Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1974-09-29 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

ES duklai harctér néma csendjében kü­lönös csengést kapnak a szavak. Lágy muzsikájukba belopja magát a bánat, súlyuk ólomként nehezedik az amber mellére. Katrušinová Júlia szemében könnycsepp remeg, homályosodó tekin­tete körbejárta a tájat. — Itt, valahol itt esett el a bátyám. Az anám Martinnal, negyvennégyben... Jegorov brigádjá­ban harcolt. Megered az eső, kövér cseppjei sisteregve forr­nak a tábortűz parazsában. Az arcokon el-elsuhan a lángnyelvek vibráló árnyjátéka. Visszapergetjük az éveket. — Már a negyvenes évek elején illegális párt­munkát végeztem. Igen, negyvenkettőben ... alig múltam húszéves. Vittem, hoztam a borítékokat, csomagokat. Gyakorta azt sem tudtam, vajon mit tartalmaznak? Talán jobb is, gondoltam, ijedtség, feszélyező nyugtalanság, árulkodó idegesség ülne az arcomon, ha tudnám, mennyire fontos külde­tésben Járok. így nyugtatgattam magam. Persze éreztem, megbíznak bennem. Ez erőt, és ami még fontosabb, bátorságot adott. Katrušinová Júlia a Jánošík partizánbrigádban harcolt. Az egészségügyi nővér önfeláldozó, veszé­lyekkel teli munkáját választotta, a nehezét vál­lalta. — Sebesülteket szállítottam, betegeket ápoltam, de fegyverrel is tudtam bánni. A kettő elválaszt­hatatlan volt egymástól. Szerencsémre alapos ki­képzést kaptam. Az első tűzkeresztségen Telgárt- nál estem át. Nem, ezt nem lehet elfelejteni! A baj- társak halálba homályosuló szemét, a szétroncsolt, vérző testeket... A hegyekben korán beköszöntött az ősz. Túl korán. A deres hajnalok dermesztő hidege csontig hatolt. Esténként a pislákoló partizántüzek fel-fel- lobbanó lángja gondterhelt arcokra vetette pará­nyi fénycsóváját. A komorló homlokokra néma jelként rajzolódott ki a kérdőjel: meddig, még meddig bírjuk? Meddig bírhatjuk? — Nem vett rajtunk erőt a csüggedés. Nagyon fáradtak voltunk, de elszántak. A végsőkig... Az egyik éjszaka „vendégeket“ vártunk. A Kráľová Hofa alatt ütöttünk tábort. Akkor ismerkedtem meg ővele is. A háború után házasodtunk össze. Szóval, „vendégeket“ vártunk... ódafentről. Egy­szeriben valahol nagyon messze felbúgott a repü­lőgép. Közeledett, erősödött a motorbúgás, a gép keringett, körözött felettünk. Szorongva álltunk a jelzőtüzek mellett. Földet értek. A férjem tapasz­talt ejtőernyős, bátor partizán volt, szovjet baj­társaival együtt érkezett. Hamarosan átvette az el­ső szakasz irányítását. Aztán elérkezett egy pillanat, amikor Katruši­nová Júlia biztonságosabb helyre, mélyen a front mögé, Kijevbe kerülhetett volna. Most szerényen, pirulva mondja: — Nem mertem repülőgépre ülni... ??? Látja, most első ízben kételkedek szavaiban. — ... meg nem is akartam. Vele akartam ma­radni. Pedig semmi jelét nem adta, hogy vonzal­mat érez irántam. Szigorú parancsnok, fegyelme­zett katona volt. Egy alkalommal megmentette az életemet.' Ez Dobšlná vidékén történt. Az ellenség beke­rítette a szakaszt. — Megkíséreltünk kitörni a gyűrűből, de min­denütt németekbe ütköztünk. Én egy sebesült er­dészt vonszoltam magammal. Majd honnan, hon­nan nem, előtermett a férjem. Emlékszem nyu­godt, higgadt arcára, fürkésző tekintetére. Ekkor mutatkozott meg, mit jelent a tapasztalat... A tábortűz lángjai «gyre kurtábbak. Mind sű­rűbb cseppekben hull az eső. A dalok, az emlé­kezés dalai messze-messze szállnak a duklai tá­jon. Katrušinová Júlia tekintete ismét homályossá válik. — ... előbb egy házban, a kemence mellett rej­tettek el. Tudja, ahol valaha a kenyeret dagasz­tották. Sokan azt hitték, elestem. Ojabb kísérletét tettek, hogy csatlakozhassanak szakaszukhoz. Balszerencséjük volt, német járőrbe ütköztek, fogságba estek. Spišská Nová Ves felé vitték őket. Mindannyian tudták, meg kell kísé­relni a lehetetlen. — Sikerült kereket oldani. Szinte hihetetlen, de sikerült. Valami vízen gázoltunk keresztül... zá porozó fegyverropogással a hátunkban. Elnézem törékeny alakját, kontyba fogott őszes haját. Mily csodálatosak, rejtelmesek az emberi erő, az akarat titkos forrásai. Ma, harminc esz­tendő múltán is töretlenül, tisztán bukkannak elő ebből az asszonyból, aki néma daccal tűrte a par tízánharcok megpróbáltatásait, akit nem tepert földre negyvennégy-negyvenöt kegyetlen tele sem. A mellén kitüntetések sorakozunk. Mégis, me lyik a legértékesebb? — Azt nem lehet feltűzni — mondja szerény mosollyal a szája szegletében. — Tudja, azóta jár­tam a Szovjetunióban. Aszmolovval találkoztunk. Egyszeriben megakadt rajtam a tekintete. Merőn az arcomba nézett, aztán: „Ez az az asszony, aki Telgártnál harcolt! ...“ Hát ez a legnagyobb ki­tüntetésem. Az, hogy a régi bajtársak nem felej­tenek el. Az emlékezés szálai a mához érnek. Az egykori bátor partizánlány öt gyermek anyja. — A gyermekeim kirándulni járnak azokra a helyekre, ahol mi egykor harcoltunk. De érzem, ha megállnak a partizánsírok előtt, tudják, miért állnak meg. Napi gondokra, a holnap teendőire terelődik a beszélgetés fonala. Nitra vidékén, Siažanyban él. Képviselő, a helyi nemzeti bizottság elnöke, közben az iskola pedellusi tisztjét is ellátja. — Az elmúlt harminc esztendő alatt minden, de minden megváltozott. Amit ma teszünk, amit a holnapért teszünk... az is harc, az is küzde­lem! {Katrušinová Júlia 7 em tettem sokat, néhány embert megmentettem — ezv a mondat bár­hol, a világ bármely táján jóllehet fellengzősen hangzana, álszerénység­ről árulkodna. Itt a duklai csataté­ren, ahol — nem közhely — valamennyi röghöz hősök vére tapad, rémisztő természetességgel ha­tol az emoer tudatába. A vallomás, a curriculum vitae, tanulság. Érvénye fellebbezhetetlen, törvé­nye megmásíthatatlan. (Elmondja Foltánová Mária, a /egorov partizánbrigád egészségügyi nővére. Időpont: 1974 őszén, a szovjet hősök svidniki emlék­művének megkoszorúzását követően néhány perccel./ „Apám idénymunkás volt, ez annyit jeleni, hogy kolduskenyéren éltünk. Nyolcesztendős alig múltam, amikor meghalt anyánk. A legkisebb, sorrendben a hatodik testvérem alig múlt -<ét éves. Tejért a Vöröskeresztbe jártunk! Cseléd­lánynak szegődtem, kőműveseknek segédkeztem, teg.agyári munkásként dolgoztam. Tömören ez, ennyi a gyermekkoro^i. A felkelés számomra az Hiúságot jelentette. Itt tanultam meg élni, ekkor vettek először emberszámba. Olyan lettem, olyan lehettem mint a többiek " / A koszorúzási ünnepély véget ért. Foltá nová Mária elmarad a csoporttól. Meg-meg- áll a lépcsőkön pihennie kell. Tizennyolc eszterdeie rokkant / „Nem beszélhetek csak magamról. Milka, Gizka, Olinka . .. mindannyian ott voltunk. Nem csak betegeket ápoltunk, a parancsnok felderítésre küldött bennünket, ha kellett, hát fegyvert fog­tunk. Olyanok voltunk, akár egy nagy család. És hiszem, hogy fegyelmezettebbek. rrriPt a katonák. Igaz, a túlerővé! szemben csak így vehettük fel sikerrel a harcot. Az időjárás viszontagságai mind annyiunkat megJeckéztettek. Elhagyott erdészlak, szénaboglya, zemljanka — bármely valamennyid is védett hely megfelelt, ahol meghúzhattuk ma­gunkat. Ameddig csak lehetett, lejártam Banská Bystricába gyógyszerekért. Szerencsém volt, hogy nem fogtak el. Nagy szerencsém. Később már köt­szer is alig akadt . “ IAz ősz bőkezűen ontja perzselő napsu- guruit. A tikkasztó melegben mégis egy ke­gyetlen tél hóviharai süvítenek fel. Á nap megvakult korongja fel-felbukkan a szürke messzeségben. I „A Prašiván már hó volt. Nagy hó. Nem tudtuk, mit kezdjünk sebesültjeinkkel. Mindenképpen biz­tonságos helyre kellett őket szállítani. A völ­gyekben megbúvó falvak lakossága rengeteget segített. Az ellenség résen állt. Mindenütt utánunk szimatolt. Mi a frontvonalon keresztül szállítot­tuk sebesültjeinket, hogy legalább fedél alá, me­leg ételhez jussanak. A legkülönbözőbb búvóhe lyeket eszeltük ki számukra És a gyerekek. Meg­annyi kis hős ... Élelmiszert, híreket hordtak fel a hegyekbe. Rájuk igazán mindig számíthattunk A felszabadulás Ružomberok vidékén ért. Én a felszabadító csapatokkal vonultam tovább a cseh országrészek felé.“ (A hegyekben eltöltőt! hónapok acélke­ményre edzették. A felszabadulás élménye meghatározta további útját. Az Antifasiszta Harcosok Szövetsége helyi szervezetének az elnöke Ladomerská Vieska községben, a rokkantak szövetségének titkára, a Vö~ő< kereszt tisztségviselője./ „Férjem a žiari alumíniumgyárban dolgozik A fiam is. A legk'sebbik fiam szintén ott ipari tanuló. Jómagam legszívesebben az ifjúsággai, fiatalokkal foglalkozok Sok-sok beszélgetése vettem részt, bejártam a régi harcok helyét. Való ban őszintén mondom sokszor nem ismertem rá egy-egy falura, nem hittem a szememnek! És az emberekre is alig ismertem rá . . Igaz ugyan, hogy a sebesültek mindig jobban emlékeznek ápo­lójukra. A hála, a köszönet szavait már oly sok szór megkaptam, a hivatalos elismerést is. Úgy érzem azonban, mindig úgy érzem, hogy én tarto­zom hálával az embereknek... hogy emberré vál­hattam közöttük'“ A kanyargó hegyi utakat ma emlékművek sze géiyezik. Gondosan ápolt sírok. Valahány egy-egy emberi sors kérdőjele. Kérdőjel, amelyre az élők adnak feleletet. íme, két felelet. Két asszonv válaszadása a haldoklók arcáról elsuhanó utolsó néma kérdésre: érdemes volt-e? Nehéz, nekünk nagyon nehéz kimondani: érdemes volt! ... És még nehezebb, ha így tesszük fel a kérdést: ér­demesek vagyunk-e rá? ... Érdemesek leszünk-e rá? BALOGH P. IMRE (Gál Sándor felvételei} Foltánová Mária

Next

/
Oldalképek
Tartalom