Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-01 / 153. szám, hétfő
Édesapja volt a fő bizodal- ma. Még csak akkora volt, mint egy növendék fogolyma* dár, de azonnal megfordult a fűben, mihelyt az ériás bakancsok surrantották, ugratták szét körülötte a szöcskéket, bogarakat. Eldobált mindent, boldogan törtetett a nesz felé, hogy először megkerülje az apja lábaszárát, nagy varázskört írt a cejgnadrág köré, aztán a hurkot szorosan összezárta. Szembenéztek. — Egy kicsit oda voltam — mondta az apa —, de most már készülhetünk. Forró gyerekmancsát kezébe fogta és ő mindjárt érezte: nem érheti semmi baj, semmi veszedelem. Ilyenkor a világ kétfelé, sokfelé boinolhatott, mégis egy volt. Csak az a baj, hogy az édesapja néha furcsákat mondott. Most is? Létra került a fél vállára. Egyenest neki a diófának. Honnan, honnan nem, már ott volt kezében a kishal ta. — Most levágjuk a fejetlen ember fülét. Mit szólsz hozzá? Dermedten, taknyosan, kis- ingesen markolta a létra lábát, hogy meg ne csússzon — ez már egy-két éve az ö dolga Volt —, viszont a tekintetével kísérte föl az óriás bakancsokat. Föl az ágak közé. Mi lesz ebből? Mi lett volna? A diófa vezérágán — de jó magasan — ott volt a fejetlen ember füle. Akkora tapló, mint egy szelet kenyér. Érett volt, sötétbarna volt, erősen odanőtt a fa kérgéhez. — Jó lesz a rezieknek. Azok még nem láttak gyufát, csak nem tudom, acéljuk, kovájuk van-e, mert az nekem nincs. De taplójuk lesz. Fölacsarkodta magát a létra legfelsőbb fokára, fél karja biztosan ölelt körül egy oldalágat — másik kezében a kis- balta —, de két bakancsa ide- oda lengett, kotorászta a vezérág kérgét, csakhogy sehol sem talált támasztékot. A gyerek azonnal látta, mi • baj. Édesapja a két-három kiforradást kereste bakancsával, ami a régiágak karimája volt — ezeket az ágakat még Fodor nagyapa vágta le valamikor —, régen begyógyult, körbenőtt, mohás sebek. „De édesapám bakancsa mikor talál támasztékot?“ A gyerek beleköpött a markába. Aztán le is törölte mindjárt. Foltos kis Ingét belegyűrte a nadrágjába. „Fölmegyek én szárazon is.“ Fölmegyek édesapámhoz, mondta a gyerek, de hogyan? A létra jobb szélén kapaszkodott a magasba, a kalimpáló bakancsokhoz, egyenest az apja két talpa alá. Mit látott? A spiccvasak félholdjait sarkon — orrhegyen meg a rácsos fejű, fényes szegeket — a Dávid suszter verte végig három hónapja az egy pár bakancson, és már hogyan megkoptak a szegekI... Minél gyorsabban fölfelé! Hívták oz elkényesedett bakancsszegek, meg a lengő lábszárak, amint keresték a kapaszkodót. Istenem, hiszen ott van mind a két göcsört! A gyerek egyre följebb nyo- makodott a létrán. Már nem Nagyfülű a taplógomba, nem. Délelőtt tizenegy órakor nincsen Nagyfülű. Csak ez a keserves kapaszkodás. Lehet, hogy lesz taplójuk a rezieknek, de ha mégse, talán akkor Is akad náluk Öngyújtó. Vagy jár ott valami idegen. Egyre följebb. Elveszett a NagyfülO legendája. Segítség kell az apámnak, viszem, Elhagyta a létrát, meztéllába szorosan tapadt a fa kérgéhez. Föllátott a magas égig o diófa ágai között. Egy óriás bakancs lengett a homlokánál, Jobb-bal irányba. Na még egyszer. Még egy kicsit magasabbra. Még egy kicsit. Elkapta a bakancsot és fölsegítette a göcsört peremére. Az apja észre se vette, mert a bal bakancsával éppen akkor találta meg a másik forradást. Mindjárt följebb Is hü- Súdzkodott. A gyerek mászhatott utána. Méreg és keserűség vitte föl a kérgen: dühös volt a késedelem miatt, azért a két pillanat miatt Ha kevesebbet tétovázott volna n létra tövénél! Ha nem feledkezett volna rá a fényes bakancsszegekre! Mindjárt csúszhatnék le a földig, de ha már Itt Járok! Majdnem arcukba ért oz óriási tapló: csakugyan domború volt, mint egy fél kenyér, de igen sötétbarna, mintha megégett volna a kemencében. Az opja odanyüjtotta neki a kishalt át. — Talán rád bízhatom. Próbáld meg. A gyerek kőrbemászta az ilyen-olyan ágakat, kereste tal- pával a legjobb támasztékot. Már fölülről látta az apja kalapját — poros volt a teteje, karimája: éppen ideje fához verni. Szabó István: ISKOLA A MAGASBAN Na, most igazán belekőpőtt a jobb markába — és oda is ragadt a kisfejsze nyele. Karjában megmozdult az erő. — Csak éppen válaszd el — mondta az apja —, ne sebezd meg a fát. A gyerek odasuttyantott hárma t-négyet a tapló köré, csak a kéregnek, de elég volt az Is. Ráütött egyet a kisfejsze nyelével, szépen levált az egész kerekség. Nézték mind a ketten, fönn a magasból, hogyan ér földet a reziek reménysége. Szép kerekesen fordult ket- tőt-hármat, aztán elíekűdt a fűben. E pillanatban odadermedtek a diófa sűrű ágai közé: jött a gyalogúton egy kerékpáros ember. Házukat, telküket gyalogút vetto félhurokba; ezen az ösvényen isten tudja mióta járt-kelt a hegyközség népe. Fontos kis út volt a gyalogosoknak, de a bicikliseknek még kiválóbb: egyetlen zúgással leértek a zsidí ótra. Az apa egy néina jellel fához ragasztotta a fiát, intett neki, hogy egy szót se, aztán elkiáltotta magát, vékony asz- szonyhangon: — Lajcsi! Megint nem zártad be a konyhaajtót! A bfciklíkormány jobbra vágódott, aztán balra. Megint jobbra. Tüske Lajcsi idegzete nem viselte el a villámcsapást — pedig szája sarkából igen hegyesen áll kifelé a fél cigaretta. Csak egy újabb rikoltás kellett: — Lajcsii Tüske Lajost a kontrafék dobta ki a nyeregből. Féloldalt röppent a partoldal füvébe, félig előre. A gyerek úgy látta fönn a magasból, hogy nagy borulásában Lajos bácsi két lábaszára tovább biciklizik a földön. Hajtja a pedált. Gazdájától jó tíz méterrel lejjebb imbolygott egyes-egye- dül a kerékpár; csodamód, mintha szellem ült volna a Lajos bácsi helyében, ment. haladt a bicikli egy darabig, de mivel nem hajtotta senki, egyszer csak megbillent az első kerék, tétovázott, ide-oda vetődött a gyalogút peremén, aztán megfordult a kormánnyal együtt és elborult mindenestüL Fölugrott a fűből Tüske Lajos és a biciklije után nézett. Siethetett, mert még arra sem gondolt, hogy fölfelé nézzen. Saját két lábán tántorgott föl a partról, egyenest a kerékpárjához. Fölrántotta, mint egy rossz cigánylovat, pördített rajta, és nyeregbe szállt. Elindult vissza, hazafelé, föl a dombnak. Oda, ahol laknak, hogy bezárja a konyhaajtót. A gyerek csak názte az ágak közül, amint Lajos bácsi tiszta erővel tiporja fölfelé a biciklit. Hegybíróék háza mellett, széles háta Jobbra-balna dől. De azt már nem láthatta, hogy a kialudt fél cigaretta odaragadt a szája sarkába. Az apa így szólt: — Látod, némelyik ember hogyan fél a feleségétől? Pedig a Lajos bátyúd is jól kilátszik a karók közül. Aztán mégisl jobb bakancsával kotorászta a létra legfelső fokát. — Most azt se tudja, megint elinduljon-e vagy otthon maradjon. Csak nézelődhet. De hát aki ilyen, az csak nézelődjék. Ereszkedtek lefelé, a fa derekán; az apa egyszer csak megállt. — Lajcsi! Itasd meg a lovadat! — üvöltötte, föl a hegynek. Aztán vissza kacsintott a gyereknek. — Most megint nézelődhet. Te följebb vagy, nem látod, mit csinál? — Néz errefelé. — Erősen néz? — Mintha várna valakit. — Hát persze, se lova, se... De a Lajos bátyád jő, dolgos családból való. Tanuld meg. örült volna egy beszélgetésnek, megkínáltam volna. Tisztességes család. De ilyen lóról még köszönni se leheti Nem csodáloml — Lecsússzunk? — kérdezte n gyerek. Meztélláb, klottga- tyásan ragadt a fa kérgéhez, óriási durva testet ölelt a két karja. — Mert én... — Félbemaradt a mondat, mert az apja bakancsai most keresték lefelé a létra fokait, tapogatták az erős támasztékot. A gyerek? Elejtette a kísbáltát, aztán a maga útján, egyenest le a diófa törzsén, csúszott le n mélységbe; tenyere-talpa hozzáragadt az öreg kéreghez. Csakhogy a bőr szinte füstölögni kezdett a markán-talpán, mire földet ért; — nézte, hogy az apja milyen szépen ereszkedik le a létrán. Jönnek lefelé a megvasalt bakancsok — Dávid úr fényes vasalásai. Találkoztak lenn, a létra tövénél. A gyerek már föl akarta segíteni az apja vállára a létrát — Hát mit gondolsz te? — mondta az apa. — Ml lesz a reziekkel? Es a taplógombára Ínlett, oda a fa tövébe. A fejetlen ember fölére. — Mi lenne, ha most meg fülszegeznénk egy másik fára? Hadd száradjon. Szaladj be egypár közepes szegért. Meg kalapácsért A gyerek szeme fölemelkedett a csodálattól. Fönn a magasban huncut-kék szemek mosolyogtak — istenem, de ritkán látta ilyennek az apja tekintetét. Aztán fáradt-formán meggörbült, szőke bajusza is mintha... De az éppen olyan volt, mint régen. Ojra elfogta a véghetetlen bizalom. És szerette volna megint a bakancsát megkerülni. Bakancsát, cejgnadrágját, és egyre szűkülő körbe zárni a látható istenséget. A véső művésze CSAKY KAROLY: Idő A végtelen idő medrének kilenc évtizednyi szakaszát kellene felmérnie annak, aki K i s- faludi Stróbl Zsig- mond, kétszeres Kossutb-df- jas magyar szobrász, kiváló művész munkásságát akarná bemutatni. A Zala-megyei Alsórajkon született 18Ö4. Július 1-én és talán onnan, a napfényes dombok közül hozta nemcsak derűs emberi-művészi egyéniségét, nemcsak a fény-árnyék játékának szeretetét, hanem azt a megértő, nyugodt bölcsességet is, amivel emberközelbe varázsolta az ábrázoltak jellemét, indulatát, bánatát, érzelmi hullámzásait. Talán már gyermekszeromel csodálkozott rá a földanya hajlékonyságára és ennek köszönhető em- berlőtásának az a különleges jellemzője, hogy a végső forma soha nem merev, hanem tökéletes tolmácsolással jeleníti meg az egyéniséget, tárja fel — a sculptúra legneme- eszközeível — az emberi lélek zárt birodalmát. Az Iparművészeti Iskolán Mátrai Lajos és Loránfl Antal, majd a Szobrászati Mesteriskolán Stróbl Alajos tanítványa volt. Es most, amikor az évforduló alkalmából tisztelettel méltatjuk művészi sokrétűségét, a dombormöveket, a portrékat, az emlékműveket és a köztéri szobrokat. mindenekelőtt a portréművészt akarjuk kiemelni és ezért érezzük rendkívül fontosnak a Mester művészi fejlődésében Stróbl Alajos, a kiváló portrészobrász szerepét és hatását. A kilenc évtized kupolája alatt bronzba, kőbe, márványba szilárdult Kisfaludl Stróbl Zsigmond teremtő ihlete és akarata. A műértő elemzés felfedezni véli művészetében a klasszikus hagyományokat, Rodin ha. tását, párizsi és itáliai útjainak nyomait. Kétségtelen, hogy befogadó érzékenysége minden vizuális élményre reagált, de egyetlen stílusirányzat nyomvonalába sem illeszthető be. mert beleérző képessége, egyéni megjelenítési módja révén az emberábrázoló művészet, különösen az arcképszobrászat senkihez sem hasonlítható mestere. Az egyéni érdekességek kídomborítása, az előadásmód szilárd egyensúlya, a mozdulatok mesterkéletlensége Jellemzik egész alakos alkotásait is. Közel ötven szobra áll a magyarországi köztereken és ezek között olyan nagyszerű plasztikák, mint az Íjász, a Kossuth- és Rákóczi-szobor, de találkozhatunk műveivel a Szovjetunióban, Aberdeenben és Kaliforniában is. Mégis úgy érezzük, hogy az életműben a portré do. minál. Felesége és Éva lányának arcmása. Csók István. Ivé- nyí Grtínwald Béla, Bajor Gizí. Kodály Zoltán, Ady Endre. Pát- zay Pál. Hermán Lipót szobrász! képmásai mellett említeni kell Petőfi Sándor nagyszerű mellszobrát, Somerset Maugham portréját és végül a páratlan, az utolérhetetlen G. B. Shaw-portrét, ami talán a legmarkánsabban bizonyltja, hogy a Mester nem az arc puszta másolására törekedett, hánem a jellem megfogalmazására. Érdemes idézni mit írt erről G. B. Shaw: „Evek hosszú sora után e szigetek szülötte úgy szemlélte saját portréját, hogy nem átkozta a napot, melyen megígérte. hogy a szobrász elé ül: mert itt a halott és eltemetett klasz- szikus szobrászat sivár enyészet után áf életre kelt" Pszichológus és szobrászművész. aki vésővel harcol a békéért, aki hazája és népe mű. vészete számára számtalanszor kivívta idegen nemzetek elismerését, akinek vésője nyomán az emberi arc megmutatja — a lelket. Kisfaludi Stróbl Zsigmond kilencvenedik születésnapját kö- szöntjükl PÉTERFI GYULA GARIBALDI onyőm még kalász szogú a kezed hátadon kosár krumpli lépteid visszhangját lassan elnyeli a föld kontyod szétomlík o feleden mélyrevájt barázdák közé ül szemed fiad képe leesik a fölről A protekció az egy átkozott intézmény. Kezdve a fogorvosi várószobától, ahová az ember dagadt ábrázoltai, nyögve lép be és vár, vár, vár... Már éppen rákerülne a sor. mikor egy egészségtől mafd kicsattanó, fókedélyü férfi dübörög be, és a .Jcôvetkezôť kiáltó aszisz- tensnőnek mosolyogva odaköszön: — Csókolom/ Csak aláíratom a doktorral... Azzal belibeg és egy fél óra múlva jön ki a rendelőből, mintha a doktort most tanította volna meg a nevét odafir- kantant a receplcére. De az Is nagyon lehangoló ügy, azzal a sült csülökkel, amit már az étterem megnyitása pillanatában törölnek az étlapról, de mikor te már megetted a marhapörköltet, akkor hozzák a melletted levő asztalnál ülő dundi textilesnek, és neked összefut a nyálad, míg 6 étkezik... és sorolhatnám egy nap és egy éjfél, de hisz úgyis tudják kérem ... Azonban egyszer életemben tanúja voltam egy olyan gyönyörű protekciós esetnek, mely meggyőzött arról, hogy a protekciónak Igenis van létjogosultsága, sőt bizonyos esetekben ez a legnagyobb humanitás, erény, szebb mint a szerelem. Pontosan az első világháború előtt, tizennégy tavaszán történt. Ml, gyerekek akkor Is szerettük a fagylaltot. A városligetben ez Időben minden második fagyialtos olasz volt. Kis lehér kocsikon tolták a játszóterekre, utcasarkokra a pompásnál pompásabb ízű jégkölte- ményekkel teli vödröket, és aki Igazán jó fagylaltot akart enni, az csak ttállaitól vásárolt. Mert tudvalevő dolog, hogy Igazi szalámit csak a magyarok, igazi sonkát csak a csehek és igazi fagylaltot csak az olaszok tudnak készíteni. A ml fát szóterünkön egy Garibaldi nevű fagylaltos mérte az áruját. Hogy valójában miképpen hívták, azt sose tudtam meg, kis fehér tragacsának oldalára ez a név volt pingálva, és így mindenki Garibaldi bácsinak szólította. Mi Imádtuk őt. Volt neki egy rézből készült csengetyűfe, ezt rázta fáradhatatlanul és hozzá vékony hangon kiabált: — Zselato, buone zselato .,. Es, hogy a közép-európaiak is megértsék, hozzátette: — gefronesz ... gefroneszll Kicsi, nagyon sovány ember volt Garibaldi, csak úgy lötyögött rajta a fehér nadrág. Barna arcából két égő. fekete szem villogott elő és hihetetlen ügyességgel kente az osztyára az adagot. Mondom kente, mert abban az Időben még nem találták fel azt a zseniális gömbölyű kanalat, amivel ma a cukrázdákban belül üres adagot tudnak varázsolni a tányérokra. Egyszerű falapáttal osztotta a porciókat, egy kis vaníliás mellé csokoládésat, rá még kis epreset és a tetejébe citromosat. Ennek a Garibaldinak volt egy különös szokása. Jól öltözött gyerekeknek rendes adagot adott, ronqyos kis proletárgyerekeknek azonban protekciójuk volt nála, a háromkraf- cáros fagylalt mindig nagyobbra sikerült, mint a gazdagok ötkrafeáros adagfa. Egy hájas asszonyság egyszer nagy patá- llát csapott vele: — Maga csal, nyavalyás olaszt Annak a kölyöknek sokkal többet adott mint az én gyerekemnekf Persze a mt kenyerünket enni, azt értiki De Garibaldi nem ijedt meg, a kis éhes utcagyerek fejét lágyan megslmogatta, és barnä arca mosolyra torzult amint mondta: — Bambino mto... bambino mlo... Es lélekben otthon járt ä dalos Szicíliában, ahonnan a nyomor elűzte öt hideg, idegen tájakra, hogy néhány fillért tudjon hazaküldenl éhező gyermekeinek. De közben protekciókat osztogatott. Az én szememben nagyobb úr volt mint egy király. Aztán kitört a háború és Garibaldi eltűnt a játszótérről... SIMKÖ MARGIT
