Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1974-05-26 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó
7_ íította le 1944. szeptember 27-én a Faragó, Szentiványi, gr. Teleki összetételű magyar kormányküldöttség átjuttatását a szlovák—magyar határon, a Losonc melletti Ó-Gács- nál, akik meg is érkeztek Moszkvába, az előzetes fegyverszüneti tárgyalásokra.) Pavel Barboriak a partizánbrigád hírszerző alakulata, a Pobjeda 2. parancsnoka volt, komisszárja pedig az említett Ián Chamula. — Persze az állandó kapcsolatot velem továbbra is Barboriak elvtárs tartotta, s így többször ls felkeresett — sorolta emlékeit újfent az egykori hírszerző. — Az ő feladata volt abban az Időben a Zvolen—Lučenec—Budapest összeköttetési vonal fenntartása az SZNF illetékes szervei és a magyar ellenállási mozgalom vezető tényezői, majd később az újjáalakult MKP KB között. Én akkor részletüket nem tudtam, a konsplrációs szabályok értelmében csak néhány emberrel álltam közvetlen összeköttetésben. Két eset azonban nagyon élénken él emlékezetemben még ma ls. Szeptember közepe táján váratlanul felkeresett Barboriak elvtárs, előadta, hogy sürgősen Budapestre kell mennie. Arra kért, hogy a lehető legkisebb kockázattal juttassam őt oda, mert rendkívül fontos küldetésről van szó. Meglátogattuk dr. Tomesz Andrást, a betegse- gélyző intézet akkori főorvosát, az illegális nemzeti bizottság egyik tagját, s tanácsot kértünk tőle. Megtárgyaltuk a helyzetet, aztán Tomesz főorvos intézkedett. Megírt egy beutalót a budapesti baleseti klinikára, Barboriak Pál „losonci lakos“ nevére, s rendelkezésünkre bocsátott egy mentőautót, amellyel nagyon meleg helyzetbe keveredtünk később. Vác határában horthysta csendőrök tartóztattak fel, s csak a kórházi beutalónak meg sofőrünk lélekjelenlétének köszönhettük, hogy rajta nem vesztettünk. A menetlevél birtokában meg határozott fellépésével sikerült elérnie, hogy „az eset sürgősségére való tekintettel" — igazoltatás nélkül utunkra engedtek. Még tisztelegtek isi Csak később kapcsoltunk, hogy a tisztelgés nem nekünk, hanem a mentőkocsi oldalán díszelgő magyar királyi állami címernek szólt. így hát szerencsésen Budapestre értünk, ahol Barboriak elvtárs sikeresen elintézte a dolgát, s amelynek eredményeiről természetesen nem nekünk, hanem Szlovákiába visszatérve, feletteseinek számolt be. — Másik eset sem volt veszélytelen. A következő alkalommal Barboriak és Chamula eivtársak a losonci kommunisták, illetve ellenállók megbízottal- val való titkos tanácskozásra jöttek. A találkozó létrejöttében nekem kellett segédkeznem: összehozni őket a losonci illegális sejt egyik képviselőjével, dr. Gleszk János ügyvéddel. Egy éjszakát nálam ls töltöttek, majd mikor az ígért kísérő nem érkezett meg, én vezettem ki őket a határra. A határvonaltól mintegy 100 m-nylre szerencsésen megközelítettük az átkelőhelyet, s elbúcsúztam tőlük. Már úgy éreztem, mint aki jól végezte dolgát, amikor mögöttem rohanó emberek zaját, lábdobogást hallottam. Két magyar katona szaladt utánam — fegyvertelenül. Én ls futásnak eredtem. Sikerült bejutnom Apátfalvára, s ott egy udvarban megbújnom. Nem tudtam, hogy ml történt, s aggodalom fogott el: vajon barátaim átjutottak-e a határon? S miért futott a két katona a határtól visszafelé, fegyvertelenül? Nem hagyott nyugton a dolog. Volt egy tomašovcei (tamási) paraszt ismerősöm, aki kettősbirtokos engedéllyel járt át a határon Losonc környéki földjét megművelni és a termést betakarítani. Kommunista szimpatizánsnak ismertem őt, ezért megkértem, hogy keresse fel a tamasl par- tizánparancsnokságot, s érdeklődje meg: visszatérték é Barboriakék? Ha Igen, kérje meg őket a nevemben, hogy megnyugtatásomra este 6-kor lőjenek fel egy jelzőrakétát Tamasi fölé. Ügy is történt, csak hát valami n^gy percet késtek vele, miközben én a türelmetlenségtől és az aggodalomtól alig találtam helyemet a ház előtt, ahonnan a lányommal kémleltük az eget Tamasi felett. Az történt ugyanis, hogy nem volt rakétapisztolyuk, csupán jelzőrakétájuk, amit szükségmegoldásként egy karóhoz kellett rögzíteni, hogy revolverrel a gyutacsába lőve, elsüthessék. Később elmesélte Barboriak elvtárs, hogy azon az estén voltaképp mi is történt a határon, amikor én kikísértem őket. Miután elváltunk, egy olyan új őrállás közelébe kerültek, amelyet Losoncon tartózkodásuk alatt létesítettek. Kikerülni már késő volt, ezért hát elkiáltották magukat: „Partizánok vagyunk!“ A meglepetés hatása leírhatatlan volt, a két magyar határvadász elhajigálta fegyverét, s rémülten futott el a város irányába. Dehogyis engem akartak ők elfogni! Csak beijedtek, s a bőrüket igyekeztük menteni. Barboriak októberben járt nálam utoljára. Közölte, hogy működésüket más területre helyezik át, s egyben tolmácsolta a partizán-törzsparancs- nokság köszönetét az értékes együttműködésért. Azt is tudatta velem, hogy egy régi elvlárssal kerülök majd kapcsolatba: Nógrádi Sándorral, aki a határ közelében Diviňben (Dlvény) és Tamasin tartózkodik, ott szervezi a partizánmozgalom egy osztagát, miután a Szovjetunióból az SZNF fő légi bázisára, Tri dubyra érkezett. Losonc és Salgótarján vidékén legendás híre van Nógrádi Sándor partizánakcióinak, aki személy szerint szécsényi származású, losonci ifjúmunkás, a CSKP alapító tag|a, az első köztársaság kommunista ifjúmunkás mozgalmának egyik szervezője, később külföldi szolgálatokra beosztott politikai munkás, a Komintern egyik lapszerkesztője volt, a háború alatt pedig a moszkvai Kossuth-rádió kommentátoraként dolgozott. A fel- szabadulás után Észak-Magyarország területi párttitkára, miniszterelnökségi államtitkár, az MDP KV tagja, valamint agitációs- és propagandaosztályának vezetője, a magyar néphadsereg politikai főcsoportfőnöke, majd pedig pekingi és hanoi követ volt. 1944-ben a kijevi partizániskola magyar szekcióját vezette. Ott a Rákosiról elnevezett magyar partizán- magasabbegység törzse két partizánosztagot szervezett, a Fábry József egykori rozsnyói bányász vezette Pe- tőfi-osztagot ? a Nógrádi-partizánosz- tagot. Bevetésükre szeptember végén, illetve október elején került sor, légi úton, Szlovákia területén, s működési körzetük a szlovák—magyar határvidék volt, nagyjából a Rozsnyó—Losonc közötti szakaszon. Nógrádi Sándor Voljanszklj dandárjánál, a Sliač melletti repülőtéren, október 8-án ért földet a felkelés területén. Az általa szervezett csoport, amely előbb csak a kíséretében érkezett Pap Béla, Molnár János és Kerekes Lajos volt hadifoglyokból kiképzett összekötőkből, valamint Jósé Sandoval ős Szamszonjenko Tán|a rádiósokból állt, december végére, amikor küldetésük befejeződött, fokozatosan 80—90 főnyi partizánegységgé alakult — nem számítva ide azokat a partizáncsoportokat, amelyek az ő működésük hatására jöttek létre, s velük egyidőben tevékenykedtek. Az egység működési területe a Mucsény, Karancsberény, Bocsárlapujtő, Ka- rancsalja, Salgóbánya, Camovce (Cso- matelke), Macskalyuk, Flfakovo (Fülek), Lučenec (Losonc) közötti térség volt, ahová nagy kerülővel Kö- zép-Szlovákia jelentős területeit bejárva s a határt Ipolytarnócnál átlépve érkeztek. A környék lakossága készségesen támogatta, rejtegette, élelmiszerrel és katonai hírekkel látta el őket. Jelenlétüknek köszönhetően a német katonai egységek nem nagyon merték zaklatni a polgári lakosságot, rendkívüli módon respektálták őket: csupán fenyegetőztek, de akciót nem mertek indítani ellenük, mivel a lakosság közt futótűzként terjedt a hír, hogy a Karancs és a környékbeli erdők tele vannak partizánokkal. Állandó küldöttségek keresték fel a salgótarjáni szénmedence bányászai, a füleki és losonci munkásság s az illegális nemzeti bizottság részéről, s így segítségükkel szervezhették az ellenállást a németek hátában. Jórészt ennek köszönhető, hogy az egész környéken tömegével szegték meg a katonai bevonulási parancsokat, minden eszközzel késleltették és akadályozták a fülek! zománcgyár, az apátfalusi posztógyár, a salgótarjáni szénmedence bányáinak leszerelését s Németországba szállítását, de szabotálták a losonci villanytelep és vlllanyelemgyár munkáját is, amely kizárólag a németek számára termelt. Közben rongálták az összeköttetést a német katonai egységek front mögötti vonalain. Végül fegyveresen csaptak ösz- sze Abroncsos pusztán, a mintegy 700 főnyi visszavonuló SS-oszlop egységeivel. Ez elég széles körben ismert történet. Az új élet epizódjai Losoncot és környékét Malinovszklj marsall, valamint a szövetséges román hadsereg katonái szabadították fel, mintegy két hétig tartó súlyos ostrom és nagy áldozatok árán. Kókai József még ma ls könnyekkel a szemében emlékezik, hogy három szomszédjával együtt, életük kockáztatásával, gyilkos akna- és gépfegyvertűzben egy fiatal szovjet harcos életét mentették meg, amikor rögtönzött hordágyon a távolabb fekvő katonai segélyhelyre szállították őt. A felszabadulás után egy ideig a városi út- és kövezetvámot szedte, majd adóügyi ellenőr lett a városi nemzeti bizottságon. A februári események idején egyike volt azoknak, akik pártmunkásokként szervezték az üzemek kiállását a gottwaldi program megvalósításáért. Utána a füleki Ko- vosmaltba került dolgozni — 22 év múltán újra. A szerelőosztály pártelnöke lett. Agitátorként tevékenyen részt vett a medvesalji községek szocialista átalakításában, a földműves- szövetkezetek szervezésében. Nehéz munka volt, sok türelmet és kitartást igényelt. Volt úgy, hogy egyhuzamban két hétig is kint voltak a falvakon. Végül is sikerrel járt fáradozásuk: sorra alakultak a szövetkezetek Vecseklőn, Tajtin, Hidegkűton, Almágyon, übáston, Egyházasbáston. — Gyakran mondtam a magángazdáknak: nézzék, mi jót akarunk maguknak — révedt vissza a múltba, miközben vaskos ujjaival elgondolko- dőn babrált a konyhaasztal térítőjének mintáin. — Ml Idevalósiak vagyunk, velünk akármikor találkozhatnak, épp ezért emelt fővel akarunk ezután is járni és a szemükbe nézni. Akkor berzenkedtek, ma már igazat adnak nekünk. Azt mondják, hogy még erőszak hatására sem vennék vissza egyéni tulajdonba a földjüket. 1961-ben nyugdíjazták, s azóta is sok hasznos aprómunkát végzett a városi és járási pártbizottság aktivistájaként. Míg aktív volt, a CSEMADOK helyi szervezete elnökeként is dolgozott, de más tömegszervezetekben, az antifasiszta harcosok szövetségében, a CSSZBSZ szervezeteiben, a szakszervezetben is talált magának munkát. Számos kitüntetést őriz otthonában, amelyeket a párt megalakulásának 50. évfordulójára, az SZNF 20. évfordulójára, a Győzelmes Február negyed százados jubileumára, a Vörös Szakszervezetek megalakulásának 50. s Losonc felszabadulása 25. évfordulójára kapott. Szemmel láthatóan bizonyos önérzettel tölti el, miközben mutogatja. — Talán majd az unokáim s dédunokáim is megbecsülnek érte — mondja. Egy lányuk, két unokájuk s egy hároméves dédunokájuk vau. A ve- jük a Kelet-szlovákiai Vasmű esztergályosa, a lányuk villamoskalauz, a fiúunokájuk gépkocsivezető Prágában, a lányunokájuk, aki rendőr főtörzsőrmester, ez idő szerint nyert felvételt a pártba. Van egy általános vélekedés, amely szerint az emberi élet fáradozásainak jutalmát anyagi eredményeken — a lakáson, a gépkocsin, a hétvégi üdülőházon vagy a külföldi nyaralások színhelyein és számán, meg egyéb, apróbb-nagyobb fényűzéseken — lehet lemérni. Ha ebből a vetület- ből nézzük Kókai József családját, nem nagyon felelnek meg a napjainkban bizonyos rétegekben eléggé eluralkodni látszó nyárspolgári élelesz- mény mintáinak. Azt hiszem, soha nem ls törekedtek ilyesmire. Nehéz életük volt, tele törődéssel, aggodalmakkal, talán rettegésekkel is — a társadalom érdekében kifejtett áldozatos tevékenységgel. Ennek ellenére megelégedettek. Ilyen embereket a hivatalos elismerésen túl, emberi megnyilvánulásaink minden más módján is nagyon meg kell becsülnünk. M1KUS SÁNDOR r,učenc (Losonc) fij lakónegyede, Rúbanisko Napfényes, korszerű lakóházak és a n emrég átadott új óvoda
