Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1974-10-15 / 244. szám, kedd
A szabadság poétája Lermontov születésének 160. évfordulójóra Idézet egy 1841-bél származó jelentésből: Július 15-én délután öt Óra tájt szörnyű, vihar keletkezett; dörgött és villámlott. Ugyanez időben hányt el a Masuk és Bestau hegyek közötti völgyben a Pjatyigorszkban üdülő Mihail Jurjevics Lermontov.44 E jelentésből azonban — nem véletlenül — kimaradt a halál valódi oka és körülményei. Kimaradt I. Miklós cár neve, aki végül is úgy állt bosszút az igazszlvű és szabadságszerétö költőn, hogy párbajt kénysze- rített rá. Huszonhat esztendős volt, de a huszonhat év, mint Petőfinek, neki is elég volt életre, halálra: szerelemre, háborúra, költészetre, száműzetésre. Sorsa, eszményei, az orosz valóságról alkotott nézetei Puskinéhoz hasonlatosak. Szépen fogalmazza Szerb Antal: úgy egészíti ki Puskin alakját, mint a sötétség a világosságot. Az ő versein Is az angol romantikusok, különösen Byron hatása érezhető. A byroni individualizmus, a világfájdalom érzése rokon lélekre talál a fiatal Lermon- tovnál, bár nála egészen sajátos formában jelentkezik, hiszen egymással összehasonlíthatatlan valóság volt a táptalajuk. És a költő, bár a realizmus felé veszi az irányt, haláláig hatásuk alatt marad. Már tizenöt éves korában érett versekkel jelentkezik. Szubjektivebb költő, mint Puskin; belső világának, vívódásainak őszintébb kifejezője. Különösen érezhető ez szerelmes verseiben. Ugyanakkor a sanyargatott nép és a szabadság költője is: „Elhallgatnám fél éjszakákon át, (A dobbantókat és kurjongatókat) S a mámoros parasztok víg szavát— írja megható vallomását Hazám című versében. A Jóslat címűben pedig a következőket: „Fekete év lesz, oroszok hóna,) A sárba hull a cári korona .“ Huszonhárom éves, amikor életeben nagy változás történik. Az általa annyira csodált Puskin francia golyótól, szintén kikényszerített párbajban, meghal. A hír mélyen megrendíti Lermontovot, de egyben az igazság kimondására is felbátorítja: megírja híres költeményét, A költő halálát. A vers kéziratban terjed, hihetetlen gyorsasággal. Az arisztokráciát és az udvart érzékenyen érintette, és a költőt a Kaukázusba száműzik. Mint az Anyegin szerzőjére, rá is termékenyítő hatással volt az egzotikus vidék, a havas hegycsúcsok. Lermontov katona volt, de csak második száműzetésének idején vesz részt igazi, életveszélyes harcokban a déli lázadók ellen. Tudta a cár, hova küldi. S bár parancsnokai többször kitüntetésre javasolják bátorságáért, I. Miklós nem veszi figyelembe. Ezekben az években, főleg 1838-tól haláláig megírja legnagyobb művelt, a „Vaszilje- vics-éneket, a Démon című elbeszélő költeményt, és a Korunk hősét. Valójában ez utóbbi regényével került be a világirodalomba. Hőse Pecso- rin, a tiszt, aki nem tud mit kezdeni magával. Ugyanúgy „felesleges ember“ ő is, mint Anyegin, démoni alak, akárcsak költője. Tehetséges, erőtől duzzadó ember, de mivel az értelmes életre nincs lehetősége — megőrizve ugyan egyéniségének szuverenitását —, érzelmeinek rabjává válik. Lermontov Pecsorin személyében megteremtette korának típusemberét, aki „olyan portré — írja a költő hőséről —, amely egész nemzedékünk bűneiből van összeállítva, legfejlettebb teljességükben44. Persze, a bűnök hordozója valójában a cári önkény, a fullasztó cári elnyomás, amelyben: „Mit ér a tudás, mit a becsvágy tüze, fS a tehetség s a szabadság s a szív,) Hogyha egyik se hasznosítható? ..." — mint ahogyan írta egyik korai versében, a Monológban. BODNÁR GYULA □ □BDDSIDDDODDDDOBCl- 0 J FILMEK□ □ E □ □ □ □□□□□□□□□□□ KELLEMES MEGLEPETÉS A iXošicei Állami Filharmónia a szlovák fővárosban Sudár tölgy árnyékában a szerény kis ibolya — ez lehetne a mottója a Košicei Állami Filharmónia hangversenyének a Bratisiavai Zenei Ünnepségeken. Nem volt irigylésre méltó vállalkozás ugyanis a Cseh Filharmónia fellépése és a Leningrádi Filharmónia két hangversenye után ott muzsikálni, ahol a terem még szinte telve van az előző est atmoszférájával, Mravinszklj lenyűgöző egyéniségének súlyával és a falak szinte még visszhangozzák a hiteles Prokofjev- és Csaj- kovszkij-tolmácsolás hangfoszlányait. A fesztiválprogram futószalagja azonban könyörtelenül halad tovább, s már pódiumra is szólította a košicei muzsikusokat, hogy Klaus D o- nath vezényletével életre keltsék Bach és Mozart négy remekművét. A műsort ugyanis — melynek dramaturgiáját ritka szerencsés kézzel és kifinomult ízléssel állították össze — a lipcsei,és a salzburgi mester két két remeke alkotta. A megnyitó szám — Bach h-moll szvittje, — a kor zenéjének pompás keresztmetszete, a népszerűek közé tartozik, viszont a szoprán szólóra írott világi kantátáját a „Weichet nur betrübte Schat- ten“ („Tűnjetek szomorkás árnyak...“) teljesen újnak tűnt, hiszen az elmúlt három évtized során nálunk nem hallottuk. Mozartot két ragyogó ifjúkori műve, a híres „Exultate, jubila- te“, a hatalmas szólókantáta, melyet koncertáriának is szoktak minősíteni, valamint a 201-es Köchel számot viselő bájos A-dur szimfóniája képvi- selta Ez a műsor tehát kimondottan „stílustani kollokvium“ az előadók számára. A zenekar, helyesebben a zenekar magvát képező szűkített vonós és fúvós gárda teljesítményéről, örömmel kell megállapítanunk, hogy sokat fejlődtek az utóbbi időben. Az Állami Filharmónia ma még roppant fiatal zenekar, s mint ilyen a tanulóévek stádiumában van, de ezt a produkciót bátran jegyezheti fel krónikájában eddigi vendégszerepléseinek kiemelkedő momentumaként. A zenekar jelenlegi hangzáskultúrájának színvonaláról legtöbbet a Mozart szimfóniában árult el. Klaus Donath, a darmstadtl színház karmestere, kitűnő kísérőként, stílustsmerő vezetőként és ragyogó pedagógusként mutatkozott be ezen az estén. Különösen a Mozart- és a Bach-kantáta tolmácsolása, filigrán kidolgozása tetszett, míg a h-moll szvit Interpretálásánál, mely némileg „szárazra“, színtelenre sikerült, akadt kifogásolnivalónk. A Bach szvit fuvolaszólamát az Ifjabb Vladimír B r u nn e r szépen tolmácsolta. Hajlékony és „levegőmentes“ játékos figyelemre méltó. Végezetül pedig, de nem utolsó sorban szólni kell az est felejthetetlen élményéről, a tüneményes Helen Donathról. A szimpatikus Donath-házaspár éppen egy évvel ezelőtt járt nálunk. Klaus akkor zongora mellől kísérte felesége dalestjét. Ez a hangverseny még ma is elevenen él az ember emlékezetében, sőt az ismételt találkozás élményével hatványozva a ritka művészi események kategóriájába zárkózott fel. Az akkor és a most hallottak alapján ugyanis nem csoda, ha ma Helen Donath neve a lírai szoprán kategóriában fogalmat je- lent, mert hiszen ritka jelenség az, hogy egy eszményien szép hanganyag ilyen tökéletes technikával, lenyűgöző egyéni bájjal, és ideális kifejezőerővel párosuljon. VARGA JÓZSEF A HALLGATÓ NAPLÓJA Rádióműsorokról — röviden Szombaton, október 5-én sugározta a rádió a KONTAKTUS 206. műsorát E tekintélyes múlt arra kötelezi a műsor szerkesztőit, munkatársait hogy gondosabban szelektáljanak és eddiginél jóval nagyobb mértékben ügyeljenek a színvonal sok ösz- szetevőjére. Ebben az adásban a minőséget hiányoltam. A főiskolás interjúalanyt kérdezgető belső munkatárs hangja eléggé színtelen volt, a kérdésfeltevés hangvételéből nem azt éreztem, hogy a rádiós valóban érdeklődik a válasz iránt. Beszámoltak egy ifjúsági munkabrlgádről Is, de ebből bizony nagyon keveset tudtunk meg a kollektíva életéből. Ezzel szemben kiemelkedően jó volt a Nové Zámky-i (érsekújvári) Elektrosvit újítójával készített riport. Riport és riportalany harmonikus kettőse volt ez a szám, érdekes, vérbő, lendületes, vagyis — éltl A Tíz PERC IRODALOM keretében Rácz Olivér költő, író nyilatkozott az ihletett és elhivatott író-művész szerénységével. Örömmel hallgattuk vallomását a pályakezdésről, türelmetlenül várjuk új kötetéit és szeretnénk mielőbb olvasni a beszélgetés során említett műfordításait. Külön élményt Je* lentett a költő három finoman cizellált versének valóban művészi tolmácsolása. Vasárnap a LÁTÓHATÁR Lermontov 160. születésnapjáról emlékezett meg. A méltatás ünnepi szárnyalását megtörte az „eltették láb alól“ kifejezés- Ha költőről beszélünk — szavunk is öltsön ünnepi tógát. Minden elismerést megérdemel az egyik szavaló (az „Emlékszel“ és a „Hazám“ című versek előadója), kár hogy szavalótársa üresen recsegő deklamálással rontotta az összhatást. Csodálom, hogy a rendező, akit én a hazai magyar szavalóművészet egyik kiváló képviselőjének tartok, ezt nem vette észre. Ugyancsak vasárnap jelentkezett a SZÍVESEN HALLGATTUK. Fejes Endre „Jó estét nyár, jó estét szerelem“ című regénye rádióváltozatának egy részletét hallottuk. Egyéni ízlés kérdése, hogy ki hogyan értékeli ezt a regényt, de az már mindemképpen hiba, ha azt a rádióváltozat szerzője annyira megváltoztatta, hogy úgyszólván semmi nem maradt meg a valóban megtörtént bűntény valóságanyagából. Egyébként el kell mondanunk azt Is, hogy Fejes Endrének ez a műve semmiképpen sem azonos értékű a máig is nyugtalanító Rozsdatemetővel, vagy a Mocorgóval! Az is vitatható, hogy érdemes-e egy ennyire közismert művet rádiószerűsíteni, hiszen a vizuális-vokális élményt nem pótolhatja a kényszermegoldás — a narrátor. A rendező kifogástalan munkát végzett, a színészek nagyon jó teljesítményt nyújtottak, de ennek ellenére azt kell mondani, hogy a rádióváltozat szerzője a könnyebbik utat választotta, amikor Fejes Endrének ezt a regényét mutatta be és nem a Rozsdatemetőt. Többször kiemeltem a rádió zenei szerkesztőségének kiváló munkáját. Véleményem helyességét a múlt szombati és vasárnapi komolyzenei műsorszámok is igazolták. Hiányolom viszont a népi dalkincs népszerűsítését, a folklór szépségének láttatását. Jelenleg a zenei műsor két műfaja az úgynevezett komoly zene és a tánczene. Tizenegy tánczenei betét a Kontaktusban, hét további a Fiatalok a mikrofon előtt műsorszám után és tánczenei újdonságok a rádió lemeztárából. Bizonyos, hogy a tánczenének több híve van, mint a népi dalkincs remekeinek (hangsúlyozom: népi dalkincs és nem szirupos csi- nálmánytl), de ha valóban magunkénak tudjuk és ápoljuk Bartók és Kodály hagyatékát, akkor ezt tettekkel is bizonyítani kellene! PÉTERFI GYULA FEGYVERBE, KURUCOK! (szlovák ) A történelem-tankönyvekből bizonyára még sokan emlékeznek arra a parasztlázadűsra, mely több mint száznegyven évvel ezelőtt a mai Kelet-Szlovákla területén tört ki. Ezt a történelmi eseményt dolgozta fel Jozef A. Tallo forgatókönyvíró és A".drej Lettrich rendező a Fegyverbe, kurucokt című filmben. Az alkotók kollektív szociális drámát kreáltak; a főszereplők magatartásukkal, állásfoglalásukkal tulajdonképpen egy-egy szociális réteget képviselnek, ezáltal érzékletesen kidomborodik előttünk az akkori társadalmi viszonyok rétegezödése. A felkelés, a lázadás, a forradalom olyan téma, melyben a drámai feszültségnek elsődleges szerepe van; a megmozdulás előkészítése, a fegyveres összetűzés, az ügy sikere vagy bukása — voltaképpen egy sor esemény láncolata, felívelő feszültséggel, drámai összecsapással, végkifejlettel. Ez a felépítés nyomon követhető a Fegyverbe, kurucok! című filmben is. A parasztlázadás két alternatíváját a filmben a szereplők vezérei testesítik meg: Lukáš Michalič (Michal Dočoln- manský játssza) ösztönösség helyett bizonyos programot hirdet meg, lázadásában már a szervezettség kezdetleges jelei figyelhetők meg. Ezzel szemben Hamzík (Juraj Kukura alakítja) a kegyetlen bosszú, a megtorlás híve, cselekedeteit a hirtelen harag, a túlfűtött érzelmek motí- válják, nem pedig a higgadt megfontoltság. Mivel az elnyomottak csupán elviselhetetlen életkörülményeik miatt lázad- tak fel, s felkelésük ösztönön reagálás volt a tarthatatlan viszonyokra, világosabb célkitűzés, program nélkül — ezért nem beszélhetünk a lázadók, Illetve vezéreik osztályöntudatáról. Az alkotók a lázadás rekonstruálása, az emberek cselekedete tehát az egyének lé- lektani elemzése helyett a szociális konfliktusok rajzát adtá.k, elkerülve ezzel a feltehetőleg naturalista ábrázolásmódot. As5 elnyomott nép és a fényűzően élő, pontosabban élősködő uralkodó osztály közt éles vonalat húzva hangsúlyozták az osztályellen téteket. A Fegyverbe, kurucok! című film szolid mesterségbeli tudással készült. Lényegében helyesen tapint rá az akkori konfliktusokra, mai történelemszemlélettel láttatja a parasztlázadást; ábrázolásmódját tekintve azonban nem hozott újat, az eddig alkalmazott módszerekhez folyamodik. Jóllehet az eseményeket hitelesen tárja a nézők eLé, a közönséget mégis hidegen hagyja, nem kelt mélyebb benyomást. Fenntartásaik ellenére az alkotók szándéka tiszteletre méltó, hiszen jóvoltukból bepillantást nyerünk a szlovákiai forradalmi megmozdulások kibontakozásába. A Fegyverbe, kurucok című szlovák film egyik jelenete A VIZSGÁLAT LEZÁRULT, FELEJTSE EL! (olasz)’ Mozijaink nagy sikerrel vetítik Damiano Damiani egyik korábbi alkotását, az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek címűt s máris egy újabb filmjéről számolhatunk be. A vizsgálat lezárult, felejtse ell című alkotásban a rendező ismét az erőszak társadalmi természete után nyomoz, csakhogy továbblép, még élesebb a hangja. Űj alkotásának cselekménye elejétől a végéig egy börtön sivár világában játszódik. Hőse ártatlanul kerül fogdába, azzal gyanúsítják, hogy gázolt és cserbenhagyta áldozatát. A rendező azonban nem hagy kétséget afelől, hogy a vizsgálati fogság idejére fegyházba zárt építész a gázolás ügyében ártatlan. Mindez csak ürügy a börtönélet mechanizmusának ábrázolására. Azaz nem csupán erről van szó: Damiani többet akar mondani egy érdekes börtönrajznál. Megölnek egy embert a fegy- házban, egy embert, aki koronatanú lehetne bizonyos nagyszabású gazdasági visszaélés perében; valakit, akiről csak annyit tudunk, hogy a bűntényt kendőző pénzmágnásoknak nem sikerült őt megvásárolniuk, vallomása nyomán ugyanis kiderülhetne, hogy bizonyos körök tetemes anyagi haszonért egy ember halálát okozták. Félelmetes ez a börtönbeli mikrokozmosz; jelen van itt az egész olasz társadalom ellentmondásaival és összebékíthetetlensé- gével. A börtönben — akárcsak a fegyház falain kívül — pénzzel mindent el lehet Intézni, mindent meg lehet vásárolni. Damiani legfőbb érdeme a börtönben történt gyilkosság mögött működő erők feltérképezése; már nem a fegyház fojtó, embertelen atmoszférájáról' van szó — a rendező kilép ebből a miliőből, hogy bemutassa a profitéhség emberéletet és emberséget pusztító mechanizmusát. A vizsgálati fogságát töltő építész akaratlanul is így sodródik bele az ügybe. Szembe kell néznie azzal, amivel „kint“ talán sosem nézett volna szembe. A börtön fojtó levegőjében járja végig útját a társadalmi felismeréstől a közönyig, az el- zárkózottságig. A „szabad társadalom“ nem engedi meg a félreállást, az ellenszegülést. Az ellenállókat a jól működő véres, hatalmi gépezet összemorzsolja, a félreállni akarókat a hóhérszerep eljátszására kényszeríti. Az építész elbukik a próbán — bár természetes humanitása szerint a gyilkosság áldozatául* eső társával rokonszenvez, társadalmi helyzete szerint a másik oldalon a helye — elárulja börtönben barátját; mert figyelmeztetik: az építési bűntény el- tussolása az ő „becsületét“ Is védelmezi — s ezzel a korrupt társadalmi gépezet újra magához öleli a megtért bárányt. Az építész belátja, hogy reménytelen az igazság mellett síkraszállni... Franco Nero az építész szerepében élete egyik legnagyszerűbb alakítását nyújtja. Az igazságot kutató, szilárdhitű, meggyilkolt fogoly szerepében Ric- cardo Cucciola szenvedélyesen villantja fel az egyetlen lehetséges magatartást. Halálával Damjani figyelmeztet: az ilyen társadalomban az igazságkeresők halálra Ítéltetnek. —ym— 1974. X. 15.
