Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-26 / 149. szám, szerda
Mikor ér véget a nap ? PEDAGÓGUS, PÁRTMUNKÁS ÉS NÉPMŰVELŐ A janicei (jénei) alapiskola alig különbözik valamiben a hamisítatlan kisközségi főutca többi épületétől. Amikor a példásan rendezett udvar környékén elhalkul a gyermeklárma, inkább egy régi alapozású kicsinosított családi háznak vélhetné az ember. Szinte semmi sem utal arra, hogy a helybeli hat-hétévesek ma is itt tanulják a betűvetést. Az egyetlen tanteremben ösz- szevont oktatás folyik. Nagyobb iskolára, több tanteremre régen nincs szükség ebben a faluban. Az utóbbi két évtized folyamán a tanulók száma egyszer sem érte el a harmincat. Az osztályban most is csak huszonegy széknek van gazdája. Elsőstől ötödikesig mindössze ennyi a jénei iskolaköteles gyerek. A hatodikosok és az idősebbek már a négy kilométerre levő szomszéd faluba, Rimaszécsre utazgatnak reggelenként. Velük többnyire csak az autóbuszmegállónál találkozik Furgon Andor igazgató-tanító, aki a legelemibb tudnivalókra oktatta valamennyiüket. Olyankor, ha van egy kis ideje, egyiküktől sem mulasztja el megkérdezni, milyen osztályzatot érdemeltek az előző napi feleletekért, a házi feladatok elkészítéséért, illetve azt, menynyit tanultak az aznapi tanítási órákra. Rövid, néhány mondatos, de már szinte el- maradhatatlannak számító beszélgetések ezek. Mire az iskolától pár lépésnyire levő útkereszteződésben megfordul a Rimaszombatból érkező autóbusz, legtöbbször már el is köszönnek a válaszolgatók. A kérdező pedig megszokott mozdulattal nyúl a bejárat kilincse felé... Jó másfél órával a déli harangszó után bekopogtatok az osztályba. Éppen befejezéséhez közeledik az utolsó tanítási óra. Néhány perc múltán egymás után kerülnek táskába a tankönyvek és a gyűrött sarkú füzetek. Aztán hangos köszönésekkel gyorsan elvonul a zajongó, maroknyi gyereksereg. A mint kettesben maradunk, Forgon Andor gazdag életútja emlékeinek felidézgetésével kezdjük a beszélgetést. — Januárban múlt éppen húsz esztendeje annak, hogy némi pedagógiai gyakorlattal visszakerültem a falumba — meséli. — Azóta megszakítás nélkül itt tanítok. Mit mondjak ... Megszoktam, megszerettem ezt a munkát és persze a falut is. Sohasem gondoltam arra, hogy másutt talán köny- nyebben boldogulhatnék, illetve kevesebb fáradsággal is eredményesen dolgozhatnék. Pedig az egytanerős kisfalusi iskolákban még ma sem mondható könnyűnek a tanító dolga. Különösen kezdetben volt sok nehézségem. Mielőtt hazajöttem, három évig Rimaszé- csen tanítottam. Számomra sokat jelentett az a három év. Nem kevés újat tanultam ott és hasznos tapasztalatokat szereztem. Egy kicsit mégis tartottam attól, hogy nem lesz majd könnyű megbirkózni azokkal a feladatokkal, amelyeket annak idején az új beosztás jelentett számomra. A környéken ugyanis akkoriban aligha volt még egy annyira elhanyagolt iskola, mint a jénei. Az öreg épület, az elavult berendezés és a hiányos felszerelés húsz évvel ezelőtt ugyan másutt is csaknem természetesnek számított, de itt még az elavultból és a hiányosból is kevés volt. Ennek ellenére szívesen jöttem. Talán furcsán hangzik, de elsősorban önmagámnak akartam bizonyítani. Két évtized múltán azt hiszem, sikerült is ... — A húsz év során hányán kerültek innen a szomszéd falu iskolájának hatodik osztályába? — Ezt még nem számoltam össze. Inkább azt figyelem, hogyan állják meg a helyüket egykori tanítványaim a felsőbb osztályokban, a középiskolában, a főiskolán és aztán az életben. Igazi öröm számomra, ha azt hallom, hogy egyikük- másikuk jó eredménnyel érettségizett, illetve továbbtanulásra jelentkezett. Ma már nálunk is csak nagyon kevesen érik be az alapiskolában szerzett ismeretekkel. Aki egy kis szorgalmat érez magában, az bátran vállalja a szakközépiskolát vagy a gimnáziumot. Számomra jóleső érzés erről beszélni. Csak azt sajnálom, hogy az érettségizők legtöbbje már nem jön haza a faluba. A 270 lakosú községünkben ugyanis csak az egységes földműves- szövetkezet biztosít munkalehetőséget. Most huszonegy gyereket tanít a javakorabeli pedagógus. Közülük tizenhat cigányszármazású. Amikor arról kezdem faggatni, hogy ez a körülmény mennyire nehezíti meg a munkáját, határozott hangon és tömören válaszol. — Már nem lehet különbséget tenni. A cigányszármazású gyerekek is tisztán, jól öltözötten és pontosan járnak iskolába. Szüleik egyetlen férfi kivételével évek óta becsületesen dolgoznak és rendezett körülmények között élnek. Örömmel mondhatom el, hogy nem közömbös számukra gyermekeik jövője sem. így az indokolatlan mulasztás már jó ideje szinte teljesen ismeretlen fogalomnak számít nálunk. Aránylag jók a cigányszármazású gyerekek tanulmányi eredményei is. Az elmúlt tanévben csupán egy tanulónak kellett osztályt ismételnie, mert az év folyamán több hónapos gyógykezelésre szorult. — Vallásoktatásra hányán járnak? — Harmadik éve egyetlen érdeklődő sincs. A korábbi években hárman-négyen látogatták a hittanórákat. Azóta megértették a szülők, hogy a két vágányú nevelésnek komoly kárát látják a gyerekek, akik véleményem szerint különben is sokkal többre értékelnek egy jól megszervezett délutáni közös foglalkozást, mint a tőlük megszokott duz- zogással gyakorolt imádkozást. E gyszerű természetességgel, büszkeség nélkül beszél minderről Forgon Andor elvtárs. Azt persze nem kell bizonygatni, mennyi szorgalmába, éjszakákba nyúló iskolán kívüli munkájába kerültek azok a szép eredmények, amelyekről így fogalmazhatja meg mondanivalóját. Akik ismerik, jól tudják, hogy számára az utolsó tanítási órával sohasem ér véget a munkanap. Idestova tizenkilenc esztendeje elnöke a jénei pártalapszerve- zetnek, ugyancsak évek óta titkára a rimaszécsi körzeti pártbizottságnak, de kiveszi részét a népművelő munkából és a községben működő tömegszervezetek tevékenységéből is. — Szabad idő? Szórakozás? — Ilyesimre többnyire csak a hét végén jut idő. Persze, akkor sem sok. Ha tehetem, eljárok segíteni a feleségemnek, aki a helyi egységes földművesszövetkezetben dolgozik. Aztán meg foglalkozni kell a gyerekekkel is. Két nagy fiam van. A kisebbik még iskolás, a nagyobbik tanító a szomszéd faluban. Általában csendesek az estéink. A kisebbik fiú leckét tanul, az idősebb a másnapi tanításra készül, egy kis „papírmunka“ pedig nekem is akad mindig. Aztán, ha végzünk, beszélgetünk, rádiót hallgatunk, televíziót nézünk, vagy olvasunk. Hétközben azonban keveset van együtt a család. Szinte minden napra jut egy gyűlés, vezetőségi megbeszélés. A Jénéhez hasonló kis faluban a tanítót minden tömegszervezet vezetőségébe beválasztják. Persze nem dicsekvésből, de nem is panaszként mondom ezt. Nem hinném, liogy Forgon Andor feleségét sokbeszédű asszonynak ismerné valaki. Már csak azért sem, mert olyan munkát végez, amely után másnak se volna ideje és kedve kiállni az utcára csupán a beszélgetés kedvéért. — Amikor beléptem a helyi földművesszövetkezetbe, voltak olyanok, akik furcsa szemmel méregettek — mondja. — Né- hányan talán még ma is érthetetlennek tartják azt, hogy egy tanító felesége a szövetkezetben dolgozik. Pedig szerintem nincs abban semmi különös. Inkább az a fontos, hogy tiszta szívvel csinálja az ember azt, amit végez. Igaz, hogy olyan munkahelyet is találhattam volna a környéken, ahol könnyebb volna a dolgom. Alihoz viszont naponta el kellene járnom a faluból. Azt a napi két-három órát pedig amit az utazással töltenék el, biztosan megérezné a család. Főleg azért, mert három férfi van a házban. Tehát a munka itthon sem kevés. N em kevés, mert Forgon Andorné is sokat vállalt abból, amit a hozzá hasonlók közvetlen közösségük érdekében tesznek. Többek között a több száz kötetes községi könyvtár vezetése is az ő gondja. — Mit olvasnak ebben a faluban? — A jéneiek elsősorban a szépirodalmat kedvelik. Van olyan hónap, hogy egy-egy regény háromszor-négyszer is gazdát cserél. A legrendszeresebb kölcsönzők az idősebb emberek. Sokat olvasnak azonban a közép- és a legfiatalabb korosztályúak is. Ök persze kevesebbet járnak a könyvtárba, hiszen nem is tudok olyan újonnan épült házat említeni, ahonnan hiányozna a megrakott könyvespolc. A faluban már régen megszokottnak számít, hogy az iskola igazgató-tanítóját ügyesbajos dolgaikkal a nap bármelyik órájában felkereshetik az emberek. A több szobás ízlésesen berendezett családi házból dolguk végezetlenül sohasem mennek haza a tanácskérők. — A leggyakrabban hivatalos ügyek, illetve könyvkölcsönzés miatt keresnek az emberek. Ha tudok, mindenkinek szívesen segítek. A kis falvakban ez is a tanítók dolga ... Az utolsó mondatnál egy sietéstől kimelegedett kamaszfiú nyitja ránk az ajtót. Egy marokra valő boríték-kö- teggel járja a falut. Meghívót hozott. Az összehajtogatott papírlapon kézzel írt mondatok: „A CSEMADOK helyi szervezetének vezetősége ezúton értesíti, hogy .. — Holnap este sem fogok unatkozni — mondja Forgon Andor. — De véleményem szerint így is van ez rendjén — folytatja néhány másodperccel később, amikor visszahajtogatja a meghívólapot. LALO KÁROLY Könözsi felvétele ARCOK ÉS EMLÉKEK múlt hét utolsó mun- XX kanapján történt velem, hogy egy jelentős társadalmi eseményről üres jegyzet füzettel tértem haza. Ezt csak azért említem, mivel ilyesmi ritkán esik meg az újságíróval. A jegyzetfüzet, az a bizonyos akkumulátor az újságíró számára, amelyben mindent elraktároz, rendszerez, hogy aztán szükség esetén visszaadhassa. Lehet, hogy az összehasonlítás, ami az akkumulátort meq a jegyzetfüzetet illeti, egy kicsit sántít, ahogyan ez sok összehasonlítással megesik, ezért ne is időzzünk nála tovább, inkább hadd mondjam el, hogy hol jártam, mi volt az a bizonyos társadalmi esemény, amelyről üres jegyzetfüzettel tértem haza. Az esemény időpontja már ismeretes, színhelye Dunaszer- dahely, tartalma, lényege a szocialista mezőgazdaság megalakulásának — vagy inkább alakulásának — negyedszázados évfordulója alkalmából rendezett, meleg hangú ünnepség, amelyen felmértek, megállapítottak, kitüntetéseket adtak át, idézlek a múltból, fel felvillantották a jövőt. Mennyi feljegyzésre, megírásra kínálkozó téma. És én mégsem jegyeztem. Csak a szemem legeltettem, az arcokat fürkésztem és ébredező emlékeimet, gondolataimat próbáltam szépen, sorjában egymás mellé rakni, felsorakoztatni, úgy, ahogyan azt a kitüntetések átvételére felsorakozottak, a szocialista mezőgazdaság úttörői tették. Úttörőket mondtam. Ezt a megfogalmazást az ünnepi beszédből vettem kölcsön. Természetesen ez esetben az úttörő címszó alatt nem a pirosnyakken- dős, virgonc lábú ifjoncokra qondolunk, akik — jó szokásukhoz híven — köszön- tömondásra most is megjelentek. Akikre most gondolunk, azok talán soha nem hordtak úttörőnyakkendőt. Ök az emberek gondolatvilágában törtek utat az újnak. Apostolai, úttörői voltak a szövetkezeti gondolatnak. Üj barázdát szántottak, elvetették a magot, amely csodálatos kalászokat hozott. A pró termetű öregember XX. áll a sor élén. Haja ősz, arca, nyaka napégetett, akár a csallóközi föld. Sze- mevilágünak egyre fogyó sugarát szemüveg erősítgeti. Tömött bajuszában is ezüst- tös csíkok váltakoznak. Igen, ő az, Árvay József, a párt ismert veteránja, a cselédek, a földművesek hajdani harcos szószólója. Sztrájkok irányítója, szervezője, később a szövetkezeti gondolat fáradhatatlan istápolója, az osztályharc megvívásának zászlóbontója. Ő mond most is köszönetét a több mint száz kitüntetett nevében. így summáz: „A harc nem volt hiábavaló, elvtársak. Az eltelt negyedszázad, minket, kommunistákat igazolt...“ Ezt érzi Mondok Gábor elvtárs is, amikor — szinte öntudatlanul — rábólint elvtársa szavára. Értik ők egymást, már hogyne értenék. Eggyé kovácsolódtak a harcban, majd az építőmunkában. Elvtárs ne értené az elvtársa szavát?! A kitüntetésre felsorakozottak sorfalában áll Fehér Gábor elvtárs is. Egy oszlop, eqy harcokban edzett veterán. Az élet vasekéje az ő arcát is keresztül-kasul szántotta. Eltüntethetetlen ekevonások, mélyen ülő megfáradt szempár. Látom, amikor ez a szempár egy pillanatra felragyog, amikor az ünnepi szónok búzából ötven mázsán felüli hektáronkénti járási átlagról beszél. Ki gondolta volna? ök annak idején a harminc mázsát már félve mondták ki... Nehogy túllőjenek a. célon. Dömény János, a hatodik vagy a hetedik a sorban. Évtizedek óta elnöke a nyá- rasdi szövetkezetnek. Lám- csak, az ő üstökében is fészket rakott már az ősz. Csak nyalka kis bajusza, meq a tekintete a régi; az az őszinte, nyílt, bizakodással teli tekintet. Többnyire még Jancsinak szólították, amikor először találkoztunk. Akkor azt mondta: csak az első húsz esztendő lesz nehéz ... Az elnök hajában megtelepedett az ősz, Nyárasd viszont országos hírnévre tett szert. Emlékszobájukban garmadával a kitüntetés, emlékérem, elismerő oklevél. Dömény János bejárta a fél világot, és most azt mondja: a mi életünket sem a kanadai farmer, sem a dán paraszt életéhez nem lehet hasonlítani. A mienk tartalmasabb, valahoqy emberibb ... Náluk is sok ven- déq megfordul: hazaiak, külföldiek egyaránt. Es akik eqyszer idevetődnek, nem mennek el üres kézzel. Ha mást nem, a szövetkezet hírnevét viszik magukkal: határon innenre, vagy határon túlra. A/f ondandám még, de már ÍvA egy további ismerős nyújtja felém parolára a kezét, Magas, nyúlánk alakja nem hagy kétséget. Ö az, bizony ő, Puha Imre. Hol is találkoztunk először? Ha nem csal az emlékezetem, a kisfaludi országúton. Lehet annak már húsz esztendeje is. Aratóqépet vontatott a faluba. Micsoda csődület támadt körülötte. Egyeseket csupán a kíváncsiság sarkallt. mások meg ugyancsak kötötték az ebet a karóhoz, hogy: fordítsa csak más irányba a rudat, nekik ugyan nem kell a gép... Elveszi az aratóember munkáját, kenyerét... Jót derültünk még most is az eseten ... Ma már a parasztember a Csallóközben sem tudná elképzelni a gép nélkül a gazdálkodást. Kár is erre szót vesztegetni. Már csak azért is, mert újabb ismerős arcon akadt meq a tekintetem. A sor közepe táján, szinte katonás feszességgel áll a pirospozsgás arcú Mé- ry Imre, a kedves jó Imre bácsi. Haja, mintha ezüstporral szórták volna be. Arca szinte szoborszerűsen komoly. Az ünnepi szónok említette, hogy a járásban ma már több az érettségizett ember, mint huszonöt évvel ezelőtt a nyolc általánost végzett volt. Erre Imre bácsi is odafigyelt. Évtizedeken keresztül nevelte ő is a szakembereket. Nappal az iskolában, esténként, kint a falvakban, a tanyavilág sűrűjében. Az utóbbi évtizedben a dunaszerdahelyi mezőgazdasági iskola igazgatója. Ebből a tisztségből vonult nyugalomba. Ha nem tévedek, Cséfalvay Erzsébet is az ő „keze alatt“ végzett. Most ő is itt sorakozik. Az ünnepi beszámoló az eltelt negyedszázad fontos momentumaként említette meg, hogy annak idején a mindennapi munka mellett százan és százan ültek be az iskolapadokba, tudást, képesítést szerezni. Ezt tette Cséfalvay Erzsébet is. Dolgozott és tanult — tanult és dolgozott. Arca fiatalos, ha lovány az izgalomtól. A te kintete... talán egy pillanatra a hátrahagyott távolságot veszi szemügyre. A hátam mögött valaki súgva hívja fel a szomszédja figyelmét: „Erzsikének eltörött a mécsese." Hiába, nemcsak a fájdalom fakaszt könnyeket... ŕs a film tovább pereg. H Több ez az egyszerű filmnél: eqy darab történelem: élő, eleven, húsbólvérből való szereplőkkel. A mi történelmünk. Az ilyen dolgokat nem jegyzetfüzeiből írja az ember. SZARKA ISTVÁN
