Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1974-05-19 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó
1974 n A MŰVÉSZET HITELESSÉGE Az írói munka e bonyolult kérdéséről folytatott párbeszédet a Lityeraturnaja Gazeta hasábjain Vaszilij Akszjonov író, kritikus. A beszélgetés nem szigorú elméleti síkon folyik, az irodalom két művelője a maga gyakorlatából vett példákkal illusztrálja nézeteit. Néhány részletet közlünk beszélgetésükből. Roszljakov: Érdekesnek tartom a témát: az életigazság ábrázolásának eszközei a művészetben. Az esetlegesség mértéke, ahogy értelmezem. A hitelesség a realista művészet határai között. Akszjonov: Ha már a realizmus határairól beszélünk: milyen ez a határ? Én például úgy vélem, hogy nem betonpartjai vannak, mint egy mesterséges víztárolónak, hanem nagyon is szaggatottak. Fjor- dokkal, mindenféle titokzatos öblökkel, ahonnan hirtelen megláthatunk egy addig nem ismert partot. Roszljakov: Akármilyen titokzatos is az az öböl, mégiscsak föld, amelyen élünk. A realizmus úgy különbözik a modernizmustól, mint a szárazföld a víztől. Akárhány addig ismeretlen partot pillantunk meg, az is: föld ... Akszjonov: Az irodalom mégiscsak illúziója az életnek, s mint ilyen, némileg érthetetlen módszerekkel teremtődik. Minden művésznek megvan a maga „titka“, amelyet néha meg sem tud magyarázni. Nemhiába beszélt Puskin mágikus kristályról. Üj munkába kezdve, bizonyára maga sem tudta pontosan, mi lesz belőle. A hitelesség különféle írói eszközeiről folytatva az eszmecserét, Lev Tolsztojt hozza fel példának, aki azt tartotta, hogy egy embert alaposan tanulmányozni, majd apróra leírni: unalmas volna neki. Szívesebben bízta magát fantáziájára. Akszjonov: Megteremtette a maga világát. Roszljakov: Úgy van: a maga világát, és rákényszerítette az olvasót, hogy úgy higgyen benne, mint a valóságos világban. Ez az egyik módszer. Vegyünk most egy másik példát: Turgenyevet, az „Egy vadász feljegyzései“-t. ö éppen azt tette, amit Tolsztoj unalmasnak tartott... Vannak aztán más módszerek. Gogolra gondolok, „Az orr“-ra. Ott aztán semmi sem hiteles, hiszen az orra senkinek nem kezdett még külön életet élni. Nem járt, nem beszélt, nem gondolkodott, nem töltött be tisztséget. . Mégis minden igaz. Tehát hiteles ez is, az is, amaz is. És ha a meséket nézzük, általában a népköltészetet? ... Akszjonov: Amikor azt mondják: „hiteles“, többnyire valami tökéletesen érthetőt, mindennapit értenek rajta. Pedig a hitelesség, lényegében... Nézzük csak a tárgyakat, jelenségeket magunk körül. Mindez nagyon Is érthetetlen, titokzatos és különös. Például a levelek susogása, a folyó sodra, a nap kelte, nyugta. Persze, nem a jelenség fizikai részére gondolok. Hiszen attól, hogy egyszerű, világos szavakkal nevezzük meg a dolgokat, még nem válnak kevésbé rejtelmessé ... Ebből a szempontból az író fantáziája éppolyan hiteles jelenség, mint a lombsusogás egy fasorban. Ugyanolyan megmagyarázhatatlan, de éppolyan joga van a létre ... Roszljakov: Hadd emlékeztessem egy közismert példára: a „Csendes Don“-ban Grigorij, amikor eltemette Akszinyát, felnéz, és fekete napot lát az égen. „Ilyen nincs a valóságban!“ Csakugyan nincs. Itt mégis hiteles minden. Valóban, ha a művészetben csak azt ismernénk el hitelesnek, amit a természet után másolunk, akkor semmi dolga nem maradna a fantáziának. Pedig úgy van az: az egyik ember pontosan lát és ír le mindent, mégsem hisz* nek neki. A másik semmit sem úgy mond el, ahogy lát, mégis azt mondják rá: pontosan úgy van!... Akszjonov: Beszélgetésünk előtt végiggondoltam, hogy nincs egyetlen tényeken nyugvó írásom sem. Mindaz, amit leírtam, a képzeletemből született ... Egyetlen kisregényem, novellám sem alapul teljes egészében megtörtént eseményen. De a rúgója mégis tény volt mindegyiknek: egy eset, egy mondat, vagy egy futó érzés, amely megint csak tény. De elismerem az olyan művek lét- jogosultságát is, amelyek egészükben tényeken nyugosznak. Például a jól megírt dokumentumregényekét. A beszélgetés a tudományból vett hasonlatokkal, példákkal folytatódik. Amikor a tudósok új jelenséget fedeznek fel, nem azt mondjuk, hogy eltorzítják eddigi elképzeléseinket, hanem igyekszünk összehangolni vele világképünket. Ugyanígy fontos, hogy amikor az irodalom, művészet feltárja az élet valamelyik, addig nem ismert zugát, azt is befogadjuk a világról alkotott elképzelésünkbe. Akszjonov: A művészetnek, természetesen, az életet kell tükröznie, ez nem is vitás. Mégsem csupán tükre az életnek, hanem új jelenség is, új test már ebben a világban Abszolút hiteles test. Roszljakov: Ez világos. Az alkotóművészet részben csak ugyan új objektum, a világ ú| részecskéje. De ugyanakkor eszköze is a környező világ megismerésének. Különben célta lanná válik. Akszjonov: Nem válhat cél talanná. Már csak azért sem, mert a világ megszépítésének eszköze, s néha olyan színeket kever ki, amilyeneket addig sohasem láttak. Roszljakov: Mi hát akkor a célja? Hogy szebbé tegye az emberek életét? Akszjonov: Akár az. És ez nem kevés. Hogy az ember gondolkozzék a művön, átélje, tanulmányozza, következtetéseket vonjon le belőle. Roszljakov: S minek érdekében tegye azt? Akszjonov: Akár az ismeretek érdekében! Roszljakov: Lám, mégiscsak az ismeretek érdekében! Hiszen a művészetnek megvan a maga tantárgya: az emberi élet, amely egyetlen más tudománynak sem veti alá magát. Akszjonov: Úgy van. De én most arra gondolok: attól fogva, hogy felbontották az atomot, a fizika már nem tud éneikül létezni, a klasszikus fizika pedig idejét múlta. De ha megjelenik, mondjuk, Faulkner, az nem jelenti azt, hogy megsemmisül Tolsztoj vagy Rabelais iránya. Egyszerűen csak új test jelent meg, amellyel számolni kell. Azok, akik Faulkner megjelenése után úgy vélik, hogy csakis úgy szabad írni, ahogy bálványuk ír, éppolyan korlátoltak, mint akik azt vallják, hogy Faulkner nincs is. Vagy hogy Dosztojevszkij és Csehov után úgy kell írni tovább, mint teszem azt Gyerzsávin. Roszljakov: A művészet azonban nem önmaga kedvéért születik. Akszjonov: Nem. Mindenki kedvéért. Különben értelmét veszíti. Még azok kedvéért is, akik azt tartják, hogy minden mindegy. Mert a művészet alkotásai mégiscsak formálják a világot... JEVGENYIJ VINOKUR KÉPZELET Városokat robbant a képzelet, sziklákat morzsol össze könnyű kézzel. Mindenütt egykettőre ott lehet, ahova más még nézni sem merészel. Egy lőrésen, mint kígyó, könnyedén lecsússzon föld alatti vakhomályba. Pillanat - s már repül kerengve fenn, s lenéz egy vén lovagvár udvarára. J Tilalmas kert kőfalán átlebeg, titkos szobák kulcsát adja kezedbe -i kiáltozhatsz aztán, ki hallja meg? - Életet fúj a holt emlékezetbe. Hessentsd el és meglátod: hirtelen milyen csüggedt s ügyetlen lesz az emberi A képzelet őrületet terem, fantomcsapattal, kimérasereggel. Lovakat bokrosít meg. Víz felett mint tündérrózsa ring, szivárványfénnyel. Ez a világ sem más, mint képzelet. Kézben karéj kenyér csak ez kivétel. HOLKAP Nem, halogatni semmit nem szabad, se sétát, se vasárnapi vigalmat. Lehet, holnap hideg eső szakad és a kis utca sárba fúlva hallgat. Hogyha öröm, teremjen rögtön itt! S a költő csomagokkal hazavágtat, cipót szel, üveget bont, megterít, kínálja a vele jött cimborákat. A türelmetlenség a jeligéje. Éneket, jó szót! Poharat eléje! Versét olvassa. Gyomra is teli. Hogy mi lesz holnap? Tudni nem akarja. Ma kíván mindent, nem töprengve rajta, hogy lesz tovább. Most a ma élteti. ¥ ÉGITEST Mint húnyó égitest, magamra hagy az ifjúság. Már süllyed a homályban. Én melengetném még kicsit a hátam. Utánaszólok:- Ne siess! Maradjl Utónaszólok: - Várj még egy kicsitl Maradék fényedet még sugározd rám, s mehetsz is már isten híréveli Aztán úgyis sötétben üldögélek itt. Marasztalom:- Egy percet mégl Hiszen nem kérek többet! Ennyi csak. No, tedd megl Nézd, hogy nyújtogatom feléd kezem. Az ujjaim már lassan hidegednek. Rab Zsuzsa fordításai Tardi Sándor: Csendélet
