Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-29 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó
— Tessék? — mondta özvegy Bordás Kálmánná a harmadik emelet haton, balra, a folyosó végén és kinyitotta az ajtót. Oszkár az öregasszony ráncos, törődött arcára nézett és ijedten dadogta: — A járási szociális osztálytól vagyunk Itt, a szakszervezeti bizottság és a statisztikai hivatal megbízásából... — Igen? — ... felmérést végzünk a város lakosságának szociális helyzetéről; panaszokat veszünk fel és a panaszok megoldásáért felelősséget vállalunk. — Jöjjenek be! — mondta nyomatékkai özv. Bordásné. Oszkár meglepődve körülnézett, majd bepré- selődött az ajtón. — Hogyan élnek? — tette fel a kérdést, miután elhelyezkedett az asztal melletti karosszéken. A tizedik helyen kérdezi ugyanezt, tudja a választ is, a bizonytalanul, a komoran csengő „valahogyan“-t, s tudja, kínnal kell itt is kipréselnie egy kis életet; bánja már, hogy belekezdett ebbe a játékba, amelyről nern sejti, célra vezető-e, meghozza-e a várt hasznot, vagy kudarcba fúl minden. Csak egyet tud: pénzt kell csinálnia ... mellékeset... — tgyl — özvegy Bordásné széttárta a karját. — Egyedül élek, mint az ujjam. Az uram négy éve meghalt, a lányaim szétszéledtek... egy Csehországban él. Vergődöm, mint a hal. Nem tudom, mikor esek össze, mikor jön értem a halál... S íigy tovább. Oszkár óvatosan körülnézett. Csinos helyiség. Vendégszoba-féle. Jobbra-balra ajtók. Talán nem Is járok rossz helyen. Nyerhetek, csak okosan kell csinálni. — Miből él? — tette fel a második számú kérdést. A kocka el van vetve: ez mindenkinek elevenébe talál. — Kis pénzből, uram, kis pénzből. Az első férjem után kapok özvegyi járadékot, hát abból. Az ilyen öregasszonyokra már nemigen gondol senki. A háború után itt maradtam egyedül két családdal, mit tehettem volna? Hozzámentem egy sánta, beteges emberhez... ö segített át bennünket a nehéz éveken, az isten nyugosz tál Ja ... Nem volt mellette életem, házasságot sem kötöttünk, de szükségünk volt rá... Meg aztán áldott jó ember volt, a kislányokat is a nevére íratta ... a ház is az övék... De hát eigvik sem maradt itt... Az öregasszony elhallgatott. Szemét félig le hunyta és hátradőlt a díványon. Oszkár azt hitte, elaludt. — Lányai nem támogatják? — kérdezte hangosan. — Néha hazajönnek autóval ... Aranyos unokáim vannak... (Az baji) — ... nézze, mutatok róluk képeket. S mutatott. Egy barna kisfiú és egy barna kislány mosolygott rá a képekről. — Az idősebbik lányomé, az Etuskáé, aki Csehországban él. — És a másik lánya? — A másik? ök nem jól élnek. Nem jönnek el hozzám. Néha egyedül eljön a lányom, de akkor teli van panasszal... Mondtam én Józsinak — a férjemet hívták így —, hogy ne adjuk hozzá, de hát lehet a fiatalokkal beszélni? Hozzáment, s most tessék ... Mondtam neki számtalanszor, hogy hagyja ott, költözzön haza, övé itt minden... De nem ... Egyszer hazajött, itt maradt két hétig, de a férje levelet írt neki és vissza csalogatta ... — Hány szobája van? — Három, de csak egyet használok. A többi akkor jó, amikor hazajönnek a lányaim.. — Mi van addig a szobákkal? — Mi lenne? Semmi. — Miért nem adja ki? — Hogyan? Hova? — Bérbei — Mit mond? — Igen, igen, bérbe... Képzelje el, ha kiadja a két szobáját két aranyos gyereknek, kétszázkétszáz koronát kérhet tőlük... fölér egy özvegyi járadékkal! — Nem kell a pénzük! — Könnyítenének öregségében, magányosságában, újból fiai, lányai lennének ... — Nem akarok idegeneket a házamban! — Megismeri, megszereti őket... és ők is magát. — Kérem, én felneveltem ebben a házban egy családot, azt hiszem én döntöm el, mi lesz a szobák sorsa ... Maholnap a lányom is hazajöhet, hol fog lakni? — A másikban. Adja ki csak az egyiket. Vagy csak addig adja ki * szobákat, amíg a lány hazajön. — Nem! — Tudja, asszonyom, hányán élnek rosszabbul, mint ön? Hány ember örülne, ha lakhatna valahol? — Nem tartozik rám! — Igenis tartozik. Közösségben élünk, közö sek a gondjaink. Vagy talán ön kivonja magát a közösségből? Kérdőn nézett az öregasszonyra. Várta a hatást. Az öregasszony arcán a ráncok még összébb zsugorodtak, foszegörnyodve nézett maga elé. Ismerősnek tűntek ezek a szavak. Húsz évvel ezelőtt hallotta, amikor elvették az üzletét... Ez megint valami csaj>da. — Hát sohasem hagynak békén? Mit akarnak még tőlem? Régen kivontam magam mindenből — az öregségemmel, a betegségeimmel. De a házamat nem adom! — A házamat nem adom — mondta csendesen. — Azt nem ís kérjük. A szobák is az önéi maradnak, s akkor dobhatja ki az albérlőket, amikor akarja ... — Mi lesz, ha mégsem adom? — Azt nem ajánlanám! Most még csak én tudok róla, de képzelje csak el, ha jelentést írok a fölöttes hatóságnak, hogy itt és itt üresen áll két szoba, nincs kihasználva ... — Ne folytassa ... — kiáltott ijedten az öregasszony. Oszkár elhallgatott. Érezte, hogy megtört a Jég. Sajnálta a kis öregasszonyt, valamiben az anyjára hasonlított, talán abban, hogy olyan öreg és ijedt az arca... és éppolyan védtelen. — Azt mondta, hogy a szobák enyéim maradnak és akkor dobhatom ki őket, am;kor akarom? — No már úgy értettem, amikor szüksége van a szobára. — Azt hiszem megegyezhetünk. Kiadom a szobákat. — Nagyon helyes. — De csak fiúkat veszek fel, ezt ugye el tudja intézni? — Ezt el tudom intézni! — S felállt. — A fiúk a jövő héten már jelentkeznek. Kétszáznál többet nem kérhet a szobákért. — Nem fogok. — Viszontlátásra — mondta Oszkár és gyorsan megindult kifelé. Az ajtóból visszaszólt: — Ha valami panasza van, személyesen csak hozzám forduljon. Érti? Ezzel becsapta az ajtót. Az öregasszony összerezzent és az ajtó felé bámult. Aztán fáradtan elnyúlt a díványon. A Dunavirág című lap csütörtöki számában megjelent az alábbi apróhirdetés: „Albérletet keres? Olcsón kitűnő szobát szerez: a „Gyümölcshozó“! Forduljon a „Gyümölcshozó“ jeligéhez a hirdetőirodában!“ A hirdetés a hátsó oldalon volt, szembetűnően bekeretezve (melyért külön díjazást szabtak ki) és olyan nagy betűkkel, hogy még a vak ís megláthatta. Oszkár az irodában olvasgatta és a kezét dörzsölte örömében. Biztosan meghozza a gyümölcsét. Kamatosan jön vissza, amit kifizetett érte. Félre is dobta az előadásra szánt jegyzeteket és az ajtó felé tekintett: nem nyílik-e még? Egy egész napot kellett várnia, amíg kopogtak az ajtaján. Sietve nyomta el a cigarettát, és rohant ajtót nyitni. — Mit óhajt? — szuszogta és ránferedt egy fiatal lányra. — Ránki elvtársat keresem — mondta az halkan, ijedten. — A hirdetőirodában azt mondták ... — Nem érdekel, hogy mit mondtak. Jöjjön be. — Kérem, én ... «— Tudom, szobát keres. — Igen. — Minek az magának? — Lakni szeretnék. — Hm ... már Izé ... azonkívül... Már úgy értem, eddig hol lakott? — A szüleimnél, Kövesden... de el kell költöznöm, mert... — Mert a szülei elváltak ... — Nem, nem ... összevesztek és ... — Dolgozott már valahol? — Igen. Nem régen jöttem haza Prágából. Most itt a városban kaptam munkát. — Pénze van? — Igen, igen... — A táskájában kotorászott. Oszkár elővette jegyzetfüzetét, hosszan lapozgatott benne. Mennyit kérjen ettől a kis fruskától? Határozott szándéka volt, hogy nem ad olcsón senkinek címet, de ennek olyan ártatlan képe van ... — Együtt fog lakni egy másik lánnyal — mondta aztán. — Nagy, kényelmes szoba, központi fűtéssel, berendezéssel. Havi kétszáz koronát fo® fizetni. Nem sok? — Nem. —- A szobatársától nem kell félnie, rendes lány. Ismerem. Én szereztem oda. — Sóhajtott. — Beszéljen a főbérlővel tisztességesen, azt szereti. Mutatkozzék szendének, félénknek — mint most —, akkor nyert ügye van. Ha valami baja van, csak hozzám Jöjjön panaszra. Érti? — Igen. — Most pedig fizet száznyolcvan koronát és még ma beköltözhet. — Méig ma?... Nagyon szépen köszönöm... — Kétszáz koronát nyomott Oszkár kezébe, aztán feljegyezte a címet egy kis jegyzetfüzetbe és gyorsan kifordult. — Nagyon szépen köszönöm — mondta még az ajtóban, miközben két fiatalembernek ugrott neki. — Jaj, pardon... bocsánat... S visszanézett íledten. bűbájosán. Oszkár azonban már nem vette észre, a két fiatalemberre összpontosította a figyelmét. Két aranyos gyerek, vállig érő hajjal és szakával . . — Mit akarnak itt, kérem? — Szobát, mi mást! Nem maga árulja? — Én... Csakhogy... — Oszkár e'hfd’gatott. — Mi az? Talán nincs már? Oszkár a hosszú hajzat alatt aggodalmat látott. Csak nem gondolják komolyan, hogy valaki is beengedi a lakásába ilyen frizurával? Kész égbekiáltás. vagy legalábbis betörés, lopás ... — Van, csak nem tudom, kiadják-e ilyen ... — Ilyen haj miatt, ugye? — Ne értsenek félre, én tudom, nem feltétlenül szükséges, hogy ez a hajviselet maga után vonja, hogy is mondjam ... a rosszhiszeműséget — a tévében Is fellépnek (azok sem betörők), de az előítéletek... az öregasszonyok... Azt his?em, ha szobát akarnak, meg kell válniok a díszükből. — Miért nyírjuk le, nem bánt az senkit! — Nem bánt? Bántja a szemet, bántja a közízlést ... — Már hogy bántaná, mikor ez a divat. — Tud iák, kedveseim, egy idős asszonynál ml a divat? Ha magukat meglátja ... — Mi lesz? Megmondjuk, kik vagyunk, mit akarunk, és kész. — Kész? Gondolják? — Kész hát! Ide azt a címet, atyuskám, ne maceráljon... Mi majd elintézzük az öregasz- szonyt. — Igen ám, csakhogy a cím pénzbe kerül. Van pénzük? — Van. Mennyi kell? Oszkár leült. Kotorászott a noteszében. A szobát ugyan nem látta, de valószínűleg minden albérlői igényt kielégít... S ami fő, fiúkat kért... legföljebb ... — Kétszáznyolcvan-kétszáznyolcvan korona — mondta. A fiúknak szemük se rebbent. Markába nyomták a pénzt és a címet követelték. Oszkár felíratta velük. — Ha nem fogadja magukat, azért nem felelek. — Ne féljen, atyus, nem lesz semmi baj. » • * Bement a vendéglőbe. A vadonatúj lakkozott kézitáskáját és esernyőjét a fogasra akasztotta, merčszen körülnézett és leült az asztalhoz. Megigazította szemüvegét és halkan iköhintett. Két pincér rohant az asztalához: — Mit tetszik parancsolni? — Hm ... izé ... s — Igen is! Sört és A vendéglőben ke^ széd asztalnál ült e san vitatkoztak. Oszk — Nekem senki se mint a kiflicsárd. szám a dilajla ... — szemét, halkan dúdo rült barátnője vállán. Oszkár mereven n regnek. Célba vették. — Nézzétek, micsc di! Sok pénze lehet. összenevettek. Ősz a szemüvegét. — Á, nem hiszem, A bátyám is azt szók — Tényleg. A sör i — Nem baj, azért — Jó volna, mi? Nagy robajjal Szia — Szabad? — kéri — Hogyne, hogyní dik a szobatársnőd? — Nagyszerűen. M őr. Príma fiú. Ismeri védett azon az éjsza! — Melyiken? — Tudod, azon a . — Ja persze ... S 1 — A szállóba hív — Ne arról beszél az a zsaru? Azt is a — Nem hiszem. / honnan jött a lány. — Hogy-hogy hon nem? — Nem. A lány Prágából. Elmondtar — Mit tudtál? — Hát amit a Ián tanult, de mivel a < vagy ... Szóval érte segített magán. Mos kát a városban. — Mit kérdezett n — Kicsoda? — A csendőri — Ja, a csendőr? — No, mit... nyö; — Hogy láttam-e nem beszélt-e a hí Ki emlékszik minder — No és? — Mit no és ... M és kész. — Kész. Azt meg — Megnéztem a — Jellemző. — Szent isten, im vár a Sanyi... — Melyik Sanyi? — Az a tanító. Ne — Nem. Hogy néz — Ä, nem érdeke zom ... Most rohanŕ — Agyő. Közben a kisláng mennyien miniszoki nos combokban gyč Mogorván szürcst semmi baj sem volt zsarut. Pedig micsc S most Itt van, tess Ma estó Árkus beszélt. Mielőtt elkezdte volna, teleszívta tüdejét levegővel, s miközben lassan helyére szállt hatalmas mellkasa, szeme sarkából a Filozófusra sandított, akárcsak a puli a számadóra, hogy megtérítse-e a nyájat, vagy ne. Mindig így tett, ha beszélni szeretett volna. Ez egyrészt a jólneveltség je>- le volt, másrészt annak a demonstrálása, hogy ő Árkus, éppúgy, mint annak Idején, ma is elismeri Timóteusz tekintélyét. Azonfelül lekötelezettjének is érezte magát. Ugyanis amikor felköltözött vidékről a városba, Timóteusz vezette be a társaságba. Tehát az ő „felfedezettjének“ számított. A Filozófus elfogta pillantását, s miután egy darabig farkasszemet néztek egymással, leejtette a tekintetét, jelezvény, hogy egyetért, kezdheti. — Sohasem szerettem a túl makacs embereket — lendült ki. — Ne értsenek félre, nem vetem én el egészen a konokságot, mert kell, hogy az ember konok legyen egy kicsit, ha el akar érni valamit ebben az életben. De aki túl nagy teret enged a konokságnak, az veszélyes emberré válik mások számára, ember — aki követkea is — persze sohasem Tí; ni a huszonegyből, mert ződvo róla, hogy csak i za. És az igazát bizor ban elvekre, előírások lyokra és gyakran „az kozik. A kevésbé mai viszont többnyire meghí akarja fölöslegesen paz gláját. És így sokszor e — az önzőbbek — győ Igazság a másik oldalc És előáll a kritiku: életveszély. De miért mentem i uraim? Hogy megértsél nekem, hogy a fiam, a véremből való, szintén kacs ember lett. Hál uraim ... mekkora poi Mindent kedvel ekés S5 ségemben, csak a konc kérem, épp ezt örököl. A múlt hétfőn kocsiv Ligetbe. Fagyott. Jeges vezetett: Rászóltam, he sabban és vigye a ko<
