Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-10 / 135. szám, hétfő
MOYZES ILONA: Ballagás Az ujjaimon számlálhattam a hónapokat, a heteket, majd a napokat. S lám, már a tengernyi — az utolsó nap is — milyen gyorsan elmúlt... Vaskapocsként nyúltak utánam a falok. Tizenkét évet töltöttem kö. Xöttük. Nem volt minden nap ragyogó. Nem is lehetett. Ilyenkor földig értek bennem a fellegek, s lassú, monoton kopogással esni kezdett az eső. Apró embernek is lehetnek nagy bánatai. Emlékszem, hogy az enyémek nagyok voltak. Ha anyu vagy apu engem páholt el Zsuzsi helyett, nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Rossz az emlék, mert én amúgy Is magányos ember vagyok. Az is leszek mindig, tudom. Ilyenkor nem tudtam figyelni az iskolában, és amikor a tanító néni felhívott felelni, rendszerint nem tudtam, mit kérdezett. A tanító néni összeszidott. Még ha csak ősszeszidott volna! De az ellenőrző könyvem lapján hirtelen ott éktelenkedett az ötös. De nemcsak az ötöseim fájtak. Jobban fájt a tanítók hangja. Sokszor elmérgesedett a szívemben ilyenfajta hanggyökér. Nem volt hasznos, mert a tanítók iránti haragomat csak gerjesztette. Amikor gyűlölet volt bennem valaki iránt, mindig szerencsétlen voltam. Szerencsétlen voltam, mert a tanítókat bölcs embereknek képzeltem, akik az okozat oka után kutatnak. Életem minden vágya az volt, hogy valakit nagyon, de nagyon tudjak tisztelni. Valahogy úgy, ahogy a néném tisztelte az istent. Bámultam a hitéért, de benne sem találtam meg azt az egyszerű bölcsességet, amely után sóvárogtam, mert a dolgok megítélésében éppen a hite vezette sokszor tévútra, és ez mindig bosszantott. No, de azt hiszem, eltértem a tárgytól. Az öreg falaknál hagytam abba. Ott, ahol tegnap vaskapocsként nyúltak utánam ... Ma a tanterem egyik sarkában nagy fecskefészket raktak a másodikosok Harminc fecske repül ki belőle. Neve is van mindegyiknek. Az egyik fecske szárnyán saját nevemet fedeztem fel. Sorra veszem a betűket, aztán visszafelé olvasom őket. Találgatom: én vagyok, nem én vagyok? Bizonyára csak álmodom... Annyiszor megálmodtam már ezt a pillanatot. Az ember csak arról szokott álmodni, amit nagyon, de nagyon kíván. Bevallom, én nagyon vártam ezt a percet, amikor végre kirepülök a fészekből. Furcsa ... most mégis Összeszorul a torkom, és mind gyakrabban nyúlok a zsebkendőm után. S ezek az öreg falak Egy érettségiző voilomáso is... először csak halkan szólnak, mintha álomból ébresztenének. S mosit egyre hangosabban beszélnek. Zúgnak. Mintha a Nílus akarna elnyelni. És Időnként észrevétlenül visszahúzódnak, mint gyermekkorom lázálmai. Egyre arra az örömre gondolok, amelyet hetek óta vártam. Sehol semmi. Csak zátonyok vannak bennem. Akaratlanul is rájuk futok és ösz- szetörök. Az a valami felsír a torkomban és nyelek. Valamennyi kikívánkozó könnyemet lenyelem, hogy ne lássák a többiek. Nem is értem, hisz én nem vagyok sírós ember. Csak befelé szoktam sírni, néha. Például amikor a szőke copfos belékarol abba a nagy fekete kamaszba. Undorító képe van, mondhatom. És egyáltalán ... nem is tudom, mi jogon mert ránézni arra a kislányra, hisz ő az én szerelmem. Igaz, nem tudj,a senki, de akkor is ... Olyankor befelé sírok, és egyre kifelé bámulok az ablakon, mert látni akarom, mikor térnek vissza a mezőről. De rendszerint már nem látom őket. aznap, mert lehull az este, s én hiába magolom az angolt, nem fog az eszem. Utána nem tudok elaludni. Haragszom arra az esetlen, nagy fekete pofára, aki egyetemistának meri vallani magát, de biztos, hogy egyetemnek még a környékét sem látta. — Majd én megmutatom neki! — fenyegetőzöm az éjszakai csöndben. Én kínomban fölkelek, villanyt gyújtok, magolom tovább az angolt, mert arra gondolok: Majd én megmutatom! De nem mutatok meg semmit, mert másnap a padban újból látom a szőke kislány arany- nyiail átszőtt haját. Szétömlrk a padokon, akár a nap oda- künn a szőlődombok felett, akár a Tisza, amikor a legszőkébb. Még soha, egyetlen lány sem csókolt meg. írtam egyné. hány szerelmes verset, de úgy látszik, a lányok nem szeretik azokat a fiúkat, akik csak ábrándoznak vagy verseket faragnak. Bezzeg a Péter ... Annak minden ujjára tíz lány is jut. Végigmegyünk a korzón, és úgy futnak utána, mintha mágnes volna. Nem értem őket. Hiszen Péter üres ember. Mutatós, az igaz. Szép fekete haja, csinos arca többet jelent, mint az én ábrándjaim. Amíg én Bachot muzsikálom otthon, addig Péter három lányt elszédít. Na, de megint eltértem. Indulok kifélé a tanteremből. Tizenkét esztendő lezárul. Nini, az elsősök és a másodikosok! Minden osztály a tanterme előtt sorakozik Mi Is ezt tettük éveken át. Kissé ijedten, kissé csodálkozva, kissé irigykedve néztük a „vén diákok“-at. Akkor azt képzeltem, bogy repesni fogok az örömtől, ha egyszer én ballagok majd. Én most... Sohasem tudtam, hogy ennyien vannak ezek a gyerekek, és sose tudtam, hogy ennyire szeretem őket. Ráébredek, hogy az én iskolámnak karjai vannak. Átfognak és visszahúznak. Pedig milyen rozzant volt tizenkét- éven át... Sorban állunk az udvaron. Cifrára faragott botunk végén piros pöttyös kis tarisznya. A tarisznyában piciny üveg pálinka, hamuban sült pogácsa és egy fillér. Elballagunk. Ki-ki a maga útján. Széjjelszóródunk, mint a Duna-parti hársfák levelei, ha rájuk fúj az őszi szél. De ebben a pillanatban a kék ég még úgy csodálkozik ránk, mint a csecsemőszem. Szeretném valahol itt hagyni a szétdobált kövek, téglák, törmelékek között ezt az érthetetlen, buta nagy bánatomat, de ahelyett aput látom. A szeme mintha kifukult volna... Úgy áll egy helyben, mintha halott mása volna önmagának Néha furcsa, megmagyarázha tatlan szomorúság ereszkedik rám. ha látom. Ilyenkor találkoznom kell vele. Bemegyek a munkahelyére, és elbeszélgetünk mint régi ismerősök. A roskatag lépcsőn Szonya lépked lefelé apr, formás lábacskáival. Vajon kinek viszi azt a három piros rózsát? Lebegve közeledik, mégis mindenkit elsodor maga elől. Szo- nyának fekete copfja van. Csinos kislány, de még csak elsős ... Én most itt áll előttem. Hogy? ... Hogy nekem? Ez a három vérvörös ró ... én ... engem ... De hisz Szonya megcsókolt! A számat! Nyári ég, borulj a földre! Az utcák macskakövein járunk. A tegnapi zápor tisztára mosta. „Ez út hazámba visszavisz .. Visszahoz. Biztos. És ez a három szál rózsa is. Nem is rózsa, vércsepp. Ez az első virág, amit életemben kaptam. Még soha senkitől sem kaptam egy szálat sem. Születésnap- pomra sem. Igaz, senki sem sejtette, mennyire szeretem a rózsát. Ki gondolta volna, hogy éppen ez a formás kis fruska ... Mennyi bátorság szorult belé. Én sohasem tudtam volna megtenni. Eszeveszetten ugrál bennem valami. A nap korongja eltűnt az égről, és a szívembe költözött. KULCSÁR FERENC: ÜLJ ODA Vesd le rongyaid, s ne térj magadhoz — pontok lobognak térképeiden. Egy agyvelő, egy kéz nem okosabb, Európa sem. Pontok lobognak térképeiden: ez szigorú görög múlt. Hogy mindenképp megérts, hát azt mondom: anyám megöregedett. Egypár hajszála a földre hullt, a házajtó s a kapanyél között. Hogy mindenképp megérts, hát menj csak anyámhoz, s míg tesz-vesz szegény, hát ülj oda — ülj csak oda, te esztelen, és lobogtasd égbe a hajad. Női portré (Susil Weerarathna felvétele) f ogadást kötöttem Tolja Kazan- cevval a tizenkettedik ügyosztályról. Egyébként mi évfolyamtársak voltunk az egyetemen. A fogadás ebben állt: ha megkérdeznek tőlünk bármit is, nem szabad válaszolni, hanem a kérdést meg kell ismételni. Aki tovább bírja — az nyert, aki csak egyetlenegyszer is válaszol — az vesztett. Becsületszavunkat adtuk egymásnak. Visszatértem az osztályra, dolgozók. Cseng a telefon. — Szíveskedjék Tkacsuk elvtársat a telefonhoz kérni — hallom a telefonkagylóból. — Szíveskedjék Tkacsuk elotársat a telefonhoz kérni — lelelem és leteszem a kagylót. Hiszen a tkacsuk — én vagyok. — Tkacsuk, hivat a főnöki — szólt be az ajtón a tervezőnőnk. — Tkacsuk, hivat a főnök! — kiáltottam én ts és belemerültem p munkámba. Odajött hozzám Szpicin. — Mi bajod, hékás? — Mi bajod, hékás? — kérdeztem Szpicintől. — Ez játék, vagy mi? — Ez játék, vagy mi? Szpicin otthagyott és közölte: — Játék ez biztosan! — Igen, játék — mondta komoran Szipnyak Jőmérnök. — Ott voltam, amikor Jogadtak. Egy üveg konyakban. — Az igen! — mondták a többiek. Bejött az osztályvezető. — Tkacsuk, miért nem jön, ha hívatom? — Tkacsuk, miért nem jön, ha hívatom? — mondom én. —> Dolgozik vagy viccel? — mérgelődött a Jőnök. — Dolgozik vagy viccel? #— mondtam, nem szakítva meg a játékot. — Szigorú dorgálásban fog részesülni! Es kész! — Szigorú dorgálásban foq részesülni! — mondtam a főnőknek. — Es kész! — Remek — mondta a fiam. — Es hosszú időre szól a fogadás? Az osztályunkban egy fiú két hónapig tartotta magát. „Azt már nem — gondoltam — talán bizony két hónapig ne vacsorázzam?" A telefonhoz rohantam, felhívtam Tólját, akivel fogadtam. — Te — üvöltöm, — hosszú időre szól a fogadásunk? A. KUCSAJEV: JA TEK A főnök otthagyott, bevágva maga után az aitót. — A fiú állja a szavát — állapították meg a munkatársaim. Munka után hazamentem. Azt mondja a feleségem: — Vacsorázol? — Vacsorázol? — kérdeztem a feleségemet — Ittatok ma valamit? — Ittatok ma valamit? — mondom én is. — Akkor ülj itt éhesen. — Akkor ülj itt éhesen. Vacsora nélkül maradtam. „Nem a konyak miatt teszem" — gondoltam magamban. — „Elvből, de azért a konyak miatt ts". — Apu, kapcsold be a tévét — kérte a fiam, mihelyt bejött a szobába. — Apu kapcsold ha n tévéi — mondtam én — Te — hallom a kagylóból — hosszú időre szól a fogadásunk? — Ne izélj, komolyan mondom, ntost nem játszom! — Ne tzélj, komolyan mondom, most nem játszomI — Nahát, hülye vagy te — mérgelődtem. — Nahát, hülye vagy te — hallatszott a kagylóból. „Az majd eldől". Lecsaptam a kagylót. „En kibírom. Nem a konyak miatt, hanem elvből, de azért a konyak miatt is". Este Tolja Kazancev telefonált. A hangja sejtelmesen csengett: — Halló, te vagy az, cicus? — Halló, te vagy az, ctcus? — feleltem kérdéssel a kérdésre. Az ajtóban megjelent a feleségem és érdeklődve hallgatta. —■ Szervusz, szivecském! — folytatta Kazancev, — szörnyen vágyom utánad. Ez a boszorkány már megbolondul Hiába, ez a családi élet olyan, hogy az ember leqszívesebben felakasztaná magát. Csak melletted pihenek meg egy kicsit, cicuskám ... Ölellek, Csókollak, a te hűséges ku- tyusod. Ezt a szöveget igyekeztem halkan Ismételni, de Tolja egyes mondatokat kétszer, háromszor is elntondatott velem, azt pedig, hogy „a te hűséges kutyusod“ — négyszer el kellett mondanom. Még a fiam is felélénkült, amint ezt hallgatta. — Holnap reggel még a helyed se maradjon itt — mondta csendesen a. feleségem, sarkon fordult és csendben betette maga után az ajtót. — „A te hűséges kutyusod" — vigyorgott a fiam a paplan alatt. Egész éjjel magam feküdtem, az álom elkerült, azon töprengtem, miként álljak bosszút Kazancevon. „Fene egye meg, ez komoly dolog. Nem a konyak miatt, hanem az elv miatt, de azért a konyak miatt is.. " De bosszút álltam Kazanceven. Az 6 módszerével. Őt ts kidobta a felesége. Az állásunkból is elbocsájtot- tak. Kibéreltünk közösen egy szobát, káposztát rakunk ki egy uszályhajóból. A munka lói megy. ő elkiáltja magát: „Gyerünk, gyerünk>" En meg válaszolok: „Gyerünk, gyerünk!“ Tartjuk magunkat Egyik sem akarta elsőként megszegni az elvet. Nem a konyak miatt, persze, de azért a konyak miatt is... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása 1974. VI. 10.
