa beszédet intéz a martini helyőrség tisztikarához. Mindkettőjük mellén géppisztoly. Látszik, hogy nem babra megy a dolog. Martinban tűzharc folyik. A partizánok végeznek a fasiszta ügynökökkel és besúgókkal, a Wehrmacht páncélgépkocsijai viszonzásul be akarnak törni a kórházba, amelyben sebesült szlovák és szovjet har­cosok fekszenek. Aznap este a Turčiansky Martin-i pályaudvaron el­akadt a Budapest—berlini gyors. Különkocsijában ottrekedt a hitlerisla Ottó tábornok katonai misszió­ja, amelynek a Vörös Hadsereg elől kellett menekül­nie Romániából. Az illegális munkában részt vevő vasutasok erről idejében értesítették a sklabinai partizántörzset. Utasítást kaptak, hogy tartóztassák fel a gyorsvonatot azzal az ürüggyel, hogy a vasút­vonalat Berlin irányában megrongálták. így is tör­tént A katonai misszió SS tisztjei, akik a Führer fő­hadiszállására igyekeztek, idegesek, gyanakvoak és türelmetlenek voltak. Lehettek vagy harmincán. A vonat mentén két géppuskát állítottak a peronra A martini helyőrség parancsnoka magához hívatta Kuchta főhadnagyot, a sklabinai partizántörzs ösz- szekötőtisztjét és a következő parancsot adta neki: — Ezek a te felkelőid feltartóztatták az állomá­son a nemzetközi gyorsot, amellyel valami német diplomaták utaznak. Nézd meg ml történt, és hozd rendbe a dolgot valahogyan, nehogy valami kellemet­lenség vagy botrány süljön ki belőle. Cyril Kuchta nyomban elindult, hogy rendbe hozza a dolgot. Magával vitte legmegbízhatóbb embereit, akiket a forradalmi szellemű szlovák katonák közül választott ki. Motorkerékpárra ült, és kiment az ál­lomásra. Letko őrmester géppisztolyos szakasza kí­sérte. Éjfélre járt az idő. Az állomás előtti parkban partizánjárőrök vára­koztak élesre töltött fegyverekkel. Velicsko komisz- szárja, Ljacli vezette őket. Kuchta és Ljach főhadnagy gyorsan megbeszélte a további teendőket. Itt nem támadhatják meg az SS-e- ket, mert a zsúfolt vonatban az utasok százainak életét tennék kockára. Kényes a helyzet. Az lenne a megoldás, ha valahogy ki lehetne csalni őket a vonatból. Ljach azt javasolta, hogy Kuchta menjen be az ál­lomásfőnökhöz és a „szövetséges“ szlovák hadsereg nevében hívja meg a német katonai misszió tagjait, hogy az éjszakát töltsék a laktanyában. Reggelre biztosan rendbe hozzák a vasútvonalat... Kuchta főhadnagy máris indult, és amíg odaért az állomásfőnökhöz, megliányta-vetette, mit is kell tennie. Bárcsak lenne a zubbonyán valamilyen hitle- rista kitüntetés, az biztosan nem maradna hatásta­lan... No, de mit lehet tenni? Majd csak segít a határozott, katonás fellépés és a buzgón mugasra lendített kar, a gyűlölt árja köszönté^. A forgalmi irodában egy kövér SS oberführer ter­peszkedett. Vrtisko forgalmistával ordibált, hogy ez disznóság és szabotázs, túszokat fog összeszedetni, s agyonlöveti őket. E pillanatban egy szövetséges tiszt lépett a helyiségbe, vigyázzba vágta magát, és ka- násan jelentkezett. A halálfejés ezredes azt kérdezte tőle: tudja-e, hogy miért nem megy a gyorsvonat to­vább? Kuchta főhadnagy megerősítette azt, amit a vasutasok mondtak. Bizony rengeteg bajuk van itt a környéken ezekkel a partizánbandákkal. Az urak a misszióból azonban igénybehetnék a helyőrség tiszti­karának vendégszeretetét és megszállhatnának éjsza­kára a laktanyában, hogy holnap pihenten folytassák útjukat. Reggelre biztosan minden a legnagyobb rendben lesz. így aztán Ottó tábornok katonai küldöttsége el­indult a közeli laktanyába. Beszállásoltak, és a fo­lyosóra, a szobák elé saját őrségüket állították. Kuch­ta főhadnagy megkönnyebbülten lélegzett fel. De mi legyen reggel? Erről Velicskónak, Bacíleknek és Ljachnak kell dönteni. Begyújtotta oldalkocsis mo­torját, és elrobogott Sklabinába. Gyorsan döntöttek. A partizánparancsnok így ren­delkezett: — Az SS tiszteket reggel el kell fogni, és ide kell hozni hozzánk, a törzsre. Ha ellenállást kísérelnének meg, könyörtelenül alkalmazni kell minden eszközt. Világos? Világos. Elfogni őket. De hogyan? A főhadnagy Weiner-Král Imre: Közös akció (litográfia, 1971) nem kérdez semmit, ezt már neki kell majd eldön­tenie. Kezet szorítottak vele, és sok sikert kívánlak. Martinba menet útközben még a fülébe csengtek Velicsko búcsúszavai: — Eto vasa pervaja bojevaja zadacsa, tovariscs Kuchta! Elvtársnak szólították, bíznak benne, meg vannak győződve arról, hogy teljesíti a feladatot. Gondolataiban kiválogatja századából a legmegbíz hatóbbakat. Letko őrmestert? Azt biztosan. És kit még? Csak meg ne ijedjenek a fiúk! Hiszen most első ízben történik meg, hogy fegyvert fognak a Har­madik Birodalom SS pribékei ellen. Kuchta főhadnagy felébreszti Letko őrmestert és elmondja neki terveit. Reggel, még mielőtt az urasá- gok felkelnének, egy szakasz jól megválogatott gép- pisztolyossal végeztessen fegyverfogást a laktanya udvarán. Természetesen — élesre töltött géppiszto­lyokkal. Aztán elővett egy papírlapot és kezdte fel vázolni a helyzetet: Ludvik Svoboda: Az Uraitól Prágáig * Szlovákia felkelt — Én kikísérem őket a szállásukról. Itl alusznak, itt az udvar, itt van a kapu és amott áll az őr. Ti ezen a hélyen gyakorlatozzatok. Amikor ideérünk, felszólítod őket, hogy adják meg magukat. Németül. Hände hoch! Világos ez. Ha nem engedelmeskedné nek, azonnal tüzelni rájuk ... Reggelig a szemét sem hunyta le. Az utóbbi napok gyors eseményei mintegy filmszalagon peregtek le felzaklatott agyában. Maga előtt látta az álmából felzavart Letko őrmester képét. Vajon mindent meg­értett-e? Nem rezel-e be a fiúk valamelyike, és nem kezd-e idő előtt lövöldözni? Vagy nem húzzák-e át az SS-ek a számításukat? Talán csak nem, hiszen az épületből ki kell menniük. De mi lesz, ha nem együtt, hanem külön csoportokban mennek? Vagy ha őt ma­guk közé fogják? Ez is megtörténhetik. Nem, kérem én itthon vagyok, parancsoljanak előre, önök a ven­dégek! Mindez nagyon kockázatos, de meghátrálni nem lehet. Ez az ön első harci feladata, Kuchta elvtársi Legalább az idő ne cammogna ólomlábakon, ezek a percek ne telnének olyan lassan virradatig... Min­den frontkatona jól ismeri a támadás előtti feszüli várakozás érzését. Nem, ez nem félelem, inkább tü­relmetlenség. Testünket hideg borzongás járja ál meg át, hisszük, hogy minden jól sikerül majd, de már szeretnénk túl lenni rajta. Végre felébredtek a tábornoki inisszióbeli urasá- gok. A szárnysegéd közölte, hogy nem óhajtanak a laktanyában reggelizni, és hogy a főhadnagy úr mi nél hamarább kísérje ki őket az állomásra. Megindultak az első emeletről lefelé a laktanya udvarára. Kuchta ajtót nyitott nekik, és sorra előre engedte őket. Egyelőre minden a terv szerint történt. De az állomásról Ismert SS ezredes hozzálépett: — Was soll das bedeuten?! — csattant fel izgatot­tan a gyakorlatozó géppisztolyos szlovák katonákra mutatva. — Dífs ist, bitté... egrecírozás... — válaszolt hi­degvérrel Cyril Kuchta. Tovább haladtak. Még harminc, húsz, most már csak tíz lépés addig az eldobott papírdarabig és fel­harsan majd a végzetes „Hände hoch!“ Kuchta főhadnagy még egyszer körülnézett. Utol jára. Rettentő ügyefogyottan lépdelt, közvetlenül a harminckét tagú SS csoport mögött, el kell töltik sza kadnia, le kell maradnia egy kicsit. Lelassította lép­teit. Ottó tábornok katonai missziójának egyik tagja valami gyanúsat észlelt, mert pisztolyt rántott, kiál­tott valamit németül, rálőtt a kapuőrre, és rohanni kezdett a laktanya kijárata felé. Kavarodás támadt. Kuchta most már nem kiálthat­ta, hogy adják meg magukat, már késő volt A tőidre vetette magát és vezényelt: — Tűz! Letkó őrmester is megértette a helyzetet: — Tűz! A harminckét hitlerista lövéseire a szlovák katonák harminc géppisztolya válaszolt. A két csoport aifg húsz lépésnyire volt egymástól, s az egész akció szervezője a golyózápor közepén feküdt — sértetle­nül. A szlovák katonák sorozatai irgalmatlanul tarol­tak. Ottó tábornok katonai missziója ott maradt a martini laktanya kövezetén. Közülük senki sem ad­hatott jelentést a Führernek. Ez 1944. augusztus 28-ának reggelén történt. Egy napra rá — augusztus 29-én a náci hadak berontotok Szlovákiába. Ennek az országnak a föld­rajzi fekvése nagy hadászati jelentőségű volt a hit leristák számára. A szlovák vasúti és közúti hálózat hidat jelentett a keleti arcvonalra. A szlovák közle­kedési vonalak kötötték össze az arcvonalat Morva­országgal és Csehországgal, Magyarországgal és Len gyelországgal, de Ausztriával és mindenekelőtt Né metországgal is. Egy nappal a németek támadása előtt azonban a partizánok lejöttek a hegyekből, el­lentámadásba mentek át, városokat és Talvakal fog­laltak el. A nép, a szabadságra vágyó, Tiso klerikális fasiszta uralmának felszámolására elszánt nép csat­lakozott a fegyveres élgárdához — a partizánokhoz! S a népet most is a párt vezette! A hírek, amelyek Szlovákiából a partizánharcok partizánháborűvá fejlődéséről, a nemzeti felszabadító harc fellángolásáról érkeztek, fellelkesítették kaio­náinkat, örömmel töltötték el a szívüket. Nyomasz­tóan hatott azonban ránk az áruló Tiso kérelme, aki — megrettenve a szlovák nép forradalmi felkelésé­től — Hitlerhez szaladt segítségért, menteni akarta, ami még menthető. A fasisztáknak kapóra jött Tiso kérelme, csapataikat már amúgyis összevonták a szlovák határon, és tervbe vették Szlovákia leroha- nását, megszállását. Türelmetlenül vártuk a Banská Bystrica-i rádió hí­reit. örvendetesek lesznek-e vajon? — találgattuk, latolgattuk. Ha jól emlékszem, 1944. augusztus 30-án dél felé járt az idő, amikor az éter hullámain elfogtuk a fel­kelők adását. Meghatódottan, mély felindulással hall­gattuk a dicső Szlovák Nemzeti Felkelés Szózatát. Lelkűnkbe vésődtek Samo Chalupka költeményének gyönyörű szavai: Örök szégyennel pusztulj, vessz el, alpis lélek, Ki jó népem szabudságvágyát megkísérted! De hála övezze azt és örök dicsőség: Ki feláldozza magát népe szent ügyéért. Hej. fojtsd meg őt, fojtsd meg azt. népem tiszta sarja, Ki szabadságot tőled elvenni akar/u. Akkor is, ha e harcba lelked beleroppan, Fojtsd meg, nem élni jobb, mint élni szolgasorban. (Végh György fordítása) Lenyűgöző volt. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a verset. Megindultan, könnyekig meghatódva ismétel­gettük: — Igen, üsd, verd, szlovák népem! Van kit és miért sújtanod! Tizenöt év telt el azóta, de az idő nem homáiyo- sította el annak a nagy lelkesedésnek és örömnek az emlékét, amellyel a felkelés hírét fogadtuk. A tör­ténelmi esemény híre szájról szájra járt. Mintha csak ma történt volna, úgy látom magam előtt a katoná­kat: férfiasán ölelkeznek, csókolgatják egymást; nem ment ez könny nélkül, az öröm könnyei nélkül. Sok szerencsét kívántunk a szlovákoknak és köl­csönösen egymásnak. Vidámak voltunk, tombolt a lelkesedés, körös-körül zengett a dal. Kisobb-nagyobb csoportokban figyeltük a rádiót, és másról sem folyt a szó, mint a felkelésről, a felkelés jelentőségéről. — Én úgy gondolom — magyarázta valaki a kato­nák egyik csoportjában —, hogy ez a felkelés meg­gyorsítja hazánk felszabadulását. Mindenki egyetértőén bólintott. — Olyan világos ez, mint ahogy kétszer kettő négy — fűzte hozzá véleményét egy másik, és sie­tett megmagyarázni gondolatait. — A szlovákok le­számolnak az áruló Tisóval, és kiverik a németeket. Már éppen elegük van belőlük és a Hlinka-gárdis- tákból, elegük van a nyomorúságból és a megalázta­tásból, úgyhogy körömszakadtáig fognak verekedni. Ez csak érthető. — Minket, az egész hadtestet, így ahogy vagyunk, Szlovákiába kellene átdobni, csak van valami kis erőnk, nem? — csatlakozott hozzá egy másik kato­na. — Mi ott, barátocskám, majd ellátnánk az ellen­ség bajátl — Fiűk — szólt közbe egy tizedes, alighanem a rajparancsnokuk —, ha Szlovákiában komolyra fordul a dolog, a fejemet teszem rá, bár csak egy van, hogy odaküldenek bennünket. Az oroszok fegyvereket kül­denek oda, s a politikai tiszttől hallottam, hogy Szlovákiában már több tucat orosz partizáncsoportot dobtak le. S a partizánok nemcsak díszelegni men­tek oda. — Nehogy tévedésbe essünk — szólalt meg újból az, aki elsőnek tette le a garast a vitatkozó katonák között —, a szlovákok erében Jánošík vére folyik. Az előbb igaza volt Honzának: éppen eleget szenved­tek már. Ez tény. Szenvedtek az első köztársaságban, és szenvedtek most is ez alatt a csuhás farizeus alatt. Nem engedhetjük meg, hogy még egyszer bárki is elválasszon minket egymástól. Aki ezt akarná, annak le kell törni a kezét. S a köriilállók helyeslő bólogatásától felbátorodva még hozzátette: — Ha tő­lem függne, én rögtön kiadnám a parancsot, hogy a hadtestet dobják át Szlovákiába. Még soha nem ug­rottam ejtőernyővel, de valahogy csak túlélném azt is. Érdekes vita volt ez, egy a sok közül, amióta el­terjedt a katonák között a Banská Bystrica-i felkelés híre. Ebből az odavetett néhány emlékképecskéből is látnivaló, hogy katonáink mennyire tudatában vol­tak a felkelés iránti kötelezettségüknek. Azonnal, akár ejtőernyőn is, Szlovákiába akartak menni, segít­ségére akartak sietni a szlovák népnek, hogy a hit­leri hadosztályok le ne törhessék, vérbe ne fojthas­sák a felkelést. Áttörni a felkelőkhöz és minden erő­vel segíteni a szlovák népet — ez volt az egész had­test leghőbb óhaja; a cseheké, a szlovákoké, a kár­pátaljai ukránoké, valamennyiüké. ’ Köztársasági elnökünk ma tölti be 79. életévéi. F.bböl az alkalomból közöljük a fenti részletet. 1974. XI. 25 JÁN PONICAN: AJtataésazersÉsir Hatalmas, csillogó övül rengi a vár tövét körül és folyik, folyik hömpölyögve s vizeit tengerébe öntve nagyobbal, mint ő, egyesül. Hisz ő is így gyarapodott, mellkasát, ágyékát a sok folyóvíz duzzasztotta: sodra általuk szolgál, hasznosodva, öntözve éltet egyre h"m. Ilyen folyam, mely gifüjt meg ád, az ember egy életen át; és mennél többet gyűjt, ad annál többet. Érdeme, rangja vall már: miénk s egyetemessé teljesül. DUDÁS KÁLMÁN fordítása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom