Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-15 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó
A lmoson hevertünk a iövészűrok mélyüli. Három nap óta semmi mozgás. Hűé és Quang Trí között béke volt. Legalábbis annak láthatta az, aki úgy véletlenül került Ide. Mint ez az öregember Itt, a hunkcrszeglet- ben. — Mondjatok legalább valami izgalmas történetet — morgott álmosan Quok, s látszott rajta, hogy a gépfegyvert is csak azért csl- szolgatja meg, nehogy az álmosság leteperje. — Az öregen van a sor — hallatszott Danh hangja, aki valaha tanárnak készült, s az 1931-es nagy sztrájk után megjárta a Condor- sziget börtönpoklát, s amikor hét év után kiszabadult, nyomban a hegyek között keresett menedéket. — Két évvel fiatalabb nálad az „öreg“ — nevetett Li, a század mindenevő kölyke, akit miután ötször elkaptak, miközben haza akart térni északi rokonaihoz, végül is az egységnél keresett menedéket. Persze fegyverrel a kézben, de hiszen ez Itt természetes volt. — Az lehet, hogy fiatalabb — mondta Danh, — de az meg biztos, hogy amióta itt van, még a szavát nem hallottam. — Biztos tonkin!, s akkor hiába is szólalna meg — szólt közbe valaki —, mert nekünk trungboiaknak aztán beszélhet a bükkfa nyelvén. — Nem vagyok sem tonkini, sem trungboi, sem déli, sem északi — szólalt meg csendesen az öreg. — Ha nem Bac Bo (Tonkin) és nem Trung Bo a hazád, akkor Nam Bo nevelt fel, tehát mégiscsak déli vagy — ellenkezett Li, a kölyök. — Sem itt, sem ott nem születtem. Egyáltalán nem születtem. Én vagyok. — Akár az isten? — kérdezte valaki. — Akár az isten — mondta az öreg, a tovább matatott géppisztolyával. A lövészárokban megélénkült az élet. A rövid, de furcsa beszélgetés kimosta szemünkből az álmot. Éber lettem én is, s vizsgálódva néztem u fegyverével babráló öreget. Arca nyújtott, vékony volt, mint az öregeinké. Haja vékony varkocšban csüngött alá a tarkóján. Aj)ró szemei mélyen ültek a szemöldökcsont Védelmében, hegyes orra szinte lemezszerűén elvékonyodott, s élesen előreugró állóból ritkuló fehér kecskeszakáll meredt előre. Napszítta zubbonya tisztára mosöttan simult Inas karjára. Olyan volt, akárcsak égy ülő szobor. Egy igazi vietnami szobor, öreg harcos a lövészárokban — motyogtam magamban a szobornak adományozott címet, 6 amint az éjszaka szürkeségéiben így vizsgálgattam, hirtelen hozzám fordult: — öreg harcos a lüvészárokbaii — mondta, 8 egészen elképedtem, amikor ki nem mondott szavaimat hallottam vissza tőle. — Egyszer majd valaki megfaragja. Fából, bronzból, márványból ... — Meg — mondtum, s figyeltem, hogy társaim közül észrevette-e valaki ezt a furcsa közjátékot. Nem tűnt fel senkinek. Kicsit megnyugodtam, lecsavartam a kulacs kupakját, jókorát húztam a langyos vízből, s arra gondoltam, hogy ezt a történetet meg kell írnom. Egyszer feltétlenül meg kell írnom. Talán már holnap, talán ha vége lesz a harcoknak. Talán ha valahol hosszabb ideig nyugodtan pihenünk majd. Számban összefutott a nyál a langyos víz után. De nemi Nem is nyál ez — döbbentem meg —, hanem egy kortynyi hideg bor áztatta a nyelvemet. Álmodom? — dörzsöltem meg a szememet, 8 amikor eltűntek látómezőmből a vörös karikák, az öregembert láttam meg először. Ott, a bunker szegletében. Szelíden mosolygott ram, s aztán, hogy felmentsen zavaromból, fegyverére hajolt, rálehelt a csőre, s fényesítette tovább az acélt. — Mondjatok legalább valami izgalmas történetet! — morgott valaki a lövészárok mélyén. — Az öregen van a sor... — ... öregebb nálad ... — Akár az isten? » — Akár az isten — hagyta rá megint az öreg, hogy, hogy nem megint csak arra gondoltam, hogy szobrot kellene faragni erről az öregről, öreg harcos a lövészárokban címmel. Csend volt. Kéken vibráltak felettünk a csillagok, s valaki monoton hangon mesélni kezdett a fehér bivalyon lovagoló lányról, aki hatalmas fáklyával a kezében vágott neki az éjszakának, s felgyújtotta az avart a hatalmas réten, hogy a helikopteren érkező amcsikra lecsaphasson a század. Ezerszer hallott történet volt, de állítólag Igaz. Olyan Igaz — gondoltam —, mint ameny* nyire Igaz, hogy itt ül velem szemben ez az öregember, aki csak úgy ráhagyta valamelyikünkre, hogy ő az isten. Meg kell írnom — erősítettem magamban az elhatározást. — Az isten volt a társam a lövészárokban. Nem is rossz cím. De azt fogják hinni, hogy valamiféle szatírát vesznek a kezükbe. No, meg a szerkesztők is elhúzzák majd a szájukat a címre. Mi az, hogy „Isten a lövészárokban?“ — kérdezik majd, s mit válaszolhatok én erre? Én, a materializmus papja, ahogyan ezt a diplomaosztáskor egyik profesz- szorom mondta: „Ti, vegyészek, az anyag titkainak tudói, a materializmus papjai kell, hogy Jegyetek. A titokról le kell rántanotok a leplet a tanulatlan milliók előtt. Hogy lássák és értsék: az egyetlen titok az ember képessége. A többi, ami annak látszik, az csak a megismerhető ismeretlen.“ — Te, vegyész, miért nem maradtál a lombikjaidnál? — szólított meg újra az öregember, s éreztem, hogy olyasféle kétségek törnek rám, mint gyerekkoromban, amikor késő estat kiküldtek az udvarra, hogy zárjam be a disznóul ajtaját. Akkor féltem. Nem valakitől és nem NCMKVvalamitől, hanem csak ögy féltem. Azt hiszem mindentől... — Az ember önmaga egy titok, de Itt, a lö- vészároltban és a közelharcok kegyetlenségében feltárul valami ebből a titokból. Az például, hogy nem önmagáért él. Vagy neked fűződik valami érdeked Huéhoz? Van ott házad, gyárad, családod? Ugye nincs? Mégis az életedet teszed kockára azért, hogy bejuss a városba. Az ismeretlen százak és százezrek érdekeiért. No, lásd, ilyen egyszerű néha az ember titka. — Belém látsz, öreg harcos? — kérdeztem, s nem értettem, hogy bajtársaim miért néznek rám olyan furcsán. Fáradtak — gondoltam. — Hogyne lennének fáradtak, napok óta tart a készenléti állapot, vagyis a tétlenség. Harc közben könnyű, azazhogy könnyebb. Ott, ha Jó szeme meg jó füle van az embernek, akkor mindig tudja, hogy honnét leselkedik rá a veszély. A csönd az nyomasztó. — Tudod, öreg harcos — fordultam most én uz öregemberhez egyszer Kon Tűm fölött á hegyekben ogyetlen nap alatt hétszer csípett meg a darázs. Zizzent, félrekaptam a fejem, s megcsípte ä nyakamat. Csak éppenhogy meghorzsolta a bőröm. Társaim babonásan nézték a parányi sebhelyet, a néhányan figyelmeztet- .toek, hogy ez isten jeladása volt, hogy vigyáz rám. Alighogy elcsendesedtünk torkolattüzet véltem felvillanni a távoli bozótból, s máris kaphattam a fejem, illetve ezúttal a jobb vál- lamat, mivelhogy azt tépte fel az acéldarázs. Egyszóval: hétszer megcsípett aznap, s ha meg is rettentem egyiknél-másiknál, az egésznapos csetepaté után olyan nyugodtan aludtam, mintha csak rizsaratásról tértem volna haza. Most meg kinlódok az álmossággal, akárcsak ti itt körülöttem, s szinte akarom, hogy dörrenjen már valahol el egy fegyver, lobbanjon fel egy aknavető lángja. Akkor tudná az ember, hogy merre kapja a fejét — Nem ismerem a félelmet, de ezzel nem dicsekszem. Te pedig félsz, jobban mint sok társad, csak mókázással akarod elhessegetni a félelmedet. Félsz, mert élni akarsz. Mert meg akarod írni, hogy az istennel- voltál egy lövészárokban. Holnap, vagy talán csak ha vége lesz ennek a háborúnak, vagy ha hosszabb pihenőre visznek a felszabadított zónába. Meg akarod írni, pedig tudod, hogy a szerkesztők majd elhúzzák a szájukat a cím láttán, sokan pedig valami humoros írást remélve kapnak utána. Pedig te azt akarod megírni, amit látsz, hallasz, s gondolsz. És ezért akarod megírni, mert az írás a túlélést jelenti számodra. Hát, mondom neked, hogy ne félj, túléled a borzalmakat, s meg fogod írni... — Te tényleg...? -*• kezdtem el a kérdést, de nem mertem hangosan befejezni. Az öregember bólintott. — És miért vagy Itt? — Mindenütt olt vagyok. Amott is — Intett a távolba, az ellenség feltételezett állásai felé. — Ez a dolgom. — Furcsa, de nem hiszem egyetlen szavát sem. — Itt vugyok, és ez a tény. Ez nem hit dolga. Az égen hullócsillagraj villant fel. Pontosan úgy, mintha nyomjelzős repeszgránát szilánkjai fröccsennének szét a magasban. Szólni akartam az öregnek, hogy ez meg micsoda, de ögy ült ott, összezárt szájjal, mintha soha nem szólt volna hozzám egyetlen szót sem. Hát hallgattam. Csak valaki a hátam mögött dünnyögött: — Mondjatok legalább valami Izgalmas történetet ... — Az üregen van a sor. — hárította el magáról egy másik a feladatot. — Két évvel fiatalabb... — ...sem északi, sem déli... — ...sem itt, sem másutt... — Akár az isten? Akár... — mondta, s igazán sajnáltam, hogy nem vagyok sem festő, sem szobrász. Ezt az öregembert, így ahogyan ül a bunkersarokban. csiszolgatva a már régen tükörsima fegyverét, így kellene megmintázni. Vásznon, agyagban, kőben, bronzban... Csend volt. Néhányan már félálomban hevertek a lövészárok védelmében. Három nap óta semmi, mozgás sem nálunk, sem az ellenség vonalaiban. Mlnh a telepes rádióval babrált. Már harmadszor melegítette fel szeszláng felett az elemeket, de egyre rövidebb ideig volt életképes a készülék. A legutóbbi hírek szerint Párizsban békéről tárgyalnak. A ml békénkről. Nem nagyon bízom Párizsban. Azt hiszem ez érthető, hiszen a franciáktól nem maradt ránk jó emlék. Ostobaság — szóltam magamra —, hiszen számunkra csak egyféle béke lehetséges: az igazságos. Az, amelynek már Dien Bien Phunál leraktuk az alapjait. Halottainkkal, otthagyott végtagjainkkal, vérünkkel. S azt az Igazságos békét is meg kell előbb érni — kanyarodtam vissza a gondolat elejéhez. — Megéred — mondta az t felemelte pergamenszerü ke mintha valami titokzatos fél ki ujjai közül. — No, még csak az kell, 1 mott hangulatban látomásán — Nem lesznek — mormr Rágyújtottam. Igaz, nem tdeíe, hiszen jó három éve négvóránként gyújtok rá ej most kellett. Most talán méj megittam volna, csakhogy v< bejöjjek. Zavart ez a szagg zavart, hogy társaim közül st dott be egyetlen pillanatra — összeesküdtetek ellenei dítotrtk ezzel az öregemben rá Ll-re, s könyökömmel jól — Az öregemberen van a félálmából, de csak egyetlen is aludt tovább. — Az öregemberen. Mint emberen. De ki tulajdonké ember? — kérdeztem, de m A föld alatt berendezett t< Jében zajtalanul folyt a műi asztalokat körülvevő egyszav gatta meg az áramfejlesztő — Szike. — Szike. — Tampon. — Tampon. — Pulzus? — Javul. — Szike. — Szike. — Tampon. — Tampon. — Pulzus? — Kielégítő. — ... de ki tulajdonképp bér? — üvöltöttem újra, s í — Végre — szólalt meg 1 8 gyengéden lefejtette görcj mat a karjáról. Kinyitottam a szemem. A a kölyök feküdt, ragyogó n kos tüzek gyúltak, amikor é ismertem. — Hát jól helybenhagyta hadtak — mondta, mintha gyott beszélgetés folytatásí gyarázatként felemelte con lábát. — Hol az öregember? — ne kérdeztem volna, mert L szédesebben szólt minden — Éppen a szokásos esti tünk mesélőt, amikor met« aknákkal. Az öreg a gumin tébe kezdett, amikor az elst kaptuk. Ügy dőlt rád, mint a legalább két tucat neked s fogott fel. Csak ez az egy lad alá, de ezt hamar eltel' — Hamar elfelejti — ej az ápolónő, s nem volt erőn jak nekik. Fordít« Somogyi István: VIETNAMI MOTÍVUM
