Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1974-09-29 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

EMBERIK ELET 1974 IX. 29. 9 A munkáról és a művelődésről a KovosmaSfban • . O A ftileki várrom tövében egyre fé­lénkedben, egyre fáradtabban húzódik meg Szlovákia egyik legrégibb gyára, a zománcgyar, vagy ahogy még Afri­kában is ismerik, a Kovosmalt. Szüle­tésének éve 1906, területe 10 000 m2. A háború előtt két tűzvész elpusztította a termelőrészleg hetven százalékát. De a gyár és a város nem innen kap. ta a vörös jelzőt. Más tüzek lángjai is lobogtak errefelé azokban az idők­ben. Forradalmárok, sztrájkolok, rom­bolással boldogabb életet építeni aka­rók gyújtottak Itt nagy tüzeket. Le­gyen azoké a gyár, akik éltetik, aki­ket éltet. Ma 3200 munkás dolgozik a gyár­ban. Ebből 1500 nő. Korhatár: 15 éves lányoktól, fiúktól fölfelé. Nagy részük betanított munkás — nyolc-kilenc ele­mivel. Az Igazgató, Jakab Gyula elv­társ, még nincs negyven éves, de már ősz. (Később értem meg, miért.) Ami­kor elmondom jövetelünk célját, hogy a munkásokkal szeretnénk elbeszél­getni a kultúráról, a művelődés lehe­tőségeiről, életükről — elmosolyodik. „Sajnos, erről nem beszélhetünk, ilyes­mivel nem dicsekedhetünk. Az emberek Asztalos Erzsébet, tűzhely­szerelő. A városban lakik. Tizenhét éves, két éve dolgozik a gyárban — negyedmagával a családból. Fizetése 1000—1700 korona — tisztán. Vajon mire költi? — Anyunak adom, de ha kell vala­mi, megveszem. — Mivel tölti szabadidejét? Megvonja a vállát. Képzeletbeli ha­rapófogóval húzom a szavakat — el­hajlanak. — Varrni szoktam. szerelő, most lemezfúvó. Cakanovicéről (Csákányháaa) jár be naponta. Egye­dül él; szabadidejének nagy részét a kertben és a tévé előtt tölti. A szak- szervezettel olykor kirándulásra megy. — Szereti a munkáját? — Hát hogyne. Ez az egyetlen szó­rakozásom. Csak a munka. Pedig egy kicsit fárasztó • már. Szeretek a gyár­ba járni, szeretek itt dolgozni. Most is nagy örömöm volt, mert nekem si­került egy hibátlan brutál-köpenyt fúj­ni. O Emberek, évek — élet. Arcok, vázla­tok — keveset mondók, sokat mondók. Munkások. Kezek — ha kinyílnak: a legszebb virágok. Ápoljuk, gondozzuk őket. Nehéz. Legalábbis ebben a gyár­ban: nehéz. Súlyosabb gondok nyom­ják a vezetők vállát. © A Kovosmaltnak szép üzemi klubja van. 1966-ban épült azzal a céllal, hogy a munkások művelődését szol­gálja. — Nincs kihasználva a klub — mondja Kovács Jenő, a klub igazga­tóhelyettese. — Van egy szlovák né­pi tánccsoportunk, egy fúvós-, egy ci­gány* és egy beatzenekarunk. Ezek jól dolgoznak, színvonalasak. —- És a színházi előadások? — Ha kevésbé Ismert művel jön­nek, nincs közönség. Pedig csak ne­gyedévenként van egy-sgy szlovák, ill. magyar nyelvű előadás. A vnb és a művelődési otthon nem nyújt segít­séget, pénzünk is kevés van. Könyvtá­runk? Van, csak nem működik, mert elhanyagolták a könyvekeit. Rendbe kell tenni, hogy az év végéig megnyit­hassuk. © Egy gyár és 3200 ember: egymást — éltetők. Vajon meddig? Ahogy a ka­pun túlról visszanézek, érzem: örök- re. „ BODNÁR GYULA Túthpál Gyula felvételei nyolcvan százaléka bejáró, éjjeli nap­pali műszakban dolgoznak, örülnek, ha hazamehetnek.“ Nagy Dezső elv­társ, a főelőadó is mosolyog. Talán rajtam — idealistának néz. A kultú­ráról akarok beszélgetni, amikor a gyár még a tervet sem tudja teljesíte­ni, mert nincs gyártási program. Meg­telt a piac, termékeikre, főleg a zo­máncedényekre, inár nincs szükség. Amire volna, arra viszont nincs gyár. tási kapacitás. A munkásvándorlást százalékokban nem is merem kifejez­ni. Évente körülbelül ezer ember cse­rélődik a gyárban. Amely mintegy öt­ven országba exportál. Több udvara is van a gyárnak: szé­les, hosszú folyosók. Illetve csak vol­tak. Rozsdába öltözött lemezrakások, kiselejtezett kályhák, samottvárak és még sok, idők súlya alatt megrokkant holmi annyira leszűkítik az udvart, hogy szla'.omozni kényszerülünk. T zennégy óra múlott néhány perc- cei. Műszakváltás. Emberek öntik el az udvart — az érkezők és a távozók. A napfény, hacsak egy pillanatra is, leszökik a szürke, beesett arcú falak­ról, és a vasalt nadrágokhoz, ingek­hez, szoknyácskákhoz simul. Itt az utcai ruha is ünneplőnek látszik. A villanyszerelő-műhelyben fiatal legények vesznek körül. Nem panasz­kodnak. Elégedettek a fizetéssel is, amely mindig lehetne több. Nincs szándékukban itthagyni a gyárat, a jó kollektívát. Dolgozik itt egy Szocia­lista Munkabrigád. Vezetője Henne- inan Ferenc, aki elmondja, hogy a bri­gád mind a tizennégy tagja komolyan veszi a vállalásokat. Sok közöttük a párttag, ill', a jelölt. „Csak az jöhet közénk, aki kiérdemli becsületes mun­kával, jó magaviselettel.“ A brigád tagjai rendszeresen látogatják a fele­di gyermekotthon lakóit. Bartók Kálmán a brigád tagja, villanyszerelő. Huszonnégy éves, nős. Felesége is itt dolgozik, a készáru- raktárban. Most a kórházban van — gyermeket vár. — Dubovecen (Dobó- ca) lakunk a szülőknél. Naponta oda-vissza nyolcvan kilométert vonato- zok. üt-hat óra is elmegy az utazás­sal; sokszor éjfélkor vagy még ké­sőbb érek haza. A vonatban szoktam olvasni — könyvet is, újságot is. Más­kor nincs rá időm. Még a tévére, rá­dióra sem, pedig szeretem mindkettőt. Inaséveimben sokszor voltam színház­ban, de ma már nem tehetem. Szeret­nék én is művelődni, sokat olvasni. Részben ezért is határoztuk el, hogy bejövünk Fülekre — lakni. Csakhát a lakás! Háromszáz az igénylők száma, és az épület még nincs sehol. 1975-re ígérik; ha nem sikerül, kénytelen le­szek én is elmenni, pedig jól érzem itt magam. A lemezosztályon nagy a zaj, csat­tognak a gépek. Fülemnek szokatlan, az itteniek már fel se veszik. Nekik, talán, már ez a csend. A gyár egyik legveszélyesebb részlege ez. Munkás­kezeken hiányzó ujjak, munkýslába- kon forradások, törések emlékei. Fo. ganatosítanának biztonsági intézkedé­seket — nem lehet, nem érdemes. A gépek régiek, mint maga a gyár. És az emberek dolgoznak, egyik év a má. sik után pereg le a homokórán. Gáspár Géza is már huszonkét éve dolgozik itt egyfolytában, de itt volt már 1936-ban, a sztrájkok évé­ben is. Olajfoltos overalljának gallér­jából kemény arc emelkedik. Ráfestve élete: — Bizony, ide jöttem 1936-ban. Árva gyerek voltam, a nagyszüleimnél él. tem. Iparkodtam, hogy vihessek én is valamit a konyhára. Tanulni szeret­tem volna, de csak a cipészmestersé­gig jutottam. Tovább nem lehetett — élni kellett. Radzovcéről (Ragyolc) jár be na­ponta. Egy órára érkezik, és hogy mi­kor távozik, nem tudja. A munkától függ. Évekig utazott olyan autóbusz­ban, amelyben még állóhely sem volt. Lustaságból — nem kötöttek pótko­csit. Aztán szóvá tette, azóta több a hely, a levegő. — Milyen munkakörben dolgozik itt? — Spanoló vagyok. Spanoló. Forgatom a szót; sejtem a jelentését, de nem tudom „lefordí­tani“. ö sem. Nem is mondták meg neki. Minek is? Lényeg, hogy érti a dolgát, dolgozik becsületesen. — Csökkentett munkaképességű va­gyok. Szívideg és lábtörés. Van saját házam, feleségem, két lányom. Legszí­vesebben, már mint az ilyen öregember, a szőlőben dolgozgatok. Hobbym a színjátszás; szerveztem is, rendeztem Is. A szerelőcsarnokban, ahol a kály­hák, tűzhelyek készülnek, sok fiatal dolgozik. Főleg lányok, tizennyolc éven aluliak is. Éjjeli műszakban is. A szabály tiltja — és mégis! Kell a munkaerő a tervteljesítéshez, kell a pénz az élethez; szebb ruhára, min­denre. Miért ne? vezet ben, ez elég sok időt elvesz tő­lem. Az Új Szó az jár nekünk, meg könyveket is olvasok. Éppen most kezdtem el egyet. — A címét, írójának nevét tudja? Összpontosít. Arcizmai megfeszül­nek — nem megy. Hogy is mehetne? Minek is kérdezek ilyet? — A gyerekekre is sok idő elmegy. Velük szoktam a tévét is nézni. En­gem is, őket is minden érdekel. De amúgy is foglalkozok velük, mert a gyermekeket nem lehet figyelmen kí­vül hagyni. — Mit szeretne elérni az éleiben? Milyen vágyai vannak? — Számítottam elmenni a szénbá­nyába, de a családommal maradtam. Lakást szeretnék, azt szépen beren­dezni, meg adni valamit gyermekeim­nek. Más igényem nem is volna. Sürgetnek. Horváth Miklósnak men­nie kell. Sürgőt a gép. A gép. Sürgeti az embert. A zománcozó már színesebb. Itt több a nő is, (talán csak azért). Ebben az Üzemrészlegben dolgozik már több mint húsz éve Kubát Erzsébet. Volt nikkelező, tűzhely­— Hát még? — Néha elmegyek moziba, amikor indiános vagy „kóboj“ filmet játsza nak. — Nézi-e a tévét? — Igen. — Mit a legszívesebben? — Semmit. Nincsen abba semmi. — Milyen könyvet olvasott utoljá­ra ? — Semmilyet. Még nem is olvastam — soha. A szüleim mondják, hogy olvassak, vásárolnak is könyveket, de engem nem érdekelnek. Elhalnak a szavak — nehezen jönnek. Gyorsítsuk a tempót. Színész­képeket, képeslapokat gyűjt. Tagja vo’t egy tánccsoportnak — otthagyta. „Nem is igen esik jól valamit is esi nálni, ha hazamentem a munkából.“ — Tudja-e, hogy éjjel nem lenne szabad dolgoznia? — Tudom. Nem is nagyon bírom az éjszakázást, de ha pénzt akarunk ke resni, be kell jönnünk. Tagja a SZISZ-nek, de nem tudja miért. — Mert jól dolgozik, kiérdemelte a tagságot — segíti ki a műhelyveze­tő. — Jól érzi itt magát? — Igen. Jó itt. Az öntöde. Sokkol a látvány, amelyhez hirtelen filmekben látott ijesztő képek társulnak. Hatalmas szérű; homály; függőlegesen hosszú vasrudak kattognak körbe. Gáztól, portól sűrű a levegő — ha egyáltalán van. Egy-egy napsugárban, amelynek sikerült átverekednie magát az abla­kon, derékig meztelen férfiak villan­nak elő. Szalagmunka. így kívánja az izzó öntvény. Nincs megállás. Feszül, nek az izmok. Horváth Miklós, kéziformázó, harminchat éves. Tizenhat éve dolgo­zik a gyárban. A városban lakik, fe­leségével és öl gyerekkel egy szoba- konyhás lakásban. Régebben a máso­dik ligában boxolt, aztán megnősült és abbahagyta. — Mit csinál szabadidejében? — Nem vagyok italos, de néha el­megyek a kocsmába. )ó ott. Hogy miért? Hát többet lát az ember, meg többet hall. A moziba is elmegyek a barátokkal — a feleségem nem ér rá. Vezetőségi tag vagyok a tűzoltószer­Bartók Kálmán Asztalos Erzsébet Kubát Erzsébet Gáspár Géza Hennenian Ferenc Horváth Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom