Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-11 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
1974 VIII. 11. A Ml KIS VÁROSUNK A mi kis városunk nem is kicsi: sőt: egyre nagyobb. Például Popradra 35 perc alatt tettem meg az utat, de ha a kikütő mellett levő otthonomból Štrkovecre akarok futni, akkor az legalább 45—50 perc utazást jelenti Igaz, az első' esetben gépmadár repített, itt viszont autóbusz visz Štrkovecre, arra pedig várni kell. Ez ellen nem tehetünk semmit, elvégre senki nem kívánhatja, hogy egyetlen korona viteldíjért lökhajtá- , sós repülőgép vigye a Košická utcából Štrkovec- re. Ez technikailag is megoldhatatlan. Azt sem kívánhatja senki, hogy egyetlen koronáért a menetrendben ígért időközökben járjanak az autóbuszok. Technikailag ez is lehetetlen. A mi kis városunk leghosszabb útvonala a régi hídnál kezdődik és a főpályaudvarnál végződik. Ezt olyanoktól tudom, akik a „gyalogolj az életedért mozgalom“ tagjai, ük mondták, hogy elkezdik a sétát a régi hídnál délután három órakor és csak este tizenegy órakor érnek a pályaudvarra. Onnan már autóval utaznak tovább — • a kijózanítóba. Ezen az útvonalon ugyanis tizenhárom vendéglátóipari létesítményben nedvesíthetik meg kiszáradt nyeldeklöjiiket. A létesítményeket műfajilag nagyon körültekintően válogatták össze — egyetlen tejbár sincs köztük. Én inkább a géperejű járműveken közlekedem, de magam is szívesen megállók az útvonal egyik nevezetessége — egy kertvendéglő előtt. Ott ugyanis nyitástól zárásig hamisítatlan folklór látható. Férfiak és nők ülnek az asztaloknál, cigarettáznak, Isznak, népies kifejezéseket kiabálnak és köpködnek. Azt hiszem fizetést kapnak, ezért a megerőltető munkáért, mert ugyebár, ha egész nap ott ülnek, akkor nincs idejük dolgozni, ha nem dolgoznak, nincs pénzük, nincs miből kifizetni az italt és azt a sok aranygyűrűt, ami az asszonyok kezén csillog. Tessék elképzelni, milyen érdekes látvány ez külföldi vendégeink számára, akik a pályaudvar felől a város központjába igyekeznek! A mi kis városunkban gyönyörű új lakónegyedek épültek. Még erkélyt is építettek minden lakáshoz azok az ügyes mesteremberek. Szívem derül, amikor ezeket az új lakóházakat nézem. Meg az erkélyeket. Meg az erkélyeken száradó ingeket, komblnékat... meg... a satöbbit. Még jobban derül a szívem, amikor egy-egy ilyen házba belépek és látom, hogy azok a drága, aranyos lurkók letörték a kapukilincset és különféle ábrákat és kifejezéseket mázoltak — nyilván oktató szándékkal — a lépcsőház falaira. Igazán meglepő, hogy ezek a drága, aranyos lurkók, milyen részletesen ismerik az emberi test anatómiáját és milyen nagy a szókincsük. És még meglepőbb, milyen jól nevelik őket az édes jó anyukák meg az édes jó apukák. A mi kis városunkban minden házban kifüggesztették a házirendet, ami előírja, mit szabad és mit nem szabad. De ezt nem olvassa senki, mert senki nem kíváncsi arra, hogy mit szabad és mit nem szabad. Ezért a kitárt ablakokból hömpölyög a zene, a muzsika, a dal, minden ablakból más, mert varietas delectat, a változatosság gyönyörködtek. Beethoven IX. szimfóniájának fenséges dallama keveredik a Torzonborz Együttes halálsikolyával, Hajmási Péter meteorológiai ténymegállapításaival, a szép Kovácsné, a csúnya Csaplákné és a pletykás Schornsteinerné porolójának csattogásával és a 16 éves Kiatyák Mariska udvarlójáuak rektedtes üvöltésével: ,,Mariska, gyüssz?!“ — „Gyüvök“ — sikoltja Mariska a harmadik emeletről, miközben még egy kis kocsi- kenőcsöt ken a szemhéjára, hogy szebb legyen. A ml kis városunk utcáin mindig történik valami. Főleg a város központjában Az emberek kirakatokat néznek, vagy csak úgy öncélúan sétálgatnak. A fiatalok átkarolják egymást, ez,, kérem, a szerelemtől van. A lányok a fiúk derekát ölelik át, a fiúk keze békésen megpihen a lányok ... szóval, az már nem nevezhető deréknak. Ilyenkor nyáron a sétálók halmozzák az élvezeteket: szívják az áldott jó levegőt, ami olyan illatos, mintha a kőolajfinomítóban gyártották volna, és közben a szervezet számára szükséges vitaminokat fogyasztják, cseresznyét, meggyet, barackot rágcsálnak. Csak úgy, protokoll nélkül, sta- nicliból. A magot meg kiköpik A járdára, a parkokban a padok mellé. Az elhasznált villamosjegyeket és a Nanuk nevű csemege papírburkolatát is a járdára dobjuk. Ez, kérem tisztelettel, a mi kis városunk különlegessége, népi játék és csupán egyetlen szabálya van: soha semmit nem szabad az utcákon és a parkokban elhelyezett szeméttartályokba dobni. » A mi kis városunkban az emberek szeretik egymást, az uralkodó hangnem az udvariasság, az előzékenység hangja. Például, ha valaki az utcán meglöki egyik embertársát, nem azt mondja, hogy „bocsánat“, hanem keresetlen szavakkal, kedvesen megkérdezi: „mondja marha, nem tud vigyázni?!“ Az autóbuszban a fiatalok tapintatosan, szerényen foglalják el az ülőhelyeket, miközben a botra támaszkodó öregek és a kismamaruha viselésére jogosult asszonyok tántorogva kapaszkodnak az ülések támláiba és boldogan figyelik, ahogy az Ifjúság elégedetten viháncolva serdül. A mi kis városunk nem is kicsi, sőt: egyre nagyobb. Csak azért nevezzük kicsinek, mert becézzük. Az ember ugyanis becézi azt, akit, vagy amit nagyon szeret. P. GY. Susil Weerarathna felvétele Kulcsár Ferenc új versei CHOPINT ZONGORÁZVA Két hét sötét, fekete kő. két hét barbár, vak időben, én füstölögve, zongorázva őt, csak őt idézem A világ megy s nogy. s a cinke összetörtén bekiált és fú a szél. A kinti táj az él-e? Él. A világ sejti, mocorogva zizzen, rám hull toporogva, s ijedelem, szedett vedett fogja testem, úgy hempereg. MENNYBÉLI SASOK A KIS JAPÁN LÁNY Ma az a nap van, mikor versek születnek, mint fénylő oszlopok, s úgy lobognak, égnek, mint a jel - a széles tereken. Ma az a nap van, mikor a költő mélyen ül világ szívében, tébolyulton és édenül húgának ölét, a kis japán lányt kutatja fel. És esőzik, 6. sziréna énekel. S az ilyen napok átégnek lombokon, tüzes nyargalások. Szó ölén a fészkek dúltok, égnek! Az ilyen napok fénynek vágnak s nyargalásznak tetőkön, dombokon, japán és roppant szeretőmön: áldva legyen haja tiszta tomporáig, 4, 6, este 20 óráig áldassanak ilyen napok. Jó napot! Jő napot! Földön és szíven kő kövön nem maiad. Betömi szájamat égő, fehér hajad. Zúzott homlokod szemem vérbe fogja: ki lettem tőled élet s halál foglya. Én is a te zord, bölcs dolgodban lelek magamnak földet s benne vak helyet, hogy kezed szerint keringő ágakat növesszek, mikre fény s gyümölcs tapad. Nem sok, tudom, súlyosabb a soknál a szó, a kő, mit átgörgetni szoktál álmon, homlokén, hogy leejtsd a földre, s dobbanjon ott, mint az ég gyümölcse. Fojtott lángja körbe ég testemen igazadnak, ap*«n, éget, mégis viszem, derekamról már ha leoldanám, akkor tüzelne, fájna igazán. Sósszagú, bőr verejtékes inged veszem át, mint forradalmi kincset. Gyolcsa feszül, arcunk között lángol: tüzével koldulok hitet o világból. Nomád arccal küzdő, magas bányász, nagy komorú ember, a te földed hány láz, hány öröm dúlta! S a mennybeli sasok feljártak hozzád: összenőtt karmotok. Szerelmet öntözök. A szív első ágát oltom aranyba, ó, éget a nap, s rám lát valami ítélet: kagylódat feltöröm A tengert r rosszait sorra megöldösöm. Földön és szíven kő kövön nem marad Betömi szájamat, égő, fehér hajad. Zúzott homlokod szemem vérbe fogja: ki leltem tOftfd élet s halál foglya.
