Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1974-05-01 / 102. szám, szerda
Éljen a proletár nternacnnalizmiis. a kommunista ás munkáspártok összefogása! j Testvéri egységben... Szép tavaszunk szép ünnepén, a nemzetközi munkásszolidaritás nagy napján nem árt, ha néhány szót szólunk arról, mely a mai ünnepet még jelentősebbé, erőteljesebbé teszi számunkra: a szocialista közösség országai testvéri kapcsolatairól, arról az érdekazonosságról, mely társadalmi céljainkat összefűzi a tartós béke érdekeivel, s azokról a törekvésekről, melyeknek eredményeként élelünk s a világ sora nyugoü- talib, békésebb, kiegyensúlyozottabb lehetett. Ezekben a napokban emlékezett a világ a békemozgaloin negyedszázados évfordulójára is. Az évforduló éppúgy, mint napjaink nemzetközi eseményei szinte naponta példázzák azt a mérhetetlen erőfeszítést, melyet a Szovjetunió és a szocialista közösség országai tesznek azért, hogy a pusztítás helyett a békés építőmunka hatalmát tegyék visszavonhatatlanná. Mert ez az erőfeszítés — éppúgy mint a béke vágya — egyidős az emberiséggel. Századunk két világháborúja azonban azt példázza, hogy u legnemesebb emberi törekvés is visz- szájára fordul, ha nem áll mögötte erő, az emberiség érdekeit munkáló közös szándék és akarat. Hosszú évszázadokon át kissé úgy festett a világ, ahogy Ehrenburg írja a Julio Jurenilo című szatirikus művében, A humánus öldöklés 1713 szabálya című fejezetben. Egy képzeletbeli bizottság üléséről szóló tudósításban gyilkos öngúnnyal ecseteli az író a történelmi tehetetlenség bárgyú pillanatait. „Kényelmes karosszékben hat öregúr ült és szívta szivarját. — Mi mindnyájan nagyon, de nagyon szeretjük a békét — közölte velünk a legöregebbik — de hát mit tehetünk? Csak hatan vagyunk a bizottságban és még heten a Szövetségben ... Mindnyájan semleges ország polgárai vagyunk, túl a katonaköteles koron. A többiek meg nagyon, de nagyon szeretik a háborút. A rossz béke jobb, mint a jó háború, a jó háború pedig jobb, mint a rossz háború. Ezért aztán mi arra ügyelünk erről a helyről, hogy az emberek becsületesen, és szép szabályosan gyilkolják egymást". Nos, „hadviselő“ századunkban fordult a világ kereke, s a második világháború vérzivatarának elvonulásával, s a szocialista világrendszer kialakulásával sikerült félrelökni azokat az „öregurakat“ is, akik „u szabályos gyilkolás“ művelete körül nyüzsögtek, vagy ténfa- regtek. Persze, nem a jámbor óhaj alakította ki az új történelmi helyzetet, hanem az az új erő., mely történelmi realitásként a világ színpadára lépett. Ez az erő — stílusos kifejezéssel élve — 1917-ben tartotta meg világpremierjét, s vált történe- lemformáló lehetőséggé az emberiség számára. Vannak ma is, akik „nagyon, de nagyon szeretik a háborút“, de van olyan erő is, mely képes útját állni a gátlástalanságnak, tekintetnélküliségnek, embertelenségnek. „A szocialista világrendszer — állapította meg az SZKP XXIV. kongresszusának beszámolója — óriási mértékben előmozdítja az olyan, valamennyi nép számára éleibe vágóan fontos jeladatok megoldását, mint az új világháború megakadályozása. Teljes meggyőződéssel kijelenthetjük, hogy az imperialista agresszo- rok számos terve azért szenvedett kudarcot, mert létezik és aktívan működik u szocialista világrendszer". Az a tény, hogy a békás egymás mellett élés lenini elve ma már a nemzetközi politika meghatározó tényezőjévé vált, mindennél jobban bizonyítja a Szovjetunió és a szocialista közösség országainak szerepét. Közös, nagy család tagjai vagyunk, s nemcsak a szocializmus építésében, a munka és a politikai harc frontján közösek a céljaink, hanem a nemzetközi élet porondján is. Ezek a kapcsolatok a marxizmus—leninizmus és a proletár internacionalizmus alapelvein nyugszanak, s u legteljesebb megértés, bizalom, megbecsülés és jóakarat jellemzi. Rendkívül nagy jelentőségük van ezeknek a kapcsolatoknak a közös feladatok megoldásában éppúgy, mint a nemzetközi helyzet alakításában. Az együttműködésnek nemcsak a politikai nézetazonosság a jellemzője, hanem az érdekazonosság is. A szocializmusért vívott harc ugyanis szívós munkát, áldozatokat, közös erőfeszítéseket követel, melyet csakis együtt, barátságban és egységben vagyunk képesek megoldani... Népüi\k tudatában van internacionalista kötelességének; mindenekelőtt annak, azzal szolgálja a legteljesebben népeink nemzeti érdekeit, ha következetesen ragaszkodik a szocialista nemzetköziség elveihez. Ez a ragaszkodás segít eligazodni a világ dolgaiban éppúgy, mint saját kérdéseink, gazdasági problémáink megoldásában. A szocialista integráció, valamint az országaink közötti szoros együttműködés szinte naponta bizonyítja, hogy a jövő a közös tervek, szándékok és célok újabb nagyszerű lehetőségeit kínálja, melyek méltón bizonyítják majd közös törekvéseink hasznát. Tudatában vagyunk annak is, hogy a nemzetközi helyzet enyhüléséért, s a népek közötti megértésért vívott küzdelem a szocializmus érdekeit szolgálja. Nemcsak a béke javát erősíti, hanem az emberiség érdekeit is ... FONOD ZOLTÁN Az osztályharc fegyverével Az európai kapitalista országok életének jóformán valamennyi területét súlyos válság hatja át. A tőkéskormányok és a nagyvállalatok a fogyasztókra hárítják át a fokozódó gazdasági krízis összes terheit, s •nuek következtében rohamosan növekszik a szociális feszültség, egyre nehezebb helyzetbe kerülnek a dolgozók. Ezért a nyugat-európai országokat, ahol nemrég még „gazdasági csodát", emlegettek, a „jóléti" és „fogyasztói" társadalmakat dicsőítették, egymás után érik a súlyos megrázkódtatások. Ilyen körülmények között érthető, hogy ezekből az országokból a válság hírein kívül szinte napról napra jelentések érkeznek a sztrájkmozgalmak fellobbanásáról, tüntetésekről, a dolgozók bér- és szociális követelményeinek kiharcolására irányuló megmozdulásokról. Nagy Britanniából mindjárt az év kezdetén drámai beszámolók érkeztek a bányászsztrájkrói, a szükségállapot körülményei közti választási küzdelemről. A Német Szövetségi Köztársaságban a közalkalmazottak nyúltak a sztrájk fegyveréhez, Olaszországban milliók munka- beszüntetése figyelmeztette a kormányt a dolgozók elégedetlenségére. Hasonló jelentések érkeznek szinte naponta Franciaországból, Ausztriából, a tőkés Nyugat-Európának csaknem valamennyi államából. Az európai tőkésországok kommunista és munkáspártjainak brüsszeli tanácskozása méltán állapította meg: az európai tőkésországok súlyos válsága azt bizonyítja, hogy a kapitalizmus nem tud megbirkózni a modern társadalom égető kérdéseivel, sőt még inkább kiélezi őket. Ezért olyan akció- program elvi megalapozását határozta el, amely felvértezi a munkásosztályt, a mindjobban fokozódó válságtól sújtott valamennyi dolgozó réteget a jogos önvédelemre, a szolidaritáson alapuló hatékony fellépésre a tőkés kormányok, a nemzetközi monopóliumok önkénye ellen. A féktelen jobboldali propagandahadjárat ugyanakkor az infláció ellen, a szociális feltételek megjavításáért küzdő sztrájkotokat igyekszik bűnbakul állítani a válságért, amely pedig nyilvánvalóan a tőkésországok közti gazdasági zűrzavar, a nemzetközi nagymonopóliumok spekulációinak, nye- resághajhászásának a következménye. Nem egy esetben a ió- késállam rendőrsége a monopóliumok érdekeinek védelmében megtámadja a sztrájkolókat, incidenseket provokál, fokozódnak az alapvető emberi és szabadságjoguk elleni támadások. A sztrájkmozgalmak, tüntetések a munkásosztály egységét és internacionalizmusát állítják szembe a tőkés integrációk ösz- szefogásával. Az elmélyülő nyugati gazdasági válság mai feltételei között még az eddiginél is fontosabb a dolgozók — a kommunisták, szocialisták, kereszténydemokraták, a különféle szakszervezetek — összefogása és az antiimperialtsta egység j ront létrehozása Nyugat- Európa munkásszervezetei között. Az osztályharc mostani szakaszában ez az egyik döntő előfeltétele a dolgozók győzelmi esélyeinek. Az a harc, amelynek fő erői a Szovjetunió és az egybehangolt politikát folytató szocialista országok, a hetvenes évek derekára új helyzetet teremtett: lerakták az európai biztonsági rendszer alapjait és a békés együttélés elismerésére rákényszerültek a tőkés kormányok is. A békés egymás mellett élés eredményei azonban nem csökkentik a nagytőke és az imperializmus ellen vívott harcot, sőt ellenkezőleg, jobb feltételeket biztosítanak a munkásoknak, a néptömegeknek ahhoz, hogy saját országukban és nemzetközi területen egyaránt még nagyobb határozottsággal vívják az osztályharcot. Az európai tőkésországok kommunista pártjai brüsszeli tanácskozásukon abból kiindulva, hogy ma igen nagy lehetőségek vannak a nyugati tőkés társadalmak demokratikus átalakítására, a munkásosztály összefogásának, a demokratikus egység megteremtésének kérdésével foglalkoztak. A jelenlegi válságra való tekintettel azt javasolják, hogy indítsanak közös akciókat a néptömegek életfeltételei és munkája védelmében, a nemzetközi monopóliumok végzetes tevékenysége ellen, és támadóan fellépve, nyissák meg azoknak az új megoldásoknak az útját, amelyek Európa e része népeinek, munkásainak érdekeit szolgálják. Ami e harc módszereit illeti: a tömegakciók útja a legeredményesebb, össze kell fogni mindazokkal a politikai erőkkel, amelyek készek a dolgozók érdekeiért, a nemzeti függetlenségért és a békéért küzdeni. Különösen fontos a munkásosztály összefogása: ahol lehetséges, a szocialista pártok vezetőivel való közös fellépés, ahol pedig a helyzet erre nem ad módot, ott az akcióegység a szocialista munkásokkal, a szakszervezeti aktivistákkal. Ez a felismerés vezet logikusan a kommunista pártok további nemzetközi konferenciáinak a gondolatához, hogy a monopoltőke nemzetközileg ösz- szehangolt tevékenységével szembe lehessen állítani a világ proletárjainak egyeztetett fellépését. PROTIČS JOLÁN Május elsején a szocialista országok dolgozóival, a tőkésországok proletariátusával együtt vörös zászlók alatt felvonul az utcákon a második világháború után felszabadult egykori gyarmati országok új életet építő népe. Az ún. harmadik világ, vagy közismerten, a fejlődő országok népeire gondolunk. Ázsia, Afrika, Latin-Amerlka fejlődő országai eltérő viszonyok között, eltérő történelmi múlt után sajátos helyzetben törekednek fő problémájuk — az önálló gazdasági és politikai fejlődés megoldására, új, igazságosabb társadalmi rendszer teremtésére, egyenlőtlen harcot víva a közös ellenséggel — az imperializmussal. A gyarmati sorból felszabadult független országok sorsdöntő válaszút előtt álltak: el kellett dönteniük, vajon a gyarmati rendszertől örökölt gazdasági elmaradottság, primitív fejletlenség, hűbéri — törzsi rendszer viszonyai közepette olyan úton indulnak-e el, amelyen végül is eljutnak az osztálynélküli, szocialista társadalomba, vagypedig a hazai kapitalizmus kifejlődését alapozzák-e meg? Konkrét gazdasági, politikai fettételekről, s nemegyszer a politikai függetlenség elnyerése után felkerült „hazai garnitúra“ beállítottságától függött, merre orientálódtak. Napjainkban tanúi vagyunk annak, hogy oly tekintélyes országok, mint India, Afganisztán, Burma, Sri Lanka (Ceylon), Banglades Ázsiában, Algéria, Egyiptom, Guinea, Bissau-Gui- nea, Brazzaville-i Kongó, Szomália Afrikában, Peru, Argentína, Mexikó, Panama, Latin- Amerikában felismerte azt az utat, amely a Szovjetunióval és más szocialista országokkal ápolt barátságon keresztül ve- zel el egy társadalmilag igazságosabb szocialista eszmény- képíi állam kialakításához. Élő valóság, hogy a szocialista közösség a fejlődő országok erős támasza és bázisa. Csak a Szovjetunió, a szocialista közösség vezető ereje 45 fejlődő országgal folytat gyümölcsöző együttműködést. Nyolcszáz nagy műszaki létesítményben nyújt technológmi és egyéb anyagi segítséget. E létesítmények közül 370-et már át is adtak rendeltetésének. Asszuán, Bokaro, Bliilai — fogalommá vált nevek, amelyek a szovjetország önzetlen segítségére emlékeztetnek. Algériában ólom—cink kombinát, erőmű, Etiópiában kórházak, a Tigris és Eufrátesz folyó közében hatezer hektár földet termővé tevő öntözőrendszer és vízerőmű épül szovjet segítséggel. Részletezhetnénk a konkrét számadatokat, amelyek mögött a szocialista rendszer mélyen internacionalista, önzetlenül segítő politikája áll. A szocialista országok segítségének azonban van egy másik, számokkal nehezen kifejezhető erkölcsipolitikai oldala is. Ez a példamutatásban, útmutatásban, tapasztalatok átadásában rejlik. Ázsiában például Burma eljutott odáig, hogy a gazdasági életben bevezette a tervgazdálkodást és olyan társadalmi reformokat hajtott végre, hogy a katonai forradalmi igazgatás polgári igazgatássá való átalakulása után Burma szocialista köztársaság lett. Indiában, Sri Lankában a hazafias erők egységére támaszkodva valósítanak meg olyan társadalmi reformokat, amelyek közül nem egynek a példáját a szocialista országoktól vették át. Még eklatánsabb példákkal találkozunk Afrikában. Nem egy haladó országnak egypárt- rendszere hasonló intézkedéseket hajt végre, mint annak idején az európai népi demokráciák. Szomália és a Kongói Népi Demokratikus Köztársaság egy- pártrendszert bevezetve hivatalosan is a szocializmus építésének útjára tért (Szomáliában régebben 88 politikai párt működött). Szocialista programot hirdet a portugál gyarmatosítók vereségének következtében megalakult új afrikai állam, Bissau-Guinea. Más országok, melyek felismerték, hogy a neokolonialista „védnökök“ Afrika régi, megátalkodott gyarmati ellenségei, akik nem akarják kiengedni Kezükből a fekete földrész természeti kincseit, ha nem is jutottak el a szocialista eszmékig, az afrikai nacionalizmus talaján (Zaire) vívják harcukat az imperializmus és ügynökei ellen. Afrikában teliát konkrétan beszélhetünk szocialista orientációjú országokról. Ennek meghatározása nem mindig könnyű. Döntő körülmény, milyen társadalmi rétegek kezében van a hatalom, a kulcsfontosságú termelőeszközök államosítása, milyen gondot fordítanak hazai, új munkásosztály nevelésére, hogyan rendezik a parasztkérdést (szövetkezetesí tés), hogyan küzdik le a bur- zsoá nacionalizmust és az imperialistáktól szított törzsi ellenségeskedést, a tribalizmust, s milyen ideológiai nevelő esz közöket alkalmaznak a fonni független államok nemzeti egységének kialakítására. Latin-Amerikában más síkon merül fel ez a kérdés. Fejlet tebh, tekintélyes számú nemzeti káderekkel rendelkező orszá gokról van szó, amelyekben egy népi demokratikus szor.ia lista orientációért folytatott küzdelem a haladás kerékkötői — a hazai oligarchia, nagybtrto kosok és pártfogóik, az észak amerikai monopóliumok ellen folyik mind társadalmi téren (politikai pártok harca), mind nemzetközt téren | az Amerikai Államok Szervezetének ülései, regionális csoportosulások), vagy szélsőséges formában — a dél-ameri kai hegyekben és őserdőkben kibontakozott partizánharc, a városi gerillák mozgalma formájában. Az események igazolják az SZKP XXIV. történelmi jelentőségű kongresszusának megállapításait, amelyekben felvázolta a szocialista közösség természetes szövetségesét jelentő forradalmi nemzeti felszabadító mozgalom jövő távlatait. L. L. Amikor még Chile népe a Népi Egység kormánya alatt szabadon ünnepelhetett A szocializmus csillaga világít útjukon
