Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-03 / 129. szám, hétfő
JÁN ŠIMONOVIČ: MAMA Tenyeremen vert véred lüktet ót. S te töppedt bokorként ülsz, anyám. Ágaskodnak a könnyeim, mint a paripák, a csillár fénykévéje bűvös, sárga láng. Távoli földekről leszedném mind a kalászt és arany koronával illetném fejed, hullna a fény ráncos ajkadra, mp""v fiad csókoltad, bölcsőben gügyögő nyűgös kicsi fiad. Hajlongsz a földeken s megreDaensz, mint a nád, ujjaid, körmöd feltépte-marta bús homok. Hajadat szél cibálja és fájó szerenád szárnyal fölötted, dalba szőtt felsajgó ritmusok. Dénes Györqv fordítása Kitépett lapok egy porlepte színésznaplóból... m éjszaka sötétjében, az erdő felett, ott, ahol nappal az égig csapott fel a harc, egy távoli, vakító fehér világítórakéta gyúlt ki. Felgyűlt, mint a háború első éjszakáján, a minszki út táján. Akkor éppen Szincov felett lógott, gyötrő fehér fényével a földre lapítva őt. Most a távolban égett, az erdő felett, az elpusztult németek felett. Mégis, ebben a távoli égésben most is volt valami gyötrő, ami a negyvenegytől idáig, negyvennégyig megtett bosszú útra emlékeztetett ... Szincov mindaddig nézte ezt a távoli rakétát, amíg ki nem lobbant, miután gyötrően hosz- szú ideig égett. — Ha a németek engedték fel, érthetetlen, hogy mi célból — jegyezte meg Zavalisin. — Valószínűbb, hogy a mieink egy zsákmányolt rakétát lőttek fel ... Iljin visszatért, de nem ült le az asztalhoz, az izgalomtól olyan volt, mintha felhúzták volna. — Kurnakov jelenti, bogy a megerősített felderítő egysége másfél kilométer után összetalálkozott a hatvanhetes hadosztály előrevetett alakulatával. Átfésülték az erdőt, és pontosan összetalálkoztak. Tehát kész! Nincs több német a katlanban. Kiderül, hogy mi a fronton sereghajtók voltunk. Az utolsó napokban az utolsó katlannal végeztünk. Megint mint Sztálingrádban! Nem hallottad az elindulásod előtt ott nálatok, a hadműveleti osztályban, még félfüllel sem, hogy ezután mit terveznek velünk? — Nem hallottam — felelte Szincov. — Az ilyen dolgokról a hadműveleti osztályon nem hangosan gondolkodnak ... Sokan tették fel maguknak ugyanezt a kérdést, amit Iljin tett fel Szincovnak. Fel-feltet- ték, de egyelőre nem tudták rá válaszolni. Az egész hadseregben csak két ember — Bojko és Zaharov — tudta a választ, amikor ezen az éjjelen vissza, tért a fronttörzstől. Batyuk hivatta őket, hogy közölje: a katlan likvidálása után a hadsereget a szomszéd arcvonalra dobják át. Az átdobásra nagyon kevés Időt hagynak, minden óra drága, azért is hívatta őket éjjel, nem pedig reggel. Sajnálta, hogy a hadseregét, ráadásul azt, amelyiket ezelőtt maga vezetett, másik frontnak kell átadnia, és ezt nyíltan meg is mondta, sőt így fejezte ki: „idegen frontnak“. A frontok közti új sávhatár meghúzásával egyidőben az elvett hadserege helyett másikat kapott. De természetesen jobban szerette volna, ha nem kap másikat, és ezt nem kell átadnia. Búcsúzáskor ezt mondta: — Itt nálam jól megállták a helyüket. Meglátom, hogy ott a szomszédnál, hogyan állják meg .., Ezt nem tudta magába fojtani: féltékenykedett! Batyuktól hazáig hosszú volt az út; a két másik fronthoz tartozó hadsereg már Minszken túl folytatta a támadást, és a fronttörzsön hetven kilométerrel nyugatabbra helyezkedett el, mint az ő hadseregtörzsük: megelőzte őket, amíg a hadseregük a katlanban bekerített németekkel harcolt. Ennek a hadműveletnek a befejezése az utóbbi időben napok és órák kérdésének számított, és Batyuk, habár búcsúzáskor gratulált nekik a befejezéshez, ennél nem időzött különösebben. Gondolatai most nem ott jártak, ahol a katlant felszámolták, hanem minden figyelme arra fordult, ahol a két másik hadserege folytatta az előrenyomulást nyugat felé. — Befejezni befejeztük, de különösebb szerencsekívánato* Részlet a Lenin-díjas író nemrég magyarul megjelent regényéből. kát nem kaptunk — húzta el a száját Zaharov, amikor Boj- kóval a gépkocsihoz indultak. Mindegyikük a.saját kocsiján ment. Zaharov utasította a sofőrjét, hogy háromszáz méteres távközzel kövesse a főparancsnok kocsiját, ne kelljen a port nyelnie. Ugyanarra gondolt, amin Iljin elmélkedett ma ebben a hirtelen támadt csöndben. Sztálingrádra emlékezett, a volt doni frontra, mindazokra a sztálingrádi hadseregekre, amelyek azon a télen Paulust megadásra kényszerítették. Hol vannak most, miután másfélkétezer kilométert megtettek, Sztálingrádtól eltávolodva? Az K. SZIMONOV; Az utolsó nyár egyikről már régen nem hallani, valahol tartalékban húzódik meg, a többiek legyező alakban valamennyi fronton: egy hadsereg a balti támadási frontszakaszon, kettő Lengyel- ország halárai felé közeledik, kettő délen harcol, előttük a Balkán... A miénk pedig innen, Belorussziából most Litvániába megy, és Litvánián túl Kelet-Oroszországba ... Az átdobás az új frontszakaszra munkaigényes feladat, sok dolguk lesz vele. Reggel Bojko majd megizzasztja a hadseregtörzset meg a hadtáptör- zset! Még mielőtt visszafordult, telefonált Artyemjevnek, hogy másnap reggel hétre hívja ösz- sze mindazokat, akiket kell. Zaharov tartózkodott a felesleges összehasonlításoktól. Bojko kemény jelleme mellett amúgy is elegen vannak, akik Szerpilinnel szeretik összeha- hasonlítani. De az ügynek az ilyen összehasonlítások nem sokat használnak. Politikai munkásnak más a fontos: igyekeznie kell megérteni az embert, és ha megértet te, a jót támogatni, a rosszal pedig szembehelyezkedni. Kü- lölönösebben rossz, amivel szembe kellene helyezkednie, az új főparancsnokban nincs. De túlságosan hivatalos, túlságosan száraz az emberekkel. És amikor valakinek hatalom van a kezében, akkor a nyersesége nyomban szembetűnik, az igazságossága pedig háttérben marad. Bojkóban jó az, hogy csak a munkának él, és senki semmi mással nem tud a kedvében járni, csak a jól végzett munkával, és semmiféle mellékkörülmény nem hangolhatja rokon. szenvre valaki iránt vagy távolíthatja el tőle, csak a munka! Akiknek a munka ugyanolyan helyet foglal el az életükben, mint Bojkónak, azok együtt tudnak dolgozni vele. Akiknek nem, azoknak nehéz. Bojkónál jól mennek a dolgok, nem rosszabbul, mint Szerpilinnél. És ez nemcsak Bojko mellett szól, hanem Szer- pilin mellett is. Nem az irányítja jól az embereket és az ügyet, akinek a távozása után minden egyszerre összeomlik, hanem akinek a távozása után minden úgy marad, ahogy volt. Csak az ostobák gondolják másként! A falu bejáratánál, ahol most a hadsereg parancsnoki pontja elhelyezkedett, utolérték a főparancsnok Willisét. Bojko türelmetlenül járt fel és alá mellette. — önt várom. Teljes öt perccel elmaradt — mondta Zaha- rovnak. — Meg akartam kérdezni: teázunk? Nálam. A meghívás szokatlan volt. Együtt vacsoráztak a haditanács éttermében, de hogy Bojko szokott-e éjjelente teázni vagy sem, Zaharov nem 1$ tudta. De ha már hívja, hát elfogadja. De amikor bementek a kunyhóba, nem került sor teázásra. Bojko egy üveg konyakot vett elő, két pohárral, szótlanul kihúzta a dugót, töltött Zaharov- nak meg magának, és teljes magasságában felegyenesedett az asztal mellett. — Emlékezzünk Fjodor Fjo- dorovicsrá! Ma az utolsó lövéssel befejeztük az ő badhűve- letét. Egy hajtásra kiitta a konyakot, leült, hátradőlt a széken, és a szokatlanul izgatott arckifejezéséből Zaharov megértette, nemcsak arról van szó, hogy megadja Szerpilinnek, ami megilletti, hanem arról is, hogy ma befejezte, amit más kezdett el, és ettől a naptól fogva már minden az övé lesz. Azért a hadműveletért, amely ezután következik, csakis ő felel, elejétől végéig. Amikor Szerpilin- ről emlékezett, megnyomta ezt az „ő“-t: „az ő hadműveletét“. A következőről pedig már így gondolta: „enyém“! Megvárta, amíg Zaharov kiüríti a poharát, majd hosszú karjával hátranyúlt a fal mellett a földön álló aktatáskáért, kivett egy borítékot, a borítékból pedig egy ötszázas léptékű térképlapot, amilyen szerint az ezred- és zászlóaljparancsnokok harcolnak — hadseregparancsnoknál az ilyen ritka vendég. A térkép szélét lebélyegezték: „29/31. lap. Do- macsevo. Államhatár“. Zaharov ránézett erre a „Do- macsevo“ bélyegzős ötszázas térképre, és magyarázat nélkül is megértette, hogy Bojko e szerint a térképlap szerint kezdett el harcolni. Hogy mint ezredparancsnok hol kezdte a harcot, azt eddig is tudta, csak azt nem tudta, hogy az egész háborúban magánál hordja ezt az ötszázast. Bojko, miután megmutatta a térképet, ismét visszatette az aktatáskába. És csak ezután mondta: — Amíg itt harcoltunk, a minszki támadási arcvonalon, azt hittem, hogy ismét ebbe a négyszögbe kerülök. De most már nemi Ha egyszer a jobb oldali szomszéd rendelkezésére állunk, akkor az irány Kelet- Poroszország, mást nem képzelek. A tegnapi jelentés szerint már csak száznegyven kilométer van hátra odáig, ha légvonalban vesszük. — Ügy érzem, délen is hamarosan elkezdjük — mondta Zaharov. — A logika azt súgja, hogy igen. Oroszország felszabadítását befejeztük. Aztán jön Európa — mondta BQjko, és becsukta az aktatáskát, bekattan- totta a csatokat. Noha ukrán volt, és Belorusz- sziát szabadította fel. mindezt együttvéve Oroszországnak nevezte, e szónak ugyanolyan értelmet adva, mint ahogy akkoriban mások is, az összes frontokon harcoló oroszok és nem oroszok tették. Az „Európa“ szó, amely Bojko szájából mindjárt az , Oroszország“ után hangzott el, szintén meglepte kissé Za- harovot, szokatlanul hangzott. Azt mondogatták, „Európa népei“, vagy: „ott Európában". A közelmúltban ez még túlságosan messze volt ahhoz, hogy így mondják, ahogy most Bojko mondta — amit magunk teszünk, nem minden jut el a saját tudatunkig. De valójában így van ez: felszabadítjuk magunkat, és megkezdjük Európa többi részének megszabadítását is a fás sztáktól. Hogyan is mondhatnánk még másként? M'féle más szavakat használhatnánk? — Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy milyen is lesz az élet a háború után — mondta Zaharov. — Én egyelőre nem gondolok rá — mondta Bojko. — Nincs . időm. — Én gondolok — ismételte Zaharov. — Ha majd az egész világon sehol sem lövöldöznek, olyan szokatlan lesz, talán úgy tűnik majd hogy az örök élet következett el. Különösen az első nanokban... Hadd említsek fel két kis humoros epizódust volt kedves színigazgatóm, Polgár Károly életéből... Ötvennégy esztendeje, hogy 1920-ban télvíz idején színtársulatunknak nagy hirtelen politikai okokból (igazgatónk nagy szálka volt az akkori „felsőbb potentátok“ szemében!) távoznia kellett Szlovákia fővárosából, el kellett hagynunk a szeretett Várost... Akkoriban igen rosszak voltak a lakásviszonyok, elképzelhető hát, hogy mennyire megrémültünk, amikor híre ment, hogy L.-ra kell „kiköltözködnünk“ ahol Isten tudja, mi vár ránk az álkozott lakásfronton. Nos, vajszívű igazgatónk, Polgár Károly, vállalkozott rá, hogy „előőrsként“ ő maga utazik le terepszemlére, az addig ismeretlen városba, hogy hősi elszántsággal minden erejét, energiáját, és nem utolsósorban rábeszélőképességét vesse latba, hogy szeretett tagjainak szobát — még hozzá kellemes, és jól fűthető szobát szerezzen ... El is utazott... Egy teljes napig volt oda ... ... Késő éjszaka érkezett visz- sza, és egyenesen a Savoy-kávé- házba tért be, ahol mi, a társulat tagjai, már érthető izgalommal, és nagyfokú türelmetlenséggel vártuk: mi jót hozott magával szeretett direktorunk L. városából... Polgár igazgató nagy sietve telepedett le a színészasztalhoz, és ragyogó arccal kezdett bele mondókájába: — Gyerekek! Hasra fogtok esniT Egy egész szállodát béreltem ki a részetekre! így, ahogy halljátok: egy egész „appart- mánť'l 80 szobával, és olyan komforttal, amiről nem is álmodhattatok! Minden egyes szoba légfűtéses ... hideg vízzel, meleg vízzel! A éjfellszek* Az itt közölt írás szerzője, a két világháború közötti csehszlovákiai magyar színjátszás egyik ismert képviselője, ezekben a napokban ünnepli 82. születésnapját. Ebből az alkalomból közöljük ezt a napló- részletet. rényen vakító villanylámpa ... ha elálmosodtok, egy röpke gombnyomás, és a villany veletek együtt elalszik ... Valamennyien fellélegeztünk! Mindenkinek ragyogott az arca a nagy boldogságtól...! Polgár igazgató, miután színészeit ily módon szépen megnyugtatta, odafordult hozzámy és ezt súgta a fülembe: — Kedves fiam: rettenetes lakásviszonyok vannak abban a városban... Ha történetesen nem könyörül meg ratjam egy cipőkrém-vigéc, és nem szorít nekem helyet a szobájában egy rozoga, nyekergő, poloskás sezlonon, hát a szabad ég alatt tölthettem volna az egész éjszakát ... — Mindamellett holnapután: viszem a „bandát“, mert hát — mi mást is tehetnék?! Egy alkalommal egy „igen magas helyről protezsálť hölgy lépett fel Polgárnál — „szerződtetést célból“; a „Zsuzsi kisasszony“ című operettben. Mit mondjak: a darab, az előadás rettentően megbukott!! Igazgatónk borús arccal a színfalak mögül nézte az előadást, nézte, csak nézte a „vendég-hölgyet“, és: egyszerre csak odafordult a mellette drukkoló rendezőhöz: — Látod azt a némbert?! Ügy énekel, mint egy májbajos páva, és — nézd csak, nézd! — hogy játszik, hogy illeg, mint egy tüdőbajos tehén, hogy az a... — ebben a pillanatban lépett ki a színpadról a nevezett hölgy a kulisszák közé, majd hogy fel nem döntötte az igazgatót, aki ezekkel a szavakkal fogadta a vendéget: — Fiam, tünemény vagy, csillag — úgy énekelsz, mint egy fülemüle, és úgy játszol, mint Duse Eleonóra!! A „vendég“ úszott a boldogságtól. — Ezek szerint: szerződtet igazgató úr?! — kérdezte. — Hogyne, hogyne — mondta félhangosan Polgár — szobalánynak ... UNGVÁRY FERENC Nagy László felvétele gjpl 1974 VI. 3.
