Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1974-05-12 / 110. szám, vasarnap
Amikor a falu széléhez érlek, a kamasznak eleredt a könnye. Apja idegesen fordult hozzá a volán mellől. — Neked meg mi bajod? — Semmi — hiippögte a gyerek. — Mi a baj? — hajolt előre anyja a hátsó ülésről. — Bőg a fiad — mondta a férfi, s arra gondolt, hogy mégiscsak becsapták a szerelők. Dől a kocsiba a por, holott egy hete javították a szigetelést. — Húzd fel az ablakot! — szólt a gyerekre. Felesége zsebkendőt kotort elő s a gyerek szemeit és orrát törül- gette. — Mi a baj Lacika? — duruzsolta a gyerek fülébe azzal a tartózkodó alázattal, ami azóta jellemzi kapcsolatukat, mióta egyedül szeret fürödni a fia. — Ne álljon meg az ész, hogy ebbe a koszos faluba máig se tudtak egy tisztességes utat építeni? — dühöngött a férfi. Csák Gyula: — Mindjárt ott vagyunk — mondta az asszony és aggódva nézte fia tarkóját. „Miért távolodik így el a szüleitől ez a gyerek?“ — kérdezte önmagát, mint annyiszor az utóbbi időben. A férfinak az járt az eszében, hogy tele lesznek porral a fogaskerekek. — Tudják, hogy most jövünk? — szólt hátra feleségének. — Hányszor mondjam, hogy tudják! — Na, már csak az kell, hogy rajtad Is kitörjön a hiszti. Kérdezni se szabad? — Negyvenkilencre emlékszem — mondta a férfi, mert nem akart veszekedni. „Világos, hogy az anyja természetét örökölte a kölyök.“ — Azért sírsz, mert szeretsz idejönni? — suttogta fia fülébe az asszony. A fiú felvonta a vállát és nem felelt. Az ablakhoz szorította a homlokát, mintha erősen figyelne valamit. Anyja megpróbálta követni tekintetét s arra gondolt, hogy ő nem szeretett itt lakni. Nyomorúság, elesettség — emlékezni is rossz. Kicsit szégyenkezett, hogy már hat éve nem voltak szülőfalujukban, de hát ő soha nem vágyott, férjét most is erőszakkal kellett hozni — csupán a gyerek kedvéért jöttek. Két nyarat külföldön töltöttek, egyet hegyek között, hármat a Balatonnál — mi jobbat lehet elképzelni? De ha a gyereknek ez kell? ... Ők Igazán mindent megadnak. Csipkés tetejű deszkakerítésnél álltak meg s a férfi őrülten dudálni kezdett. Abban a pillanatban szétnyíltak a nagykapu szárnyai, akárcsak a kövér sógorasszonyéi, aki az udvar közepén várta a vendégeket. A fiú sírása nevelésre váltott, mert apja majdnem elgázolta Sári nénit s úgy stoppolt le a kocsi, mintha meghalt volna a motor. Anyja gyorsan kiugrott s mámoros birkózásba kezdett Sári nénivel. Apja még turáztatta kicsit a motort. — Benn akarsz aludni? — szólt a fiúra mérgesen. Idegesítette, hogy baj lett a motorral. — Na, nézzenek oda! — kiáltotta Sári néni Lacika felé fordulva, félig guggoló helyzetbe «roggyanva, mintha pici gyereket hívna az ölébe, noha Laci már egy fél fejjel magasabb volt nála. — Ez lenne az én kis keresztfiam?! Magához húzta Lacikát, aki zavartan védekezett. Mégjobban elpirult, mikor azt látta, hogy apja is összegabalyodik Sári nénivel s a fenekére is rávereget. — Ahova pacsi, oda puszi is! — vi- songott Sári néni. „Máglyára vele!“ — parancsolta szolgáinak Lacika. Mostanában olyat játszott, hogy máglyára küldte ellenségeit. — Hová lett az istálló? — kérdezte elámulva. — Hová lett, kicsikém? — ismételte a kérdést Sári néni és megint magához rántva a fiút, cuppanósat csókolt a fejére. — Lebontottuk. Komolyabb hangon, magyarúzólag tette hozzá a felnőtteknek. — Ugye, semmit nem tartottunk benne már évek óta, hát lebontottuk. Az lett belőle, nil Különálló, vakolatlan kis épülethez vezette a társaságot és kinyitotta az ajtót. — Urasodunk már falun is — mondta a gúny és az öngúny furcsa keverékével. — Fürdőszoba kell ide is. Megmutatta a külső falra szerelt tartályt, meg a lefolyót, amit az ura épített. La rí apja elismerőleg bólintott, mindamellett bizonyos műszaki problémáról mormogott, amit majd megbeszél Gézával — esetleg belesegít a kivitelezésbe is —, Sári néni pedig megint Lacikára rontott. — Itt fürödhetsz majd, ha meleged leSz — lelkendezett és ismét keblére szorította a fiút, aki ezúttal nem is bánta, mert el akarta rejteni szomorúságát. Anyja azonban észrevette le- biggyedő ajkait és gyorsan befelé terelte a társaságot. Férjét és húgát előre tuszkolva, fél ősén kgrolt fiába. — Sajnálod az istállót? — kérdezte halkan. A fiú gyűlölködve tekintett rá. — Nem. Hirtelen azonban megszánta anyját s lágyabb hangon elismételte: — Egyáltalán nem. „Ki kell nyomozni, hogy ki akarta az istálló halálát! — utasította keményen a jökamarást. — Nem bedőlni az ürességről szóló mesének, mert üres volt az hat évvel ezelőtt is, mégis élve hagyták. Legkedvesebb lakosztályom volt — magyarázta a lehajtott fejjel álló főkamarásnak. — Mindig oda vonultam vissza, ha el akartam zárkózni a világtól“. A főkamarás megértőén bólogatott. Lacika elégedetten nyugtázta, hogy ez a leghűségesebb embere — ebben tökéletesen megbízhat. A gangra érve roppant kavarodás fogadta őket. Részint a várakozó rokonság, másrészt a dudálásra összeszaladt szomszédság rohant a vendégekre s mindenki csodálkozott mindenkin, hogy mindenki milyen jól néz ki, de legfőképp Lacika, aki már kész fiatalember, és hol hagyta a menyasszonyát, és milyen lett a bizonyítványa, és emlékszik-e Irma nénire, aki elfenekelte, mert barackot lopott, meg Gábor bácsira, aki már meghalt s erre a bambaké- pű, vánnyadt kis lányra, akin látszik, hogy nem mossa a fogát s akibe ő szerelmes volt hat évvel ezelőtt. „Türelem, felség — súgta a főkamarás a kamara kulcsait lóbálva. — Ez kötelező diplomáciai érintkezés. Tessék mosolyogni!“ Sári néni mindenkinél hangosabb volt, jelezve, hogy ő a vendéglátó, a többiek csak alkalmi fogadóbizottság. — Nem vagytok fáradtak? Nincs még ebéd, mert későbbre vártunk, de egyetek valamit. Lacika, eszel aludte- jet? Emlékszel, mennyire szeretted? Hát hagyjátok már őket, lesz még idő, ne féljetek! Ugye két hétig maradtok? — Csak négy napig — felelte Lacika apja, mire kórusban felhangzott, Ó, jaj! Csak négy napig?! — Még átmegyünk Szlovákiába is — magyarázta Lacika anyja, aki — el kell ismerni: mindenkinél szebb volt — mert azután húszadikára vissza kell érni Jenőnek, mert akkor lesz az újítás elfogadása és abból akarjuk kicserélni a bútort. — Azt a szép bútort kicserélitek? — ámuldozott Irma néni, a fenekelős szomszédasszony, aki négy éve náluk járt, s felkereste Lacikáékat is. — Micsoda gyönyörű bútor volt! — ö, azt már azóta egyszer kicseréltük. — legyintett Lacika anyja. — Valahogy nem szerettem a barokkot. Mindenki megértőe-n bólogatott, noha senki sem tudta: mi a barokk, de úgy érezték, hogy azt ők sem szeretik. La- cika gyanút fogott, hogy anyja sem tudja: mi a barokk, ezért magához intette a főkamarást és anyjára mutatott: „Még nincsenek bizonyítékaim, de gyanús! Figyeltetni kell!“ Futólag arra gondolt, hogy a barokk az valami göndör dolog, de nem biztos. Lexikon. — Oh, na! Most jut eszembe — üvöltötte Irma néni — hát itt van a szakember, nehogy elszalasszam az alkalmat! A Sári néniéhez hasonló szemérmes kérkedéssel előadta, hogy a televíziójuk minduntalan úgy csinál: psss, trrr... és azt kellene megjavítani. Lacika meglepődve nézett apjára, aki otthon a monoszkópot sem tudja jól beállítani, de most fontoskodva bólogatott. Hirtelen rosszkedvű lett. — Nagymami hol van? — kérdezte földre szegezett tekintettel. — Ö, jaj, látjátok! — csapta össze kezeit Sári néni Lacikához ugrott. — Vár téged a nagymami, nagyon vár már! Ugye, hogy milyen a gyerek? — fordult a többiekhez. — Mindenütt csak a régi dolgokat keresi. Hol az istálló, hol a nagymami? Hát emlékszel még a nagymamira? — Igen — mondta Lacika türelmetlenül. — Akkor számítok rá szomszéd úr, hogy átjönnek — mondta Irma néni s a társaság eloszlott, mert senki sem volt kíváncsi az öregasszonyra. „Lehet, hogy felforrt a vizem“ — gondolta Lacika apja és Sári nénihez fordult. — Adjál egy tölcsért meg vizet. A nagymami az udvar hátuljában volt, a hajdani fáskamrában. — Ide költöztettük — magyarázta Sári néni mentegetőzve — mert jobb itt szegénykémnek. Az öregasszony kisszéken ült. Előrenyújtott egyik kezét botra támasztotta s mozdulatlanul nézett maga elé. Nem vette észre a belépőket. „Azért lelkiismeretlenek ezek a Sáriék" — nézett Lacika anyja kissé iszonyodva a mamira. Ugyanakkor arra gondolt: milyen jó, hogy nem neki kell gondoskodni elhalt apjuk testvéréről. „De hát Sáriék egy fél házat örököltek tőle...“ Sári néni az öregasszonyhoz lépett és megrázta a vállát. — Itt van a Lacika, Julcsa néném! — kiáltotta torka szakadtából. Az öregasszony ránézett és bólogatott, de látszott, hogy semmit sem ért. — Menjünk innen — súgta Laci az anyjának. Ebédre haza jött Géza bácsi, meg ott láballankodott a szomszédék girhes lánya is, anyjával együtt. Ök nem ettek, csak megjátszottá a lány a háziasz- szony szerepét s beleértette az ujját Lacika levesébe. „Azt az ujját levágni!“ — utasította Lacika a főkamarást és csak két kanállal eveit a levesből, bármennyire unszolták. Géza bácsi nagy zajjal evett és rengeteget. Hiába szidta felesége, gatyában ebédelt, mert melege volt. Érdeklődéssel hallgatta Lacika apjának előadását a lefolyóról, majd a szövetkezeti ügyekre tértek át, ahol ő magtáros és az emberek ellopják a zsákokat. — Hát aztán- öcsém — fordult Lacikához — mi leszel, ha megnőssz? — Nem volt gyerekük és soha nem jutott más kérdés az eszébe, ha gyereket látott. Legfeljebb még az: na, hogy ityeg a fityeg? — Mérnök lesz, mint az apukája, ugye, Lacikám? — mondta gyorsan Sári néni. — Inkább orvos leszel, igaz kisfiam? — simította meg Lacika haját az anyja. A gyerek ingerülten elkapta a fejét és ütögetni kezdte tányérja szélét a villával. — Semmi se leszek — mondta. — Nocsak? — kiáltotta Irma néni, aki a küszöbre kuporodva figyelte a társaságot. „Sok bajotok lesz még ezzel az elkényeztetett gyerekkel“ — gondolta kárörvendve. — Nem úgy van az fiacskám, az leszel, amit apukád mond. Az anyját nagyon bántotta, hogy nem mutathatta magát fia bizalmasának. őrizvén akarván a látszatot és fiával a szövetséget, kicsike sóhajjal mondta: — Az lesz, ami akar. Igazán nem szólunk bele. — Na, na! — vetette közbe az apa. — Jól néznénk ki... — Vegyetek még combját, jut még, ne féljetek! Két tyúkot vágtam — kínálta a társaságot Sári néni. — Hát azt nem is lehet — csámcsogta tele szájjal Géza bácsi —, hogy a gyerek ne hallgasson az apjára. — Jól is néznénk ki — mondta ismét az apa. Géza bácsi lendületbe jött s oktatólag fordult a gyerekhez: — Aki olyan burokban született, mint te, annak meg kell a helyzetet becsülni. Apukádék éjjel-nappal fáradoznak ... — Vegyetek még, ne maradjon meg ez a sok étel. Miért nem eszel, Lacika? — Mert büdös. Minden büdös! Lacika nagy pofont kapott az anyjától. Pillanatra csönd lett. Egy villa a konyhakőre esett. Lacika falfehérre változott és összehúzott szemekkel nézett maga elé. — Kellett ez neked? — kérdezte halkan az apa. — Ugyan már, mire való ez? — mondta Sári néni békítőleg és keblére szorította Lacika fejét, aki dühödten tépte ki magát az ölelésből és kiszaladt. — Te meg mit izgatod magad?! — mordult feleségére Lacika apja. — Éppen ez kell a szívednek. — Látod milyen! — mondta az anya. — A te nevelésed ... Lacika anyja sírni kezdett és azt mondta: fel nem foghatja, miért ilyen ez a gyerek, mikor igazán mindent megadnak neki. Kicsit még veszekedtek az urával, kölcsönösen vádaskodtak. végül kijelentette: azonnal tovább mennek innen. Férjé nem ellenkezett; sőt: örült. Sári néniék hosszasan tiltakoztak, de Lacika anyja hajthatatlan maradt. A gyerek a fáskamrába ment. Nagymami ugyanúgy ült, csak most a másik kezét tartotta a boton. Lacika fel© fordult, és úgy látszott, mintha öröm villanna a szemében. — Nagymami — lépett hozzá Lacika és térdre ereszkedett. — Drága nagymami. Meséljen nekem a vándorlegényről. Megkereste az öregasszony kezét s érezte, hogy az gyengén megszorítja. — Tudja, mi szeretnék lenni nagymami? — nézett fel könyörgő tekintettel. — Vándorlegény szeretnék lenni, aki sose nyer el semmiféle királyságot, hanem mindig szegény marad, hogy mindig jót cselekedhessen. Jó lesz, nagymami? Amikor elhagyták a falut, már esteledett. Lacikának büntetésből — hátul kellett ülni. Egészen a sarokba húzódott és mogorván nézett maga elé. A főkamarás roggyantan és megtörtén állt előtte és hallgatta a búcsúbeszédet. „Elbocsájtalak hű szolgám — mondta neki Lacika meghatottam — Igazán hűségesen szolgáltál, de elbocsájtalak most már minden hűséges szolgámmal együtt, mert vándorúira akarok kelni...“ Anyja előtte ült, és csendesen sír* dogált. — Na — szólt rá férje ingerülten. — Most meg te akarsz egész úton bőgni? Az isten se látott ilyen társaságot! Nagyon bosszús azért nem volt, mert — szerencsére — nincs komolyabb baja a motornak. Egészen szépen dolgozik. A porlasztót mindamellett meg fogja nézetni. Komlósi Lajos versei: TALÁN A csend vékony huzalán járok, zaj-mélyek lárma-szakadékok vigyorognak rám. Lebegek csak, mint mosott ruha a kötélen. Egyszer levesznek talán, egyszer rámtalálnák talán, tálán. B'ÜCSÜ Egy drny belesimul majd az árnyba. Sárga virágunkat elhullatja könyved, nehezebb lesz nélkülem vagy könnyebb? Kertedben új nárcisz terem, csókom melege kihűl a kezeden. CSILLAG Szemed kékjét a tópart őrzi hangod: zongorahang költemény vagy számok tengerében fűszál két kő között hiába őrködök emlékképed felett távoli cs:llag vagy nem találkozom veled. A főkamarás
