Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)

1974-10-09 / 239. szám, szerda

I

smeri ezt az egykori magyar szakaszvezetőt? — kérdezte tőlem valaki ott Babinec község kellős közepén, és rámutatott az épp felénk közeledő Manyik Józsefre.

— Persze, hogy ismerem. Hogyne ismerném.

Már-már beleveszett volna a felkelés harmincadik évfordulójának ünneplésére összegyűlt sokaságba. Feléje intettem, hogy el ne veszítsük egymást szemünk elöl. Elmúlt a nap, gondoltam magamban, és elmúlt a ritka alkalom is, hogy elbeszélgessünk. Legalább búcsút veszünk egymástól.

Kezet szorítottunk.

— Ha mégis Rozsnyóra vetődne ...

— Felkeresem. Felkeresem-.

Régen látott ismerősei Inrk

kanták föl körülöttünk. Elragadták tőlem. Egy pillanatra magamra maradtam és eltűnődtem eléggé felelőtlen Ígéretemen. Mikor? Mikor? Eszembe jutott az ünnepség délelőtti programja. A környező falvakat jártuk, hogy tiszteletünket tegyük az elesett partizánok emlékművénél. így vetődtünk el Krasko- vóra is, egy szomorú, szürke gránitból rakott sírkőhöz.

— Itt akasztották föl — mondta valaki.

Bár eléggé távol álltam a sírkőtől, mégis sikerült leolvasnom a kis fekete márvány- táblára vésett nevet. Štefan Krištóf volt. Železniki fiú. AJig jer kilenc éves.

— Én ... én szemtanúja v~ltam az esetnek — mondta Manyik József.

Mintha még most, hatvankét éves koiában is borzongás futott volna végig a testén. Ajka mogremegett.

Nem Kraskovón voltam, hanem ott Baainec községben. Utána tekintettem távolodó alakjának. Azt hittem ismerem. Valóban ismertem. Másfél évtizeden át a városi nemzeti bizottság alelnöke volt. És a vadászegyesület elnöke. Másoktól hallottam élete történetét.

— A Manyik Jóska? Hát persze, szeret vadászni. Egyébként pelsőci gyerek. Már kö ly’:k korában is nyulakra lesett Meg rákokat fogdosott. Valaki más azt mondta, la- lakatosmester, iparos volt az apja. Ott Pelsőcön. A fiú korán elárvult. Alig tízéves korában. Rozsnyón tanulta ki a villanyszerelést, aztán a saját talpára állt. Műhelyt nyitott. Igaz, elég későn; már túl volt a harmincon.

És emlékszem, az idős, nagyon idős Molnár bácsi, a városi bizottság elnöke is beszélt róla. Alig egy-két évvel a halála előtt. Nyomorúságos gyermekkort élt meg, mondta. Apja, ha jól emlékszem, tüdőlövést kapott az első világháborúban. Tizennyolcban rokkantán tért haza. Rá négy évre meghalt és kilenc gyereket hagyott maga után.

Még egyszer felvillant bennem a kraskovói utca. Ott álltunk a Krištóf fiú síremléke előtt.

— Itt akasztották föl a németek — mondta valaki. Manyik József ajka megremegett.

— Én ... én szemtanúja voltam.

— Fölkeresem, mondtam — most már csak magamban. És fölkerestem.

Ott üldögéltünk a Partizán utcai ház egy kis szobájában. Már késő éjszakába nyúlt az Idő. Rég elmondta már kedves és szomorú gyermekkori emlékeit. Partizánélményeiről Is beszélt, és Kozlov őrnagyról, aki saját kezével tűzte mellére a felkelés harmincadik évfordulójának emlékérmét.

Most valahogy nyugodt volt és nem mertem emlékeztetni arra a kraskovói pillanatra, ott a Krištóf fiú síremléke előtt. Ogy is a rettenetes tél emlékeit idéztem fel benne, de mégis olyan eseményeket, amelyek inkább büszkeséggel, mint rettenettel töltik el szírét.

— Igen, Novák csoportjában harcoltam. December folyamán már réme lettünk a

visszavonuló németeknek — mondta. — Jellemző, hogy a Ratkovón állomásozó csapatok parancsnoka kéréssel fordult purtizántörzsünkhöz, hagyjuk elvonulni őket ellenállás és harci cselekmények nélkül. Azt is ígérte, hogy abban az esetben ő sem intéz támadást ellenünk. Ellenkező esetben minden erejét meg semmisítésünkre fordítja.

Elmosolyodott.

— A küldönc, aki a levelet hozta — polgári ruhás ember volt, talán favágó, vagy hegylakó erdőőr fia, ottmaradt közöttünk partizánnak, mi meg teljes erővel rátámadtunk a németekre. Sáša Rybník közelében súlyos veszteségeket okoztunk nekik. A németek bizony bosszút akartak állni rajtunk. A vlaszovis- tákkal együtt ránk támadtak.

Volt olyan nap, hogy hét ősz

szecsapást is meg kellett vívni. Egységeink még határozottabb ellenállást fejtettek ki. Voltak tapasztalataink, így hát sikereink is. A szovjet és román hadsereg is közeledett már. Meg volt minden okunk arra, hogy bízzunk a további sikerekben. Januárban, január elején, mégis válságosra fordult a helyzet. A szovjet és román csapatok közeledtének hírére még nagyobb erőket vetettek be ellenünk. Német gyűrűbe kerültünk.

Töprengő ráncok jelentek meg a homlokán.

— Ki kellett törnünk. Min dénáron ki kellett törnünk. Január húszadikán került rá sor. Korán reggel, még nem is pitymallott, felsorakoztunk. Fél hét körül már megtörténtek az első összecsapások. Hatalmas harci kiáltásokkal vetettük rá magunkat a németekre. Eleinte úgy látszott, meg Is hátrálnak. De a mi szakaszunkon erős állásokat építettek ki. Csakhamar aknatűz és gépfegyversorozatok zúdultak ránk. Közvetlen parancsnokom, Július Kaličiak összeroskadt. Elzuhant a hóban. Magam is megsebesültem. A bokámat lötlék át. Karomat gránátszilánk érte. Ott feküdtem a hóban, közelemben egy gömörhosszúszói gyerek. Lőrincz Laci. Ha sikerül átjutnod, ne szólj egy szót se a feleségemnek arról, milyen körülmények között haltam meg —, mondtam a fiúnak. — Azokbiin a pillanatokban már a legrosszabbra is felkészültem.

Zsebkendőjével láthatatlan verítékcseppeket törölt le a homlokáról. Ott ült szemközt velem, abban a kis szobában, a fehér villanyláng alatt. Hangja elakadt. Láttam, olykor ajka Is megremeg, akárcsak ott Kraskovón. Már megbántam kíváncsiságomat. Inkább úgy szereltem volna látni, mint más alkalommal. Frissen, borotválva, fiatalosan. Kigombolt Jódenkabátban, mintha épp vadászatra készült volna.

— Lőrincz Lacinak sikerült is átjutni. Én hatvanad magammal német fogságba estem. A németek farkaskutyákkal kutatták fel a sebesülteket; végül megkötözve Kras- kovóra hajszoltak bennünket. Ott került sor arra a kivégzésre ...

— Szegény Krištóf gyerek!

Sóhajtása elszállt a menynyezet alatt. A villanykörte izzószála is megremegett.

— Igen, szemtanúja voltam — mondta, mint annak idején az emlékmű előtt. Szeme a szelíden festett szobafalra meredt, s az a szelíd fal most dermedten vissza bámult. Tekintete a meghitt bútorokat simogatta, s a bútorok némán, ugyancsak eldermedve hallgattak a merev falak között.

— Volt már, volt ilyenben részem — mondta hosszú tűnődés után. — Negyvennégy októberében megszöktem a magyar hadseregtől. Az erdélyi „ködvető“ alakulattól. Már amúgy is visszavonulóban voltunk. Én meg, rádiós lévén, meghallgattam minden tiltott híradást. Tudtam, hogy Szlovákiában partizánharcok folynak. Magamban azt latolgattam, valahogy csak hazakéra lök, aztán át a határon, a

partizánok közé. Egy éjszaka negyedmagammal indultam el. Mire Rozsnyóra értünk, már csak ketten maradtunk. Én, meg a pelsőci Lisan Laci. Első utunk természetesen haza- vezelett. A Lacié Pelsőcre, enyém meg csak ide, a Bányász utca 4 alá. Ott laktunk akkoriban a feleségem szüleinél. Eleinte a padláson, meg a pincében bujkáltam. Valaki mégis meglesett és följelentett. Talán negyednapra nyilasok vették körül a házat. Azt gondoltam, nem adom könnyen az életem. A puskámat is magammal hoztam. Élesre volt töltve. Odaálltam fegyveresem az ajtóba. Na csak jöjjetek! A feleségem

ijedelmét látva lelohadt a kedvem. Ki tudja, mi mindenre sor kerül, ha valóban szembeszegülök. A német katonai parancsnokságra hurcoltak, azok meg átadtak a magyar parancsnokságnak. Szerencsémre volt a határvadászoknál egy rokonom, a Gál Gyula. Hadapródőrmester volt. A sarkára állt. Azért van Losoncon statáriális bíróság, hogy az elé állítsák a katonaszökevényt! így nem végeztek ki mindjárt Rozsnyón, ahogy eredetileg tervezték, de a losonci hadbíróság mégis halálra ítélt. Hazaárulással, szökéssel, a katonai egység fegyelmét megbontó, ugyancsak szökésre buzdító propa gandával vádoltak. A tűzér- laktanya egy termében volt a siralomház. Hetedmagam- mal szállítottak oda, s adtak mellénk egy katolikus, meg egy református papot. Emlékszem, tizenkét órakor hirdették ki az ítéletet, és négy órakor került volna sor a végrehajtásra. Nem tudtam a papok vigasztalását hallgatni. A feleségem fényképe kötötte le minden figyelmemet.

Közvetlenül a kivégzés előtt jött egy hadnagy. Belép a siralomházba és azt mondja, egyeseknek jó hírt hozok, másoknak szomorút. Felolvasott egy kegyelmi rendeletet, mely szerint a szökevény, aki nem dobta el a fegyverét, megtartotta egyenruháját, és szökés közben nem gyilkolt, se nem rabolt, nem golyó általi halált érdemel, de kényszer- munkára ítéltetik. A hót közül hármunkra vonatkozott a rendelet. Négy társunk kivégzését mégis végig kellett nézni. Ott történt a losonci tü- zérlaklanya udvarán. Ketlen- ketten lőttek egyre. Ketten a fejére, ketten a szívére. Sok fekete ruhás asszony, s rajtuk kívül az odakónyszerített katonák nézték végig a kivégzést.

Ismét dermedt csend állt be a kis szobában. Csak egy óra ketyegett valahol. Azt hittem fali óra, de a falakon csak képeket láttam. Azt hittem ébresztő óra. Som az asztalon, sem a vitrineken nem láttam ébresztőórát. A kezemre pillantottam. Igen, a karórám volt. A karórám.

— Már sose felejtem — mondta Manyik József. — Soha.

Most már neon óra ketyegését hullottam, de szívdobogást. A saját szívem dobogását. Talán vendéglátóm szíve dobogását is.

— A tüzórlaklanya börtönéből egy musszos századhoz akartak szállítani. Teherautón. Épp Losonc bombázásának napján. Még ki se jutottunk a városból, előttünk, mögöttünk bombák zúdultak alá az ég alól. A kocsi megbillent, hirtelen leállt. A nagy kavarodásban, porgomolyagban, sikerült eltűnnöm. A kertek mögött egy kukorica főidőn, a kóró mögött lapultam meg. Éjszaka Körtvélyes felé indultam. A faluban akadtam ösz- sze Novák százados partizánjaival.

— Harcolni akarsz? — kérdezte Novák százados.

— Harcolni.

— Hová való vagy?

— Pelsőci.

— Ismersz ott egy Dávid István nevezetű embert.

— Ismerem Dávid Istvánt.

Láttam jóindulatú mosoly

ül ki az arcára.

— Együtt ültünk a börtönben, — mondta a százados.

— Hát a rozsnyói Makov- ník Jánost és Vierg Pált ismered e?

— Ismerem.

Két perc múlva ott álltak előttem. Makovník János is, Vierg Pál is. Mind a kelten itt a partizánok között. Mind a kettő jó barátom volt. Erősen kezet ráztunk. Ez volt az én igazolásom. Tulajdonképpen be se fejeződött még a fogadtatás, jelentik, hogy németek közelednek a faluhoz. Egy régi magyar karabélyt

nyomtak a kezembe. Percek alatt átestem a tűzkeresztségen. A németek lóháton közeledtek. Mi váxatlanul tűz alá vettük őket. Erre ledobálták magukat a földre, s a bokrok közt lapulva elszelel- tek.

Elmosolyodott.

— A lovakat persze elfog- dostuk. Azóta Novák százados is főleg lóháton járt. H

Mintha már teljesen megnyugodott volna, vagy csak erőt vett felindulásain és szomorúságán.

— Azóta így teltek a napok. Összecsapás összecsapás után következett. És aztán. Aztán bekövetkezett az a január húszadika. A németek ordítva, ütlegelve hajszoltak bennünket be egészen Krasko vóra. Egy csehül is tudó katonatiszt, ha jól emlékszem főhadnagy volt, faggatni kezdett bennünket. Mi lett Edo- val? Edo! Mit csináltatok vele?

Edo német katona volt. Alighanem szudétanémet. Mert beszélni tudtunk vele. Kémkedni küldték hozzánk. Edo meg mindent becsületesen bevallott és átállt hozzánk. Egy decemberi összecsapásban esett el, azt hiszem Kadlub alatt.

A német Liszt mind a hatvanunkat összeterelt. Fiatal életet fiatal életért! — ordította. Ügy látszott nem akarta hinni, hogy Edo valóban átállt hozzánk. A megkötözött Krištóf gyerekre vetette pillantását. Rámutatott és valami parancs félét kiáltott a német legények felé. Abban a pillanatban megragadták, odavonszolták a kerítés felett

■ Eladó nagyon jó állapotban levő Volman-esztergapad. Cím a hlrdetőirodában. Ű-1032

■ Eladó kétszobás családi ház mellékhelyiségekkel, gyümölcsöskerttel. Érdeklődni lehet: 934 01 Levice, ul. Kpt. Nálepku 93.

Ú-llll

■ Eladó jó állapotban levő családi ház 0,17 hektáros telekkel. Érdeklődni Gabfiíkovo 378. házszám alatt lehet. 0-1112

■ Eladó régebbi családi ház Ta- nyon (TO ň) 5. szám, nagy kerttel. Cím: Szeder Sándor, 94615 Tőn 175. 0-1115

a 39 éves elvált asszony egy gyerekkel élettársat keres, aki az életben már sokat szenvedett és boldog szeretne lenni. Kétszobás lakásom van. Jelige: Szeretetre vágyunk. 0-1105

■ 50 éves egyedülálló özvegyasz- szony társaság hiányában ezúton szeretne megismerkedni józan életű férfival. Kézzel írott leveleket várok. Kalandorok kíméljenek. Jelige: Kölcsönös megértés.

0-1108

ágaskodó ©perfa alá és kötőiét vetettek a nyakába.

Újra dermesztő csend töltötte el a kis szobát. Annak a télnek minden rettenet© ott kóválygott, kavargóit szemünk előtt. Elnéztem vendéglátóm arcát. A rettenetek és káprázatok gomolygásán át néztem őt, és furcsa, vallató kérdéssel faggattam saját magamat. Hát ismerted, valóban ismerted?

— Hogy szabadult? Hogyan szabadult meg? — kérdeztem végül, és éreztem, furcsán berekedt a hangom.

— Tiszolcru hurcoltak bennünket. Eleinte ott tartottak fogva bennünket. Ugyanabban a házban, ahol annak idején Klempát börtönözték két társával együtt. A magyar uralom elleni forradalmi ténykedésükért. Még ma is büszke vagyok erre. Én ugyanoda kerültem a Szlovák Nemzeti Felkelés célkitűzéseiért vívott híirc miatt. Magyar létemre ugyanabba a börtönbe.

— S végül?

— Végül is Besztercebányára hurcoltak. Egy nap az ott állomásozó magyar csapatok törzskara átadásunkat követelte. A magyar katonaszökevények magyar hadbíróság elé tartoznak! Eleinte azt hittük, valóban el akarnak intézni. Nem az történt. Mind a 30 német fogságba esett magyar partizánt egy nagy terembe gyűjtötték. Az ott állomásozó egység parancsnokai elé. A tisztek elismerésüket fejezték ki, hogy nem voltunk hajlandók harcolni a nyilas uralom érdekében, s egy nyilatkozatot irattak alá velünk, hogy mindnyájunkat szabadon bocsátottak. Aztán nyílt parancsot adtak mindenkinek hazatérésünkre. S valóban elindultunk. Mind a harmincán. Kiki a maga útján. A nyílt parancs birtokában se német, sa magyar katonai hatóság nem tartóztathatott fel már.

— Akkor hát sikerült. Mégis hazajutott?

— Csaknem egy év múlva, — mondta csendesen.

(Egy év múlva. Ez is érdekes történet, vagy inkább szomorú történet:, és egy más elbeszélés keretébe való. Egyszer — egyszer talán azt is megírom.)

Beszélgetésünk túlságosan hosszúra nyúlt. Kis karórám mutatója régen túl járt már az éjféli tizenkettőn, és vendéglátómat is elárasztottam. Mielőtt elbúcsúztam volna tőle, még egyszer rámtekintett:

— A partizánegység áttörése mégis sikerült. Sikerültl Csak szegény Kaličinkl

A szeme elborult.

— Mindkét lábát elvesztette.

BÁB! TIBOR

■ 38 éves legényember, rendezett anyagiakkal, testben, lélekben egészséges szakmunkás — alacsony termetű, teltkarcsú, tiszta múltú, lehetőleg falusi nő levelét várja házasság céljából. Jelige: Dávid. 0-1111

■ 31/165 nem saját hibájából elvált fiatal ember társaság hiányában ezúton szeretne megismerkedni 25—30 éves leánnyal vagy elvált asszonnyal. Egy gyermek nem akadály. Jelige: Őszirózsa.

Ú-1118

■ 68 éves férfi házasság céljából magához illő nő Ismeretségét keresi 50—65 éves korig. Lehetőleg falusi, házias, komoly munkásnő legyen. Lehet szlovák is. Kimondottan. Józan természetű legyen. Jelige: Minél előbb. Ű-1117

|| 45 éves magányos, Intelligens férfi (technikus) hozzá Illő magányos nőt keres házasság céljából. Jelige: Fényképes levél. Ü-1113

■ Zárkózott, csendes természetem miatt ezúton szeretnék megismerkedni komoly, 30—40 éves, eddig családtalan (lehet erős Is) férfival, aki boldog apa és férj szeretne lenni. Házam városban van, de megértésben tanyán Is tudnék élni. Jelige: Szerencse. Ü-1119

H| 52/168 özvegy szakmunkás házasság céljából dolgozó nőt keres 48 éves korig. Ide várlak. Jelige: Kelet-Szlovákia. Ű-1120

(Folytatás a 8. oldalon)

Hosszú beszélostós