Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-08 / 159. szám, hétfő
A z 1848-as esztendőben ritkán kellett házi feladatot csinálnunk, de azért néha mégiscsak .előfordult, mindig kivételképpen. Tanárunk, aki akkori szokás szerint minden tárgyat tanított, de csak az egyikhez értett igazán, elsősorban matematikus volt, másodsorban természetbúvár, végül pedig rendkívül bőbeszédű politikus is. így történt, hogy a legtöbb tantárgyból semmit se tudtunk, még a matematikát sem tanultuk meg, mert tanárunk úgy vélte, hogy aki nem született matematikusnak, annak hiába próbálják ezt a tudományt a fejébe tölteni, a latinban sem haladtunk előre, év végéig megrekedtünk a chrestomatia első darabjánál, a „Germániá" egyik fejezeténél, amelyben Tacitus az ónémet növényvilágot ismerteti, s a diákok politikai Interpellációi mindig elterelték a tanár úr figyelmét a házi feladatról. Néha mégis előfordult, mint már említettem, hogy nem úsztuk meg házi feladat nélkül. Gyönyörű tavaszi délután volt, amikor éppen ©gy Ilyen feladattal kínlódtam, németből kellett latinra fordítani. A városkapun túl, a kőfejtőben már vártak rám a fiúk, nagy katonai gyakorlatra készültünk. Tűkön ültem a zongora mellett, amely egyben íróasztalomul is szolgált, fogytán volt a türelmem, s a feladat sehogy sem akart sikerülni. Végül is ingerülten felugrottam, kinyitottam az ajtót, s füleltem. A szemközti ajtő mögül, a vendéglőből hárfapengés, valamint rekedt énekszó hallatszott. Minden rendben, felkaptam a házi feladatot, s gyorsan átfutottam vele, kabát és sapka nélkül, hisz a régi szomszédainknál gyermekkoromtól fogva otthon éreztem magam. A sötétben alig egynéhányan ültek, egyetlen asztal körül. A másik asztalnál Josef ült, a bajuszos hárfás. — Mi az, príicsök? — kiáltotta Josef, s egy határozott pengetéssel befejezte a dallamot. — Már megint nem tudsz valamít?l — Nagy szégyen: diák létére egy hárfáshoz kell tanácsért fordulnia! — nevette el magát valaki. — Hiszen Josef úr is diák volt — védekeztem megszégyenülve. — Csakhogy én mindent szépen megcsináltam egyedül, fiacskám. De azért ne törődj velük, hadd beszéljenek az ostobák, ők se tudnak semmit, s így nem Is tisztelik azt, aki tud valamit. Ezeknek a tökfejű- eknek fél napig is mesélhetnék, dalolhatnék, muzsikálhatnék, s még csak meg se fizetnek rendesen! — Nono, ne haragítsd meg az Úristentl Dalolj csak még valamit vagy mesélj, megfizetjük. — Hagyjatok most, hadd segítem bele a nyomorba ezt a prücsköt, mert hisz nyomorogni fog, ha nem akar a maga fejével dolgozni. Aztán majd dalolok is, mesélek Is. Éppen most olvasok egy nagyon szép német könyvet, ezt ni: piszkos, ócska könyv, nem is gondolnátok, hogy mi van benne. De majd meghalljátok! — S elvette a házi feladatomat és írni kezdett a hátlapjára. Josef, a hárfás, különös ember volt. Senki sem tudta, hogy miféle s mit csinált azelőtt. Az Ojezden lakott, s a szobaasszonya azt mesélte, hogy sokat keres, még sincs egyebe, csak egy rakás könyv, ami az égvilágon semmire se jó, meg egy- pár szép kabát, amit sohasem visel. A múlt héten is mit csinált, varratott magának egy fekete frakkot, fekete nadrágot, fehér mellényt, Isten tudja, minek az nekil A kocsmárosok nagyon szívesen látták, mert ha leült valahová mindig elég sokan gyűltek köréje: olyan nótákat dalolt nekik, amilyeneket soha nem hallottak, s olyan történeteket mesélt, hogy tátva maradt a szájuk. Mindig olvasott, s azt mondta, hogy a történeteit azokból a könyvekből szedte. Sajátos történetei voltuk, nagyon valószerű történetek, és nem egy hallgatója úgy érezte, mintha maga josef volna az elbeszélések hőse. Kitünően tudott mesélni a könyveikből, sőt egyszer állítólag elszólta magát, hogy régebben ő is írogatott könyveket. Kétségtelen, hogy nagyon jól tudott írni, erről bárki meggyőződhetett, ha kért tőle valamit. Csak kérvényeket nem akart írni, mindig azt mondta: „Azok a nagyurak úgysem adnak szívesen semmit: ne csússzatokmásszatok, én ezt nem írom meg.“ Senki nem tudott róla közelebbit, s nekem később se sikerült megtudnom róla semmit, még a nevét sem: előttem is örökké titokzatos jelenség maradt, de végtelenül érdekes, sőt költői lényként ragadt meg az emlékezetemben. JAN NERUDA: Száznegyven évvel ezelőtt született Ján Neruda költő, író és újságíró, a múlt század cseh Irodalmának egyik kiváló képviselője. Josef, a Jiárfás, a latin feladatomon dolgozott. Én, még mindig zavartan, belelapoztam az „Esti Üjság" egy-két számába, amely Josef előtt feküdt, majd fölvettem azt a német könyvet, amelyből Josef mesélni akart a szomszédoknak, „Herbstblumine“ volt a könyv címe, írta Jean Paul. Akkor persze még nem ismertem ezt a könyvet, kíváncsian kerestem hát benne azokat az érdekes történeteket, amelyekről Josef beszélt. Mindjárt ahol kinyitottam, néhány ceruzával aláhúzott sor ötlött a szemembe: „Lehet-e szerencsésebb sorsa a kortársaktól fel nem ismert lángésznek, mint a távoli égitesteiknek? Ezeket csak évszázadok múltán vesszük észre, s akkor az égboltnak egy olyan pontjára képzeljük őket, amelyen ma éjszaka felülemelkedtek már, hiszen sokáig tartott, amíg sugaraik a földre értek.“ Magas sem igen tudtam, miért, de fogtam a ceruzámat s felírtam a könyv címét és ezt az idézetet. — Érted is, amit felírtál, prücsök? — S a hárfás fekete, fakó, már gyengülő szeme fürkészve rám meredt. — Ha nem érted, az sem árt... egyeseknek éppen az ártott, hogy megértették. No, itt a házi feladat, eredj labdázni! Ellökte a füzetemet, megpendített néhány akkordot, s reszelés, kellemetlen hangján elkezdte: Hegyen túl, völgyön túl, úri kert közepén, piros almát szed a Járói egy derék szép legény. Leszedi, leszedi, az ágak hegyérül. Odamegy egy barna leány, vegye feleségül. Falevél a vízbe, elnyelik a habok, amíg nem lesz itt szabadság, meg se házasodok. — Már megint egy Ilyen nóta! — kiáltott valaki. Csakugyan, Josef szerette a morva és szlovák dalokat, sohasem fogyott ki belőlük s ezeket énekelte a legszívesebben. Fel Is írtam egypárat, s egyszer megkérdezte tőlem: — Ha ilyet hallasz, nem úgy érzed, mintha elakadna a lélegzeted s elszorulna a torkod? Eh, prúcsök vagy még, nem érzed ezt! Tikkasztóan sütött a pünkösdi nap. Rekkenő hőség volt, ránehezedett a fehér Prágára, elnyomott s megfojtott mindent, izzásig hevítette a koponyákat, csaknem véres verejtéket fakasztott a testből. A Malá Strana némán, holtan, mozdulatlanul hevert, mintha nem merne kilépni a tulajdon árnyékából, s félne, hogy a legkisebb mozdulatával is fokozza a nyomasztó hőséget. Az utcákon alig látszott valaki, s ha netán felbukkant egy járókelő, lassan és lustán vánszorgott, kihasznált minden csöppnyi árnyas helyet, s mohón fellélegzett, ha úgy érezte, hogy valahol mégiscsak meglebben egy kis szellő. De az»emberek egyszerre csak kifutnak a házakból, kabát-kalap nélkül, hisz a mi kedves, szomszédias Malá Stra- nánk megengedi az ilyesmit. Kérdések röpülnek ide oda. Mintha dübörgés, lövések döreje hallatszott volna az Öváros felől, mindenki úgy hallotta — tompán jött a moraj a távolból — semmi kétség: az Övárosban lövöldöznek! S már jön is a hídon át a rohanó emberek áradata, öregek és fiatalok, fegyveresek, fegyvertelenek, férfiak, nók vad keveréke, minden arcot elsá- paszt a félelem, vagy a szenvedély: — Testvérek, segítség! A parancsnokság mellett ránk támadtak, a nép közé lőnek ... patakokban folyik a vér! A „vér“ szó mintha lángra lobbantana mindenkit. — Micsoda? A mi vérünk? — S máris elsöpör mindent a szenvedély árja. Fíákeresek menekülnek hanyatt-homlok, hogy a kocsijuk oda ne vesszen, kövek repülnek, elárusító bódékból s mindenféle berendezési tárgyakból dombok emelkednek, összekapcsolódnak, megszilárdulnak, már készen áll az első barikád, a második, egy szem- pillantás múlva a harmadik, egy órán belül minden fontosabb utca el van torlaszolva. Ismét lázas mozgolódás. Híre ment, hogy több száz falusi ember igyekszik a Bruska felé, a prágaiak segítségére. Sokan tömegbe verődnek, futnak a Bruskai-kapuhoz: a falusiak már odakint állnak, be akarnak jutni. A kapu kinyílik, a fegyveres falusiak csapata, mintegy kétszáz ember, benyomul Prágába, s dalolva megindul lefelé a Váron és a Sarkantyú utca barikádjain keresztül: útközben a falusi zenekar az osztrák himnuszt játssza. A Maíá Strana-i téren megállnak, összegyűjtik erőiket, majd az átjáróházon keresztül betódulnak a Karmelita utcába. Ott a régi posta előtt két ágyú s katonák. Az ágyúk eldördülnek, a nép között elesnek egypáran. De azért csak előre! Az ágyúk gyorsan megfordulnak, s csak lent állnak meg, az újezdi fegyverraktár nál: Itt újabb harc, ágyúdörgés. Sok-sok szomorú, nagyon is szomorú jeleneit! A falusiakat néhány kisdiák követte: mindent közelről akartunk látni. Észreweszem, hogy az egyik házból kilép ogy elegánsan öltözött úr, mintha Ismerős volna, nem akarok hinni a szememnek — hisz ez Josef, a hárfás. Csodaszép, új kalapja árnyékot vet a borotvált, szellemes arcra — a fekete frakk, a fekete nadrág, a fehér mellény s a tiszta sárga kesztyű valóságos báli öltözetnek látszik. Két kezében egy-egy óriási pisztoly. Szótlanul, nyugodtan haladt a tömegben. Valami ellenállhatatlan erő utána vonzott. Elérte a legelső sort, megállt egy kőrakáson. De alig húzta fel az első pisztoly kakasát, megingott. Egy puskagolyó a melle közepén találta el: pisztolya csak a levegőbe lőtt. Amikor összerogyott, elkapták: „Isten fizesse meg“ — kiáltotta hangosan. Nem az embereknek mondott köszönetét, hanem a halálnak. Bevitték egy házba, oda is utána mentem. Letették a csupasz földre s elmentek. Meglátott engem, magához intett. — Két könyvet otthagytam neked a „Nap-házban“, emlékül — suttogta — tudtam, hogy így lesz. De most már eredj haza prücsök, ne aggódjon anyukád. A turistaidényben sokan keresik fel a strečnói vár rumjait. (Felvétel: Igor Grossmann) FJODOR MAKIVCSUK: A tapasztalt káder — Roppant sértő és fájdalmas, amikor az embert leváltják az állásából, s ráadásul még a szemére is vetik: ,JJo lám, hogy meghíztál az állami kosztonI“ — panaszkodott nekem Mikita Kikoty, amikor tröszt-vezérigazgatói állásából a „Csemegeáruk“ kerületi irodája igazgatójának tisztségébe „léptették elő". Meg kell mondanom az olvasóknak, hogy Mikita Kikoty a káderek azon csoportjához tartozik, akik sehol sem tudnak megmelegedni. Személyi adatai el sem férnek a szokásos kádernyilvántartást űrlapon — valóságos aktává dagadnak. Kikoty a „Csemegeáru“ igazgatói tisztségében sem ült sokáig: kénytelenek voltak áthelyezni a „Bodor Juhar“ nevezetű étterem igazgatójának állásába. Mikita bosszankodott, de ez alkalommal is a szemére vetették: „No lám, megint dagadtra hizlaltad a hasadat“ — és nem tehetett mást, mint hogy átvegye a vendéglőt. Átvette és legott a raktárba sietett. Amikor a raktáros megpillantotta az új igazgatót, valósággal elsápadt. „Nohát — gondolta — mindjárt elkezdi az ellenőrzést“. Kikotynak azonban esze ágában sem volt ilyesmL Levetkőzött egy szál alsónadrágra, felállt a mérlegre és ráparancsolt a raktárosra: — Mérj megI Az csodálkozva vállat vont, de megmérte főnökét. — Mennyi? — kérdezte Kikoty. — 112 kilogramm. — Írd be a könyvbe: „Nettó súly 112 kilogramm.“ Es Jól vigyázz, nehogy ez a könyv eltűnjön! — De minek kell ez? — kérdezte a végképp meghökkent raktáros. — „Minek, mlnek“l KellI Amikor majd leváltanak, nehogy azt mondják, hogy én a ti kosztotokon híztam meg. Gellér György fordítása BODNÁR GYULA VERSEI Közöny Már a füstszűrőt szívta már ujjait már karját csontjait is szótlanul elszívta Kikísérte magát a temetőbe be a sírba A szomszédok négy év múlva vették észre hogy valaki hiányzik Szombaton * háromkor Súly Hajszálon múlik a vers Ha beleírnálak leszakadna Egyetlen ágyon Egyetlen apóm Nászban a halállal Január haván Szája már halott Szíve már szakad Szétfolynak arcán Szeméből a szavak Egyetlen ágyhoz Űsz:k az anyám Nem meri mondani Meghalt az apám Maroš Detko: ÉVA
