Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)

1974-11-22 / 276. szám, péntek

Szomszédaink szemével

Üj magyar könyv Csehszlovákiáról

Feszly Árpád egyik híres festményét, a Bánhidai ütközetet ezekben a napokban restaurálják a komáromi Dunamenti Múzeumban. A javítási és felújítási munkálatokat Zuzana Marcinová végzi. Az ismert nagyméretű kép remélhetőleg rövidesen visszakerül eredeti helyére, a mai Dunamenti Múzeum képtárába. Felvételünkön ez a festmény látható.

6t«Matok i MMiztan

Egy szavalóverseiny tanulságai

A hazánkról írt útikönyveket, élménybeszámolókat mindig érdeklődéssel vesszük kezünkbe, különösen akkor, ha azt külföldön adták ki. Kíváncsian lapozgatjuk őket, hiszen mindig jó tudni, miképpen tekintenek ránk, mit gondolnak rólunk határainkon túl. Lapunkban már többször foglalkoztunk a Csehszlovákiáról, vagy a csehszlovák—magyar kapcsolatokról szóló könyvekkel. Ez alkalommal Firon András budapesti újságíró Szomszédunk: Csehszlovákia című

nemrég megjelent könyvét ismertetjük.

A könyv műfaji szempontból nem egyöntetű, hiszen egyéni élmények riportszerű megörökítése egybefonódik történelmi áttekintésekkel, közéleti személyiségek nyilatkozataival ós dokumentum-idézetekkel, de így is érdeklődéssel olvassuk végig. Már a tartalomjegyzékre vetett pillantás is olvasásra ösztönöz. (Csak mutatóba a tartalomjegyzékből: Ellenségünk volt e Svejk? Az eretnek nemzet, A szlovák nemzeti lét kérdése, A kétarcú ország, Jó sörök, szép lányok slb.J

Firon András jól ismeri Csehszlovákiát, különösen

Csehország egyes vidékeit, nevezetességeit. Munkájának vezérfonala a szocializmust építő cseh, szlovák és magyar nép barátsága ügyének elkötelezett szolgálata. A könyv annak a felismerésnek a tudatában íródott, liogy egymás múltjának és jelenének széles körű megismerése nem lehet kampányfeladat, főleg akkor, ha még itt-otl kísértenek a múltban gyökerező előítéletek. „A tájékozatlanság — el ne hallgassuk: a budapesti és a prágai tájékozatlanság —=■ a másik országról olykor egyenesen zavaró. A részleteket és ösz- szefüggéseket nem sokan látják. Á mélybe csak a múlt és a jelen alapos és megértő is merete, s nem kevésbé az egyiivétartozás világos tudata hatol le“ — vallja Firon András könyve első fejezetének elején, mintegy jelzésül, hogy célkitűzése hozzájárulni a tájékozatlanság, a különféle tévhitek elosztásához.

Firon András viszonylag sokat tud Csehszlovákiáról, népeink történelmi kapcsolatairól, s az „északi szomszéd“ jelenéről. A cseh és a szlovák nép történetét ismertetve eleveníti föl népeink közös történelmi hagyományait, összefoglalja az első csehszlovák állam megalakulásának körülményeit, az első köztársaság nemzeti ós nemzetiségi viszonyait, a csehszlovákiai munkásosztály harcát a burzsoázia ellen, az antifasiszta küzdelmet, a felszabadulás utáni helyzetet, s a februári győzelem után következő szocialista építés évtizedeit. Nagy hangsúlyt fektet arra, liogy i magyarországi olvasó teljes képet kapjon a csehszlovák állam föderatív elrendezéséről, a szövetségi államhatalmi szerkezeiről. Az 1968—69-es válságos Időszak jellemzésében a „Tanulságok“ című pártdokumentumból indul ki.

A szerző nem feledkezik

meg a nemzetiségek helyzeté nek ismertetéséről sem, bőven idézi Juraj Zvarát, Lőrincz

Gyulái, valamint a további szlovákiai közéleti személyiségeket. Teljes egészében közli a nemzetiségi alkotmánytörvényt, tájékoztat a szlovákiai nemzetiségi szervekről, a képviselőtestületek összetételéről, a nemzetiségi oktatásügyről és könyvkiadásról. Az olvasó be tekintést kap Szlovákia rohamos ipari fejlődésébe, valamint a CSSZSZK és a Magyar Népköztársaság közti gazdasági együttműködés eredményeibe és távlataiba.

A pontos tájékoztatás szempontjából sem lenne helyes, ha a pozitívumok mellett el- siklanának a könyv egyes módosítható megállapításai fölött.

A könyv több beidegződött „legendát“ oszlat el a esetiekről. De ügy tűnik, a legendák tudat alatt tovább élnek és ha megszűntek, újakat alkot az emberi képzelet. A 167. oldalon arról olvashatunk, hogy „a cseh faluban a mai napig

szinte természetes, hogy es lénként a család négy-öt tag ja előszedi hangszerét, s jól- rosszul klasszikus müveket muzsikál“. Eltekintve attól, hogy a szerző ugyanazon az oldalon túlzásnak minősíti a „minden cseh született muzsikus“ mondást, meg kell állapítanunk, hogy ez ma már valóban legenda! Igaz ugyan, hogy az utóbbi évtizedekben gomba módra szaporodtak Csehországban Is az amatőr beat-zenekarok, de a cseh zenei élet képviselői a megmondhatói, hogy sajnos, rég nem érvényes a „Co Čech, to muzikant“ mondás. Módosítanánk a könyvnek azt a megállapítását is (19. old.), miszerint a régebben csebre lefordított 3—4 tucat Jókai-regényt ,a mai napig is újra és újra kiadják Csehszlovákiában, s amelyeket az emberek türelmesen végigolvasnak“. A Cseh Kiadói Főigazgatóság adatai szerint az 1945—1972-es időszakban négy Jókai-regényt adtak ki. Azt. hogy milyen magyar könyv jelent meg cseh nyelven az elmúlt években, megbízhatóan dokumentálja a szerző a Prágában kiadott magyar írólexikon alapján a 210. oldalon.

A könyv kiadása tanúsítja, hogy Csehszlovákia megismerése iránt szélesebb körű igény mutatkozik Magyarországon, s továbbá, amint Firon András könyve is bizonyítja, a földrajzi közelség ellenére is van még bőven feltérképezni, fel fedezni való.

Az ízléses borítóval ellátott és választékos tipográfiával (Lengyel József munkája) megjelent könyv az említett észrevételek ellenére is újdonságként hat a Csehszlovákiáról Magyarországon megjelenő

könyvek sorában. Meglátásai sokszor felfedezés azok számára is, akik ebben az országban szüléitek és itt élnek; de tükrözi egyben azt a reális képet is, amelyet hazánkról, életünkről alkot egy külföldi újságíró, aki a népeink közti barátság ügyét őszintén kívánja szolgálni.

SOMOGYI MÁTYÁS

Másodszor teltünk eleget a taksonyiak kedves meghívásának, s ugyanúgy mint tavaly, most is jól éreztük magunkat a CSEMADOK és a SZISZ helyi szervezetei által rendezett Radnóti Miklós szavalóversenyen. „A versmondásnak szép múltja van községünkben“ — olvashatjuk a műsorfüzetben, s ez a rendezvény is arról győzött meg bennünket, hogy Taksonyban sokan szeretik az irodalmat.

Lelkes rendezők (ugyancsak a műsorfüzet adatai szerint 75-en voltak] gondoskodtak a valóban maratoni szavalóverseny zökkenőmentes lefolyásáról. Az esti döntőre pedig zsúfolásig megtelt a helyi kultúr- ház, s a közönség reagálásán érződött, hogy nemcsak nézik n versenyt, de szeretik és értik is a verseket.

Ebben az esztendőben a galántai járás 34 versenyzője adott számot a közönségnek és a zsűrinek irodalomszerette* léről, valamint előadói készségéről. Az első kategóriában 19- en indultak. A legfiatalabb szavaló a 8 esztendős Bedecs Zsuzsa, a „legidősebb“ pedig a 15 éves Tóth Károly és Lelövics Mária volt. Az ifjú szavalóka t hallgatva örömmel állapíthattuk meg, hogy a galántai járásban is egyre több tehetséges előadó lép a nyilvánosság elé. A továbbiakban tőlük és különösen a pedagógusoktól függ, hogy a reményekből mennyi válik valóra. Ha már a pedagógusokat említjük, e szavalóverseny kapcsán is szükségesnek tartjuk hangsúlyozni felelősségüket elsősorban az előadandó költemények kiválasztásában, végső soron pedig a fiatalok irodalmi ízlésének és gondolatvilágának kialakításában. Ezen az estén is hallottunk néhány olyan verset, amely közel áll a fiatalok szívéhez és értelméhez, de elhangzott legalább ennyi szólamokkal, sőt frázisokkal teletűzdelt „költemény“ is. Néhá- nyan pedig az ifjú szavalok érezhetően küszködtek a szín-, pádon, elhadarták a verset, mert nem értették és nem érezték mit is akart kifejezni a költő. Az utóbbi időben több csehszlovákiai magyar költő írt

színvonalas gyermek és ifjúsági verseket, s a hazai, valamint a külföldi folyóiratokban is olvashattunk ilyen költeményeket. Véleményem szerint üdvös lenne, ha a Népművelési Intézet kiadna egy kötetre való ifjúsági versesgyűjteményt, s így megkönnyítené a pedagógusok számára a válogatást.

A felnőttek kategóriájában színvonalas vetélkedőnek tapsolhattunk. Elégedettek lehettünk a versválasztással is, hiszen a legtöbben valóban értékes, szép költeményt adtak elő, megfelelő szinten. Mindössze kétszer-hűromszor csóváltuk a fejünket a harsány, a pátosszal teli „szavalat“ hallatán.

A szavalóverseny sikeréhez a jó működő zsűri, is hozzájárult. A következő években szerintem jó lenne, ha a zsűri nemcsak a pontozással fejezné ki a véleményét, hanem szavakkal is értékelné a versenyzőket. Így is formálhatná a szavalok, s a közönség ízlését és irodalmi ismereteit.

A laksonyi rendezők dicséretet érdemelnek a Radnóti Miklós szavalóverseny sikeres lebonyolításáért. E nemes vetélkedővel igazán méltóan adóztak mártírhalált halt költőnk emlékének. Munkájuk értékét nem csökkenti, ha megjegyezzük, hogy a következő években pergőbbé kell tenni a döntő műsorát, mert napjainkban öt és fél órát senki sem képes egy helyben ülni és figyelni, jobban fel kell készülnie a mű- sorvezétőnek is, hogy a fölösleges „bakikkal“ és magyarázkodásokkal nem rontsa el a verseny színvonalát. Biztosra vesz- sztik, hogy a taksonyiak lelkesedése is hozzáértése képes lesz e problémák megoldására is.

Végezetül ismertetjük a Radnóti Miklós szavalóverseny eredményét. I. kategória: 1.

Tóth Károly, 2. Bedecs Ildi és Nagy Katalin, 3. Vígh Rozália,

11. kategória: 1. Hollík Zsuzsa,

2. Mitlik Zsuzsa, 3. Csankay Eleonóra. A legjobb versválasztás díját Mitlik Zsuzsa kapta Gyurcsó István Európában című verséért. A közönség díját Bedecs Ildi szerezte meg.

SZILVÁSSY JÓZSEF

Karéi Š kréta életműve

Prágai kiállítás az UNESCO cseh ünnepeltjének tiszteletére

Karéi Škréta sorsa tipikusan közép-európai sors volt, a múlt legteljesebb értelmében. Jóllehet nemcsak Olaszországban, de német tájakon is ismerték, életéről és művéről a közvetlen szomszédok Bécsben, Budapesten és Pozsonyban mit sem tudtak. Csupán most, amikor az UNESCO, a művész halálának 300. évfordulóját a nevezetes kulturális események naptárába beiktatta, ismerkedik meg Közép-Európa a festő ne vével, sorsával és életművével. Karéi Skréta a korai cseh barokknak nemcsak megalapítója volt, hanem egyik legkiválóbb reprezentánsa is, aki az idegen származású barokkba a cseh nemzeti tartalmat beleoltotta, s lényegében így a barokk festészetet a hazafias cseh tömegek számára elfogadható vá tette.

A prágai Óváros egyik kies utcácskájának, a Týn utcának „A Fekete Medvéhez“ elnevezé sű házában született, 1610-ben. Édesapja, bár a királyi kama ra tisztviselője volt és nagy megbecsülésnek, tekintélynek örvendett az Óvárosban, a Cseh Testvérek Egyházközségéhez tartozott. És ennek a felvilágo sült egyházközösségnek a szel lemében nevelték szülei a kis Karéit is. Ám a bigott Habsbnr gok elnemzettelenítő gyakran nemzetirtó politikája melynek éppen a türelmetlenül, tűzzel vassal katolizáló ellenreformé ció volt az egyik megnyilváne lása, sok más ezer cseh haza fival egyetemben kiűzte bizá jából a közben elárvult 'ízen hét éves Skréta gyereket il.

Németország volt a földönfu tó Karéi átszálló állomása Há rom éven át lézeng német honban igaz, közben rajzol, fest. Majd alig húszéves fővel

és nagy reményekkel vándorútra kél. Az irány — Itália.

Velence az első megálló. Itt ismerkedik meg az új velencei iskola értékeivel, Fetti, Strozzi és Lissi festészetével. A lagúnák városában barátkozik össze Tiberio Tinellivel, a velenceiek divatos portréfestőjével. Velence után Bologna, majd Firenze következik. A régi szállóige igaza, hogy „Minden út Rómába vezet“, ezúttal is érvényesül. Az Örök Városban töltött időszak hatott végül is legmélyebben az Északról jött festőfiókára. Itt Caravaggio az eszménykép, a nagy tanító. Az olasz mester művészete sorsdöntőén befolyásolja Karéi Skréta művészi pályafutását. És Rómában köt barátságot az akkortájt ott élő és alkotó francia festővel, Nicolas Poussin-nel, aki a kompozíció tökéletesítésére és a elair-obseur-nek mesteri alkalmazására tanította meg barátját. A francia festő hatását a tárlaton látható Jákob lábán- hoz érkezik című képen figyel hetjük meg legjobban, Karéi Skréta odaadó barátságát pedig a Poussin-t ábrázoló arcképen lelhetjük fel.

Aztán Ismét vándorbottal járja Európát A német Freiburg- ban meglátogatja édesanyját. Valószínűleg tanácsot kér tőle és ismerteti saját terveit, nagy elhatározását: haza akar menni. Prágábal A honvágy egyre óbban kínozza őt, s érzi, hogy tehetségét tudását mégiscsak otthon tudná legjobban gyü- mölcsöztetni. igaz, a hazatérésnek nagy ára van. A hiteha- gyási

Mini konvertita, mint kato liluis tér vissza 1638-ban Prágába. Úgy látszik ez volt az egyetlen lehetséges mód, az egyetlen járható út, hogy hazatérhessen és művészileg szülőhazájában érvényesülhessen. Ez viszont érthető, mivel abban az időben a katolikus egyház volt művészetek legnagyobb mecé nása és a főpapok a legpolen- ciálisabb megrendelők. Ezért csak természetes, hogy a jelenlegi tárlaton, amely a festő életművének a javát mutatja be, túltengenék az oltárképek és a vallásos motívumú festmények.

Legismertebb alkotásai közé sorolhatjuk a Szent Vencel ciklust, amelynek legértékesebbjei a „Szent Vencel születése“ és a „Szent Vencel po gány gyermekeket vásárol“ Vallásos motívumú képei közül még a Krisztus az Olajfák hegyén, valamint a Krisztus Kaifáš előtt című munkáit említeném. Ezeken a tökéletes technika mellett feltűnik a lélektani rajz és a pszichológia mély ismerete, ami minden jó portréfestészetnek is az alapja.

Véleményem szerint ugyanis Karéi Skréta festői nagyságát nem monumentális oltárképeiben és vallásos tárgyú óriásvásznaiban kell látnunk, jóllehet a barokk látomás idealizmusát tökéletes képzőművészeti harmóniába hozta a forma naturalizmusával, hanem éppen portréiben. Ezek valóban pompásak. Ide sorolhatnám kisebb méretű Mózes képét, valamint a már említett Nicolas Poussin arcképét, no meg a Krisztus kicsúfolása című olaját. Ám remekműnek mondhatjuk a Matematikus és felesége, az Idős férfi arcképe, de elsősorban a Gyémántköszörűs és családja című portréit. Főleg az utolsót értékelem nagyra, mivel ezen a képen elemi erővel tör fel Karéi Skréta minden felszínalatti demokratizmusa és humanizmusa. BARSI IMRE

SIMON ISTVÁN:

SEGÉDMUNKÁS A KÖRÚTON

Se tarisznya a vállról, se pipa a szájból nem lóg le, se menetközben, sem sehogy; nem visel csizmát, kalpagot.

Hogy mégis-mégis, istenem, ezer között felismerem?

Látom: nem áll, mint rendesen, a két válla vízszintesen.

Úgy lép, mintha u flaszteron talpa után maradna nyom; leszegett fejét vezeti . pipa, a képzeletbeli.

Mint a szántáson, legelőn, valami itt is vele jön: mellette fut, ebként üget a jeszenyini rémület...