Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-23 / 199. szám, péntek
írástudóink felelőssége K ulturális életünket érintő ankétok, iroda lmunk problémáit megvilágító és felmérő körkérdések, viták ritkán zárulnak kielégítő eredménnyel. Kampányszerűek és gyakran túlságosan elsietettek, elemzéseikben nem hatolnak a mélybe, többnyire beérik a tények megá Ha pí tusával, rá in u t at n a k az orvoslásra váró hibákra. Ezzel mintha szerepük hezárulna, mert nem körvonalazzák a követendő utat, nem kísérlik nisg pontosabban megállapítani az orvoslás módjait, hogyan küszöbölhetnénk ki a hibákat. Az Üj Szóban jelenleg folyó vita, amelyet Szilvássy jőzscj indított el „Irodalmunk szem léje-e az Irodalmi Szemle?“ című kritikai cikkével, kedve zőbb előjelekkel indult el, és minden eddigi vitánknál ered niényesebbnek ígérkezik. Szerencsés volt a folyóirat koncep cióját vizsgáló bevezetőnek tárgyilagos hangja, s nagyjában egyetérthettünk a cikk kritikai részével is. Hiba, nagy hiba volna, ha ezt nem ismernénk el, s bár a bírálat csupán a folyóirat idén megjelent hat számára támaszkodik, általános érvényességű, amit különösen a vitatható értékű tanulmányokról, versekről megállapít. A felsorolt hibák valóban fennállanak, 1 és felszámolásuk munkája sürgős, eminens feladatként áll előttünk. Duba Gyulának, a folyóirat főszerkesztőjének válaszcikke okos megállapításaival és mértéktartó hangjával jó alapot adóit a vitához. Tóth László és Bodnár Gyula éltek is vele, s szempontjaikkal érdemileg kiszélesítették u vitát, jegyzeteikkel szerintem helyesen szolgálták a szükséges felmérésnek munkáját. Ha a két vitaírás után szükségesnek tartom, hogy véleményemet kifejtsem, teszem ezt elsősorban azért, mert mint a Szemle szerkesztő bizottságának tagja felelősnek érzem -magam a felmerült és kiküszöbölésre váró hibákért. A szerkesztő bizottság idén ugyan csak egy alkalommal ült össze, de ez felelőssége alól nem mentheti fel, miután minden tagja bizottsági ülés nélkül is közölhette nézeteit a szerkesztőséggel, és csupán az üléseken adandó viták maradtak el. Idén tavasszal gyakran alkalmain volt a Szemle olvasóival elbeszélgetni, és a tapasztaltak alapján felhívhattam a szerkesztőség figyelmét a kritikákban nyomatékosan szóvá tett hibákra, köztük kivált a tudományosnak mondott írások homályosságára és olykori nyelvi fogyatékosságaira. Mindmáig a szerkesztőség azzal érvelt, hogy tudományos lap hiányában kénytelen például nyelvészeti kérdéseket érintő szakcikkeket is közölni, noha tisztában vau azzal, hogy a Szemle olvasóinak csak kis hányadát érdeklik. és csökken a folyóirat olvasmányossága. A versek érthetőségét kifogá soló hangok is jogosak; szükség van kísérletezésre, ám ez nem indokolja, hogy olyan zsengék is megjelenjenek, melyekről költőjük merészen állítja, hogy a jövő olvasója megérti majd őket. A kezdőket talán nyomatékosabban kellene figyelmeztetni, hogy amit közéletinek, elkötelezettnek mondanak. korántsem kényszeríti őket sematizmusra, s ezt talán itt nem kell bővebben elemeznem. Elég, ha Váczi Mihály vagy Garai Gábor költészetére hivatkozom, de igazolja élő klasszikusunknak, Illyés Gyulának mai lírája, az olyan vers- remekek, mint a Teremteni vagy a Ditirambus a nőkhöz. De maradhatok hazai példánál is, Ozsvald Árpád „hu meghal a tenger ...“ című, a Szemle májusi számában megjelent kitűnő verse is mércéül szolgálhat. Gondolatgazdag, korszerű és mindenekelőtt tiszta humánumával elkötelezett. Vajon próza írónak hálátlan feladat volna utána járni, menynyi munkával jár egy jó közösség kialakítása, hogyan teremt megváltozott gazdasági feltételek melleti magasabb életszínvonalat? Életerejét elemezve megmutatni az előre lendítő energiákat éppúgy, mint a visszahúzókat? És itt nem szabad visszariadnia, hogy hibákat, rossz viszonyokat is szóvá tegyen — de mindig a jóvátétel szellemétől eltelve, mint a haladás elkötelezettje. „Az újat teremtés zűrzuvar- ral, néha anarchiáéul jár — írja Molnár Gál Péter a Kritika augusztusi számában Úriján Ernő írott mulaszt című tévéfilmjéről, amely rám olyan revelációként luitntt, mint két évtizeddel ezelőtt a Tűzkeresztség című drámája, majd később az Uborkája című pompás szatirikus játéka. — „A fegyelem, a rend s a tételes törvény védelme pedig — ha kimarad a valóság folytonos vizsgálata és ellenőrzése —, az élet megmerevítésével jár együtt és lakhatatlanná teszi a tenni akarók számára a törvényes rendet.“ A döntő itt az, hogy az újért való harcban az író hogyan és milyen eszközökkel tud kiállni a dolgozó ember igaza mellett. Az írónak a múltban ez volt a katalizátort szerepe, most pedig még nagyobb szenvedéllyel, még nagyobb hittel keli vállalnia ezt a szerepet a közösség érdekében. ÉT E s itt a mozgósítás kérdésé. A Szlovák Irodalmi Alap idén negyedszer hatalmas összegű pályadíjakkal ösztönzi írástudóinkat a magyarokat is —, Nemzedékek Tóthpál Gyula felvétele bogy az irodalom minden műfajában fel figyeltető, esztétikailag is magas színvonalú műveket alkossanak. Ösztöndíjakkal lehetővé teszi írástudóink javának, hogy kiadásra érett munkákat alkossanak. Bábi Tibor lírai fogantatáséi A hűség arca című könyve. Duba Gyula Vajúdó parasztvilág című kitűnő szociográfiája az Irodalmi Alap támogatásával íródott, s egy sor más művet is említhetnénk, amely ilyen anyagi ösztönzésnek köszönheti létrejöttét. Azért teszem ezt itt szóvá, mert ellentétben az Irodalmi Alappal, a Szemle nem rendelkezik ilyen anyagi tehetőségekkel. Ettől függetlenül hatalmas mozgósító erőt állíthat szolgálatába. Azt a megmérhetetlen mozgósító erőt, amelyet az író felelőssége, a néppel való szolidaritása, a vele szoros elkötelezettsége jelent. Talán nem hiábavaló, ha az első köztársaság idején munkálkodó költők és prózaírók felelősségére hivatkozom. Azokra, akik minden anyagi segítség nélkül tudtak a nép javáért felelős népnevelő, alkotó munkát végezni. Mennyivel szebbé és értékesebbé válik napjainkban ez a tudatosabb felelősséggel vallott munka! Kötelesség, amelyet szív és szellem egyaránt parancsol ránk. Mozgósítani íróinkat ez minden kritikai hozzászólásnak, vita jegyzetnek alfája és ómegája. De hogyan mozgósítsunk úgy, hogy az eredmények el ne maradjanak? Szerintem nem olyan formában, ahogy eddig történt, nem egy kisebb vagy nagyobb arányú összejövetelen, ahol bevezetőként egy vitát indító előadás hangzik el, és ahol úgy nem vergődünk eredményre, mint egy írásos ankét esetéljen. Helyesebb lenne a Szemle esetében, ha a szerkesztőség — és a szerkesztő bizottságnak minden egyes tagja — egyénenként folytatna eszmecserét írástudóinkkal. Milyen terveik vannak, miféle írásokkal számolhatunk a közeljövőben és milyennel távolabbi időben? Ugyanezt természetesen meg kellene tenni a fiatalokkal is, s az ö esetükben a mozgósítást tanácsadással is össze lehetne kötni, előre figyelmeztetni, hol fenyegeti őket az a veszély, hogy még életünk peremkérdéseit sem érintik. Nem vitás, hogy vannak kampányfeladatok, amelyet jól és tehetségesen kell megoldani, de vannak aztán feltárásra, csaknem felfedezésre váró további problémák, amelyeknek érintése társadalmi érdeklődéssel számolhat. A sajátos, egyéni úl keresése minden esetben elsőrendű kötelesség. Mikola Anikó például a Szemle idei 3. számában egy rendkívül figyelemre méltó munkával bizonyította be, milyen tehetségesen jár a maga egyéni útján. Az emberi beszéd költészete című kis tanulmányú! magasan fölébe helyezem minden más nyelvészeti böngészésnél, amely az elmúlt félévben a Szemlében közlésre került. A kecsua versek át- köllései még jobban megnövelték a kis tanulmány értékét. Mikola Anikót szükségtelen figyelmeztetni a követendő útra, viszont másokkal meg kell ezt tenni, ha a tanácsadó úgy érzi, hogy a követendő helyes útról elkalandozik beszélő partnere. Ismerve a partner érdeklődési körét, bizonyára módjában áll, hogy megfelelő helyes irányba igazítsa. Nem mentorkodás ez, de egészséges tanácsadás, amely megszüntetné azt az esetlegességet, amely abból adódik, hogy olykor egy számot a meglevő — nem mindig színvonalas — anyagból kell összeállítani. A Szemle kritikai rovatát méltán éri gáncs. Esetleges és elégtelen. Múló értékű alkotásokat agyondicsérő, maradandó értékűek felett elsikló. Nehéz kérdés, talán a legnehezebben megoldható. De a mozgósítást itt sem szabadna elmulasztani, kevés esztélánk és kritikusunk figyelmét felhívni azokra az új könyvekre, amelyeknek ismertetése olvasóközönségünk érdeklődését felkeltené, érzés és gondolatvilágát gazdagítana. EGRI VIKTOR Portrék múlt századokból Tárlat a Prímás Palotában A Városi Képtár nyári ki állítása Bratislava múltját, a XVIII. és XIX. századot idézi. Egyúttal bepillantást nyújt a Galéria gyűjteményébe, melyeknek gazdag anyaga között 4(10 arcmást is őriznek. A bemutató- terem faláról ezek legjava, mintegy 30 festmény tekint le ránk. Az arckép múltja sok évezre des. Első emlékeit az egyiptomi művészetből ismerjük. A görögök az eszményítő és tipizáló arcábrázolásmód hívei, míg a rómaiak a naturalizmusé és a realizmusé. Az egyént lelszabaditó reneszánszban friss lendületet kap a portré. Egyik központi műfaj lett Velencében, majd a Németnl földön. S a művészettörténet fejlődési vonalát ettől kezdve végig kíséri. Térjünk vissza városunkba, s szóljunk Szlovákia fővárosáról, mely 150 évig koronázó város volt. A XIX. század első felétől már a perdülő nemzeti élet, a Štúr mozgalom nyomja rá bélyegét. A fenti körülmények persze a portréfestészet alakulására is hatással voltak. A városban fontos történeti személyek élnek és fordulnak meg: politikusok, a nemzeti forradalmi eszmék képviselői. Az arcképfestők szíve sen keresik fel ezt a várost, mert bőséges kilátásuk van meg rende 1 ések re. A kor szemléletére roppant jellemző a 10 hónapos Dohai Mátyás hímzett, fehér ruhács- kás alakját megörökítő kép. Egyik kezében galamb, a másikban fáklya. Festője ismerhette Valasquez portréit, egy felületes villanásra ezek jutnak a néző eszébe. A. K. Ro- siner Donner tanítánya. Sok időt töllölt városunkban. Az ő műve Karabinszky Mátyás történetírónak és feleségének képe. Finom, tompa színekkel, s nemcsak külső, de belső jellemző erővel vetette vászonra a tudós férfit, kinek tartása nyugodt, természetes. Vizsgálódó tekintetű, gondolkodó fő. Felesége barna szőrmés, sötétzöld egyszerű ruhát visel. A XIX. századi művek éreztetik a kor különböző stílus- irányzatait. A század elejéről való az ismeretlen festő kék lepelbe burkolt fekete hajú hölgye. Klasszikus felfogásban festett hideg-merev szépség a budapesti születésű /. N. Höfel. Közép Európában és Olaszországban működött. Városunkban festett portréit a realizmus feltartóztathatatlan életereje halja át. A század közepéről való Fekete ruhás férji s a Csipke fejkütös nő képe a valóság hűséges megfigyelésére vall. Modorosság nélkül, nyíltan egyszerűen szólnak hozzánk, és szerettetik meg magukat. F. /. Lieder a berlini akadémián tanult. Párizsban a mindenható klasszicista Dávid tanítványa. Későbbi éveiben Trnaván, majd fővárosunkban telepszik meg. Itt festi meg a Zichy királyi biztos képét. Rajza gondos, akadémikus, a hivatalos kép felépítése kissé barokkos ízű. Viszont a Rézkovács arcmása színvonalas, valóságot tisztelő ábrázolás. A würzburgi F. Lütgendorfj hazájában, majd Prágában, Pozsonyban is alkot. Mágnások, hölgyek, tisztek a modelljei. Az Európán végiggyűrűző korabeli virágzó szellemi irányzót, az ellentétes elvekkel és tendenciákkal telített romantika hatása alatt festi a pozšó- nyi kaligráfus Snhmidt képét. Vásznán színek, fény és árnyak uralkodnak. Viszont a Házaspár kissé érzelmes, egyszerűségről, nyárspolgári szenvte- lenségről árulkodó portréja az átmeneti stílus a biedermayer jegyeit viseli magán. A bécsi J. Weidner Waldntüller hatása alatt áll. Finoman komponált angoffürtös Fekete ruhás hölgye bájos jelenség. Valamennyiünk számára tanulságos letűnt korok különböző megnyilvánulásának nosztalgia nélküli tárgyilagos megismerése, meri csupán ezek mérlegelése alapján tudjuk helyesen értékelni a mát. RÁRKÄNY JENŐIMÉ KULTURÁLIS HÍREK ■ ÚJ FORMÁVAL GAZDAGÍTJA MŰSORÁT a Budapesti Zenei Hetek rendezősége. A szeptember 27-én kezdődő hagyományos műsorban Korunk zenéje címmel bemutatják a modem zene legújabb alkotásait. Á leghivatottabb magyar előadóművészek és együttesek mellett néhány nemzetközi hírű külföldi művész is fellép, mint Heinz Hollinger oboaművész, Hirayuki Iwaki karmester és a bécsi Die Reiche-együttes. A hallgató naplója Rádióműsorokról — röviden MŰVÉSZETRŐL — ALKOTÓKRÓL címmel jelentkezett augusztus 10-én a rádió művészeti fóruma. A riporter Lőrinc^ Gyula festőművésszel beszélgetett, akinek tusrajzaiból egy nappal előbb nyílt kiállítás a Duna menti Múzeumban. A kérdezett az igazi művészhez illő szerénységgel válaszolt, személye szín te a háttérbe szorult, ezzel is éreztetve hogy egy alkotó ember életében a mű, az alkotás a legfontosabb. Karéi Myslbek- nek ,,az elesettek és megalázót- tak festőjének“ centernáriumi kiállítását méltatta nagyon szépen és láttatóan Barsi Imre, dr. Fonod Zoltán pedig a Madách Kiadó gondozásában megjelent Virradat című antológiáról nyilatkozott tárgyilagosan és elem ző alapossággal. Minden szempontból kiváló és értékes műsorral gyönyörköd • tette a hallgatókat augusztus 11 én a LÁTÓHATÁR. A „Sza hadság napja“ gyűjtőcím alatt kiemelkedő afrikai néger költők rövid életrajzát és csodálatosan szép verseit hallottuk. A műsor színvonala igazolta, hogy ha a szerkesztő, a rendező és az előadó tudása legjavát adja, semmil nem bíz a vélet lenre, és a legkisebb részlet kidolgozására sem sajnálja az időt s az energiát, akkor uz eredmény — a színvonalas műsor — sem marad el. A TARKA SZŐTTES című ze nés riportműsorban L. Gály Olga foglalkozóit a Kartový Va ry-i nemzetközi filmfesztivállal, színesen és őszintén. Érdekes volt u riporter beszélgetése Ránky Dezső magyar zongora- művésszel, a 100 éves Komáromi .Lajos bácsival és .a sokoldalú, ezermesterkedő, örökké tevékeny Pataki Józsi bácsival. Augusztus 12-én a HÉTFŐ REGGEL jól szórakoztatott és tájékoztatott. Részletes beszámolót hallottunk a, magyar szerkesztőség értékes akciójáról (Fiatalok az SZNF nyomában), a kelet-szlovákiai fiatalok aktivitásáról és a nyári Prága kulturális életéről. A zene derűssé, hangulatossá telte az 1 órás műsort. Azt is vállalva, hogy kicsinyes kötekedőnek tartanak, ebben az esetben is kifogásolom a nyelvi vétségeket. Ideje lenne kiiktatni az „úgy mint“ kifejezést, akad a nyelvünkben enél- kiil Is elég germanizmus. Bevallom, viszolyogva hullottam az éterből azt a kifejezést is, hogy „ne számítsanak azzal“. Magyarul: „ne számítsanak arra“, vagy „ne számoljanak azzal“. Tudom, hogy mindez nem bűn, legfeljebb vétség. De a hazai magyar sajtó munkásainak egyik nem elhanyagolható kötelessége: anyanyelvűnk védelme! Nagy érdeklődéssel hallgattam meg augusztus 17-én a ü óra 25 perckor kezdődő mező gazdasági félórát. Ebben a műsorban nem volt felesleges „töl telek“, a riporter és a szerkesztő kihasználta az „élő szó“ lehetőségeit és mi városlakók, a falusi dolgozók eredményeit, gondjait, terveit hallva, még nagyobb tisztelettel és szeretettel gondoltunk azokra, akik mindennapi kenyerünket termelik. Ez a műsor frázismentes őszinteségével hatott. Szívesen hallgatnánk többször és hosz- szabb ideig is.-PÉTERÉI GYULA 1974. VUÍ. 23.
