Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)
1974-11-24 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó
POLITIKAI ERJEDÉS SPANYOLORSZÁGBAN © KI KÖVETI FRANCÖT? • ELLENZÉK SZÉLES BÁZISON • A ROTAI „ZÁTONY" 1974-et — enyhe túlzással — Ibéria évének nevezhetnénk. Egyrészt, azért, mert korszakjelző fordulat történt a közel fél évszázados diktatúrában. Portugáliában, másrészt egész éven át felszínen volt a „spanyol kérdés“ — a másik Ibériai országban a 82 éves Franco diktátor távozását követően várható változások kibontakozásának iránya. Mini ismeretes, a spanyol államfő a nyáron súlyosan megbetegedett, hosz- szadalmas kórházi kezelésnek kellett magát alávetnie, s így a módosított „alkotmány“, azaz állami alaptörvény, ill. cikkelye értelmében a leendő király, Franco személyesen kijelölt utóda Juan Carlos trónörökös vette át az államfői teendőket. A spanyol társadalom, elsősorban a haladó rétegek már véglegesnek tartották Juan Carlos megbízatását és különféle találgatások, tervek láttak napvilágot a Franco utáni Spanyol- ország jövőjét illetően, amikor az 56 napi kórházi kezelés után valamelyest felépült agg diktátor újra átvette a hatalom gyakorlását. A „Franco utáni viszonyokra való felkészülés azonban megállíthatatlan folyamat lett, noha irányzatai — osztályerők szerint — eltérőek. VÁLTOZÁSOK — HATÁROZATLAN ELŐJELEKKEL Spanyolország legújaub politikai fejlődésében meghatározó időpontot jelent a múlt év decemberének vége, amikor egy baszk nacionalista csoport — utólag vállalva a felelősséget — merényletet követett el Carrero Blanco miniszterelnök ellen. Az eset a politikai vezetőket is megdöbbentette s az első hivatalos reagálás részvét és hallgatás volt. Egyrészt nem tudták biztosan, ki áll a merénylet hátterében, másodszor pedig milyen erejű ellenállásba ütköznének a várható megtorló intézkedések. A hivatalos hallgatás persze nem tartott sokáig, s jelentkezett a íalangista szélsőjobboldal, amely véres leszámolást követelt valamennyi haladó és demokratikus erővel. A „kék tábornokok“ burkolt formában még Francót is megfenyegették, hatalomátvételre célozva. Franco akkor határozottan szembeszállt a tömeges megtorlás gondolatával, de Blanco utódjául még jobboldalibb beállítottságú személyiséget nevezett ki az erőszakszervezeteknél befolyásos Carlos Arias Navarro volt belügyminiszter személyében. Arias Navarro óvatos jobbratoló- dással kezdte kormányfői teendőit, politikája diáktüntetéseket és munkássztrájkokat váltott ki, amelyek egész éven át szinte láncreakciót alkotva tartanak. Arias Navarro nem őll különösebben tehetséges politikus hírében, viszont kétségtelen, hogy gyakorlott, rutinos politikus. Sem személye, sem módszerei nem nyújtottak biztosítékot a spanyol társadalom bajainak orvoslására, tovább az Opus Dei technokratáinak kormányzása idején kikényszerített kezdeti liberalizálódás fékjeinek behúzását jelentették, viszont a szélsőjobboldalnak sem nyújtottak garanciát. A „kék tábornokok“ aggályai különösen akkor fokozódtak, amikor a szomszéd Portugáliában áprilisban megbukott a sa- lazari—caetanoi fasiszta rendszer. Madridban ez előrevetette egy hasonló államfordulat árnyékát. A tábornokok ennek megakadályozására már eleve lépéseket tettek, s a közéjük tartozó Iniesta Cano, a guardia civil, a csendőrség parancsnoka kész is lett volna a hatalomátvételre, de, Franco júniusban elmozdította. Igaz, hogy egyidejűleg a vezérkari főnököt is menesztette, mert a kultúrált, világot látott és európai műveltségű Diaz Alegria tábornokot „spanyol Spinolaként“ kezdték emlegetni. Ezek után került sor a nyáron Franco kórházi kezelésére, Juan Carlos államfői megbízatására, majd. annak visszavonására. Spanyolországban eldöntött tény a kormánykörökben, hogy a diktátor halála után visszaállítják a királyságot. A hatalom részeseinek azonban nem mindegy, ki lesz a király. Franco betegeskedése idején ugyanis a családi kamerilla és a szélsőjobboldal összefogott Juan Carlos ellen, s ebben nagy szerepet játszott Fernando Fuerte de Villavicencio, az államfő polgári irodájának elnöke, aki nyilván azok oldalára állt, akik egy másik Bourbont, Franco kedvenc unokájának a férjét, Alfonso de Bor- bón y Dempierre-t, Cadiz hercegét szeretnék a trónon látni. így még a diktátor életében megkezdődött a családi háború az örökségért. A jobboldal nyomása következtében eredménytelen maradt Arias Navarro kezdeti nyitása a társadalni szerkezet óvatos megváltoztatására. Programjában ilyen pontok szerepelnek: az önkormányzat kiszélesítése (a polgármestereket nem központilag nevezik kij; a törvényhozó hatalom szétválasztása, azaz képviselők nem lehetnek miniszterek, tovább politikai társulások engedélyezése. Sőt, a vezérkari főnök elmozdítását követően is folytadódott az ultrák támadása, még a falangén belül is. Az első számú áldozat Pio Cabanil- las tájékoztatásügyi miniszter lett, aki bizonyos szabadságot engedélyezett a sajtónak és odadobta a kesztyűt a „kék tábornokoknak“, amikor meg sem jelent a Falange megalakulása 41. évfordulójának ünnepségén. A második áldozat Barrero de Irimo pénzügyminiszter volt, aki a Falange liberális csoportjához tartoF'ranco és Juan Canos zik, amelynek vezető képviselője Fraga Iribarne, a jelenlegi londoni spanyol nagykövet. Legutóbb pedig a harmadik liberális falangista volt kénytelen megválni tisztségétől: Francisco Fernandez Ordonez, az Országos Iparügyi Inté^ zet elnöke. DEMOKRATIKUS ÖSSZEFOGÁS A spanyolországi helyzet új jellemzője, hogy nemcsak a múlt erői helyezkednek, hogy felkészüljenek a Franco halála után elkerülhetetlenül bekövetkező vákuum betöltésére, hanem megtörtént a spanyolországi demokratikus és haladó erők összefogása széles bázison. így jött létre a Mesa Democratica és a ]unta Democratica, mely egyes városok kezében szerveződött és kommunista, katolikus, carlista különféle szocialista színezetű erőket tömörít. A Spanyol Demokratikus összefogás élén Santiago Car illő, a Spanyol KB főtitkára és Calvo Serer monarchista politikus áll, aki a Franco ellenes szárnyat képviseli. Ez a széles körű ösz- szefogás később kifejezést nyert a Spanyolországi Demokratikus Tanács 12 pontos kiáltványában, amely követeli a politikai foglyok közkegyelemben részesítését, szabad véleménynyilvánítást, gyülekezési és szervezkedési szabadságot, sztrájkjogot, az egyház és az állam szétválasztását, lelkiismereti szabadságot, továbbá munkás autonómiát. A leghaladóbb erő, a Spanyol Kommunista Párt nemrégen így fejtette ki elképzeléseit a Franco utáni időszak teendőiről: „Tényleges nyitás Európa és az egész világ felé. Ennek kai rendőrség emberei szoktak étkezni. A Franco diktatúra az utóbbi időben, főként a nyugati szociáldemokrata pártok intervenciói nyomán, valamint az óvatos kapcsolatfelvétel végett nem rendezett látványos bírósági pereket. A napokban azonban v.ád alá helyeztek két személyt — Antonio Durant, a munkásbizottságok egyik vezetőjét és Alfonso Sast- re író feleségét, mert rájuk fogták, hogy szerepük volt Carrero Blanco meggyilkolásában, noha a merényletet egy baszk csoport vállalta magára. Ugyancsak megindítják a decemberben letartóztatott Montero munkásvezető perét. A rendszer urainak ellentmondásos viselkedése arra vall, hogy maguk sem tudják, hogyan készüljenek fel a Franco utáni vákuumra. Spanyolországnak még egy problémája van, amely a Franco utáni jövőre is kihat: az amerikai—spanyol viszony, illetve a spanyolországi amerikai támaszpontok sorsa. A Cadiz közelében fekvő Rota haditengerészeti támaszpont stratégiai fontosságú kulcspont a Földközi tenger bejáratánál. Itt állomásoznak a 6. amerikai flotta Polaris-rakétákkal felszerelt tengeralattjárói és repülő- gép-anyahajói is. A hidegháború időszakában 1953- ban kötötték a szerződést a spanyolországi támaszpontok bérléséről, majd 1970-ben meghosszabbították s jövőre jár le bérlésük határideje. Az Egyesült Államok a NATO keretében használja e támaszpontokat, bár Spanyolország nem tagja az atlanti szövetségnek. A Franco-rendszer akkor amerikai segítséggel átmentette maAnas Navarro Kissinger társaságában a programnak megvalósításához a fasiszta diktatúra felszámolására, a nemzeti megbékélés ideiglenes kormányának létrehozására van szükség. Ennek a kormánynak, amelyet a jobb- és baloldal képviselőiből kell megalakítani, biztosítani kell az átmeneti időszakban az egyensúlyt és a belső békét, hogy az ország törvényes keretek között készíthesse el az új demokratikus szabályokat amelyek a túlnyomó többség számára elfogadhatók ... Juan Carlos hatalomra juttatása egyszerűen a Franco diktatúra folytatását jelentené. Spanyolország most olyan válságszakaszba érkezett, amely valamennyi tőkésország sajátossága. A gazdasági és társadalmi helyzet további romlása méginkább kiélezi a problémákat. A válságból kivezető egyetlen demokratikus út a nemzeti megbékélés, az ideiglenes kormány létrehozása, amelyre ma lehetőség nyílik.“ Dolores Ibárruri, a spanyol kommunisták veteránja a spanyol hazafiak genfi nagygyűlésén a hatóságok által megakadályozott s ezért csak magnetofonszalagról lejátszott beszédében éppen a portugál példára hivatkozva közeledésre szólította fel a spanyol népet és a hadsereget, mint Portugáliában történt. A két ország feltételei persze eltérőek, például Spanyolországban jóval magasabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem (több mint négyszerese), mint Portugáliában volt. s ez nem mellékes tényező. ROTA ÁRNYÉKÁBAN Spanyolországban közben a szél- sőbaloldal, a különféle anarchista csoportok is hallatnak magukról. Katalán nacionalisták nemrégen egy spanyol bankárt raboltak el és csak akkor engedték szabadon, amikor a hatóságok kiengedték letartóztatott társaikat. Spanyolországban is felütötték fejüket a városi gerillák és Arias Navarro terrorlegényeinek akciói ellenére is folytatják tevékenységüket. Legnagyobb fegyvertettüket szeptember 13-án követték el, amikor a Puerta de Sol madridi téren robbanást okoztak a Rolando kávéházban, ahol a szemben levő politlgát a háború utáni viszonyok közé, de később kellemetlenné vált az amerikai jelenlét Madrid számára. Egyrészt pénzforrást Jelent, másrészt azonban zavaróan hat Spanyolország és a közeli észak-afrikai arab országok viszonyára, márpedig Madrid nem akarja kiengedni kezéből a spanyol-szaharai gazdag foszfátlelőhelyeket. Az amerikaiak szempontjából pedig különösen felértékelődött Rota, mert a legkorszerűbb berendezésű, és a modern technika lehetővé teszi a térség ellenőrzését, maga után hagyva a britek Gibraltárját, másrészt a portugáliai változások — a lisszaboni kormány hivatalos ígéretei ellenére — bizonytalanná teszik az Azori-szigeteken levő támaszpontok sorsát, s így Washington a spanyolországi támaszpontokra van utalva. A nyáron Pedro Cortina Manri spanyol és Kissinger amerikai külügyminiszter megállapodott a két ország kapcsolatait szabályzó elvi nyilatkozatban, amelyet később Nixon elnök és Juan Carlos aláírásával szentesített A nyilatkozat tartalma: a két ország „továbbra is együttműködik katonai téren, és közös védelmi erőfeszítéseiket a jövőben összekapcsolják a NATO ilyen irányú erőfeszítéseivel-.“ Abban is megegyeztek, hogy felújítják az 1970. „barátsági és együttműködési megállapodást“ s ennek keretében 300 millió dolláros katonai segély ellenében továbbra is fennmaradnak az amerikai támaszpontok. November 4-én meg is kezdődtek a tárgyalások a bázisokra vonatkozó szerződés felújításáról, de váratlan nehézségek merültek fel. Carrero Blanco annak idején kitérő választ adott s utódától nagyobb engedékenységet vártak Washingtonban, de mégsem megy simán a dolog. A spanyoloknak csuk 16 százaléka hajlik az amerikai támaszpontok fenntartására, 36 százalékuk nem nyilatkozik, tehát a lakosságnak több mint a fele ellenzi az amerikai katonai jelenlétet. A megakadt tárgyalások decemberben Washnigtonban folytatódnak. A nép az ország jövőjére gondol s ezt egy jelszó fejezi ki: „Se Francót, se Juan Carlost!" L. L. XI. 24.
