Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-23 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó
H arci bácsi kukoricát morzsol. Helyesebben: köpeszt. A hüvelykujja körmét nekifeszíti egy-egy sorvégi szemnek, kibillenti a helyéből, hogy a kővetkezőket már négyig ötösével pergesse aló- egy kidőlt fenekű mosófazékba. Közben cigarettázik. Flegmán és még komótosabban, mint ahogyan a kukoricát morzsolja. Pedig a háznál vendégek vannak. A feleség — hogy a példás rendet és a porszemet is megvadászó tisztaságot dicsértesse — a gazdaság igazgatóját hívta be valami messziről szalasztott, „gyüszmékelő“ ember társaságában. Folyik a szemle. Pereg a sző. Szakasztott úgy, ahogy a kukoricaszemek peregnek, mert Marci bácsi annyiba se veszi a látogatást, mintha az ablakon két lódarázs szabadult volna be. Akkor se kel föl —- csak épp a sapkáján igazít egyet —, amidőn a lakás földícsérése után ő kerül sorra. — A házigazda se utolsó ember ám — így az igazgató. — Már nyugdíjas, a gazdaság nyugdíjasa, mégis örökké munkálkodik. Igaz-e, Marci bácsi? — Ahogy vesszük — üti le Marci bácsi kisujja! cigarettájáról a hamut. — Mert... bírni, és csinálni a munkát — az kettő. Én bírnám is, csak hol a lehetőség hozzá? — Ejnye — bosszankodik az igazgató —, de hiszen hívják! Mindig hívják, ha adódik munka! Hívják? — Megteszik — ismeri el kelletlenül Marci bácsi. — Csak ám... munka sokféle van. És engem mi- csodás munkára hívnak? — Halljuk! Micsodásra? Firtatja az Igazgató. — Sürgősre. Meg aztán ... fogha- tósra. Amihez egész ember kell. Ifjú is, karos is. Mással kivételeznek bezzeg. Mástól nem sajnálják a könnyű munkát. — Ki az a más? Van ilyen egyáltalán? — Akad. — A nevét mondja, hogy... az én Istenem szentelje meg magát! Marci bácsi elejti a cigarettát. Rá is tapos, pedig körömig szívta, fis nincs azon semmi taposnivaló. A sapkáját Is meghúzza. Bevett mozdulat lehet ez, mert az ellenző közepén jókora horpadás mélyül. Fölvesz egy kezdetien kukorica- csövet. Piszmog vele. Egy csetvás, erősen beágyazódott szemmel bajlódik. Csak aztán mondja, hogy a szem valahára mégiscsak kifordul a körme alól, és messzire pattanva végigugrál a konyha cementjén: — Savanyó Imre. Az igazgató nagyot néz: — Savanyó? Az meg kicsoda? — Após. A majoros gazda, vagyis hát... a brigádvezető Miska apósa. Faluról vándorolt ide, még csak köze se volt a gazdasághoz, nemhogy állandó alkalmazottja lett volna, és mégis őr, állandó éjjeliőr a marhák mellett. És... úgy őr, hogy engem túrt ki a helyből. Az igazgatónak rémlik valami, majd olyan jókedv fogja el, hogy még a haja és kurtára nyesett, vöröses bajusza is nevet: — Á, az nem úgy volt! — mondja bácsi. — Vagy én, vagy a kutya, mondta. Én viszont: akkor megyek, akkor én itt se vagyok, dűljön he- gyíbéd az istálló. Az igazgató bólogat, bicceget, de szóval az ellenkezőjét mondja: — Elhirtelenkedte a dolgot, nem volt helyes az eljárása, Marci bácsi. — Nem-e? * — Nem bizony. — Miért? Maga szerint,.a ... zigaz- gató elvtárs szerint is tilos a kutya? — Hagyja már azt a kutyát. Az esik rosszul, hogy nem volt bizalma hozzánk. — Nekem? Bizalmam? Hogyhogy- hogy...? nem annyira Marci bácsinak, mint Inkább a háttérben meghúzódó vendégnek. — A kitúrás nem áll, emlékszem már az ügyre. Maga önkényesen, a saját feje után hagyta ott a marhákat, Marci bácsi. — Nono! — De bizony! — ragyog az igazgató. — Még mondtam is a szűkebb vezetőségnek, hogy ... micsoda viselkedés ez? Nem ilyen elintézési módot szoktunk mi meg Marci bácsitól. Igaz is: miért hagyta ott a munkát? Csak úgy hipp-hopp, egy szó magyarázat nélkül? — Mert... önérzete is van az embernek. — önérzete? — Az! Nem mondta a brigádvezető Miska? — Mit mondott volna? — Amit én őneki. Hogy... mindenkor tartottam kutyát. Mindenkor. Még a gróf idejében is. Pont ő tiltja meg és pont a demográciában, hogy kutyát tartsak? — Sajátságos — rázogatja a fejét az igazgató. — Ezt tette volna? — Micsoda? — jön tűzbe Marci — NézZe — magyarázza az igazgató: — magát sérelem érte. Maga úgy érezte, hogy önkény, basáskodús, amit a brigádvezető művel. így volt? — Tisztára! — kap a szón Marci bácsi. — Mi Jogon ugrált Miska? A gróf alatt is mindenkor kijárt nekem a kutya. Amilyen kutyához éppen gusztusom volt. — Eh, nem a kutyáról, magáról van szó! — veszti türelmét az igazgató. — Arról, hogy panasszal élhetett volna. De maga fölhúzta az orrát, és egyből odadobta a gyeplőt. — Oda hát! — ellenkezik Marci bácsi. — Akinek esze van, tudja: csősznek, bakternek dehogyis a parádé — második kéz és második szem a kutya. A szimatról meg a fülelésről nem is szólva ... Teszem azt: csikaink is voltak Itt a majorban, ugye. A csikó meg milyen? Játékos, rakoncátlan, huncut. Velem is hányszor megtették, hogy mire észbe kaptam volna, már réges-rég a lucernásban voltak. Éjnek évadján. Ojhold alkalmával. Amikor a tulajdon orrát is csak tapogatva találja meg az ember. Ehe, de ott volt nekem a kutya. Csak annyit mondtam a kis büdösnek: uccu, kerítsed, Betyár, és mindjárt megindult a nyomon. Az igazgató szenved. Uralkodik magán, de az arcának nem tud parancsolni, és úgy ül, olyan képpel kínlód ja végig Marci bácsi fabulázását, mintha a fogát csiszolnák érzéstelenítés nélkül. Mert fabulázik Marci bőcsi, egyik kutyatörténetet a másik után emlegeti föl, és az se zavarja, hogy az igazgató vendége eközben a noteszébe firkálgat. Most cigarettát gyújt. Ezt az alkalmat használja ki az igazgató, hogy leszögezze: — Azért mégis szólhatott volna. — Hőn? — kapja föl erre Marci bácsi a fejét. — Ott az agronómus ugye? — oktatja szépszerével az igazgató. — De ott a párttitkár is, aki — ha jól tudom — rokon is. A feleségének, Mari néninek a rokona. Miért nem szólt legalább annak? Csak ezt ne mondta volna az Igazgató! Egy darabig se ő, se Marci bácsi nem Juthat szóhoz, mert a prímet Mari néni veszi át. Csak úgy az ajtófélfa mellől valóságos genealógiai szakelőadást rögtönöz a rokonság fokáról, eredetéről és mibenlétéről. Majd a gyermekekre tér át, mert messze földön híres tisztasága és kardos mivolta mellett tizenegy élő gyermek dicséri szorgalmát, türelmét és vasegészségét. Lélegzetnyi szünet. Mari néni most azt taglalná, azért fohászkodott föl, hogy a második fiú miért és hogyan előzte meg a házasság szent kötelékének megcsomő- zásában az elsőt. De csak a téma megpendítéséig jut, mert az igazgató ismét él az alkalommal, és ismét közbeszól. Marci bácsinak mondja: — És engem is fölkereshetett volna. — A ... zigazgató elvtársat? — szörnyed el Marci bácsi, s markában fölkiáltójel gyanánt mered föl az éppen köpesztésbe fogott kukoricacső. — Miért? — neheztel meg az igazgató. — Hát akkora potentát vagyok én, hogy a megkeresésem is probléma? Kit és miért utasítottam én el valaha is! Tud egy ilyen dolgozót megnevezni? — Nem — Ismeri el Marci bácsi. — Nem tudok. Szó se róla, világéletében faín, demogratikus gyerek volt a zigazgató elvtárs. — És maga mégis nyakaskodott. Pedig ha megkeres, egyből tisztázhattuk volna ezt a szerencsétlen kutyahistóriát. És tisztázni Is fogjuk. Még ma előveszem miatta a brigádvezetőt. Marci bácsi megijed, szabódik: — Nem kell — mondja. — Ez már !/, Vrohorov: Lakást kaptam egy szép új ház tizennyolcadik emeletén. Természetesen végtelenül örültem, de arra is gondoltam, hogyan viszem fel ilyen magasra jó öreg zongorámat. A fuvarozási vállalat fel sem vette a telefonkagylót. Nem maradt más hátra, tárgyalásba bocsátkoztam Vászja bácsival, aki szaktekintély a nehéz tárgyak szállításában. — Lehet róla szó — mondta barátságosan Vászja bácsi. — Azt mondod, tizennyolcadik? Lehet a tizennyolcadikra is. A tizenkilencedikre Is lehet. De' mit fizetsz, szomszéd? — Nem is tudom. — Tizenkettő. — Rendben van — egyeztem bele fürgén. — Minden emeletért — tette hozzá még fürgébben Vászja bácsi. — Mennyi lesz az összesen? — Számítsd ki. Miért tanultok annyit azokon az egyetemeken? összeadtam. — Kétszázhuszonnyolc? Ezt komolyan gondolja? — Ahogy akarod, szomszéd — mondta könnyedén Vászja bácsi. — Leengedhe nem boron kezet jár. M rövidí De zét, c szúja ellene az ig< koni véve i Marci mászi szik 1 kig. igazgí Mar rit. nyomi nyó - bázok táson. muklá rencsi Je? - relmé Ma” elfeki leg 1- is. Sí föl a ka, 1 alszik kent és ar akaró szerei neki nadrá perszi maga: egy 1 Miska tépáz! — ol] nem és el vagy éjjelif szolgé kutyá zam i re fel Az zöld, képes szélge a rét esi. Ss a há előtt elfuss Könözsi István felvétele URBtNERNOi
