Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1974-05-02 / 103. szám, csütörtök
PÁRBESZÉD A KORRAL MILAN RÚFUS VÁLOGATOTT VERSEI Milan Rúfus a kortárs szlovák irodalom izgalmas egyénisége. 1928-ban született. A korabeli szlovák folyóiratok már a negyvenes évek közepén költővé avatták, első verseskötete azonban — a költő művészi igényessége miatt — csak 1956-ban jelent meg Až dozrieme (Majd ha beérünk) címmel. Azóta a jelen szlovák irodalom közép-európai rangú költőjévé forrta ki magát. Verseivel a magyar olvasó nemegyszer találkozhatott a folyóiratok hasábjain. Válogatott verseit a Madách Könyvkiadó jelentette meg a VBK 35. tagilletményeként a legjobb hazai és magyarországi műfordítók tolmácsolásában. Rúfus igényes költő: történelmi és egyéni élményeit szokatlan, de mégis sikeres módon fokozza verssé. Versei, akár a kőtömbök, nehezek: kín és hit lobog bennük, megvilágítva a valós múlt és jelen világának a problémáit. Maga Rúfus vallja, hogy a szem a költő öle, s minden nézés a szerelem pillanata. Éppen ezért áhít #na8ának a költő két tiszta szemet, hogy előre is, hátra is lásson a történelem rögöktől sebes földjén. Rúfusnak megadatott a tisztánlátás képessége: a szíve minden versében találkozik a föld gyümölcsével, amely embert táplál, éhséget csillapít. Rúfus verseiben birkózik az örökké való és mégis változó anyaggal, látomásoktól duzzadnak versei, hogy a szó varázserejével megépítse a szubjektuma, a szlovák és egyben a világ „tájának“ harmóniáját. E harmónia azonban nem a nyugalom és a pompa vakító káprá- zatának a tükre, hanem a mindennapok, a múlt s a jelen nemegyszer problémákkal, gondokkal, könnyel és „sorssal“ korbácsolt organizmusa: a százszor elvesztett és ezerszer visszahódított föld: a gyökerekkel gazdagon átszőtt föld: a veríték harmatozta táj és haza: az éhség és kenyér. Az Eszmélkedés című versében nemzedéke nevében szól: Jöttünk (micsoda vaksötétből, micsoda térségekből). Szemmel és szívvel, haraggal, áhítattal, szánalom örökével, kegyelmes feledéssel,.. Rúfus tudatába a legborzasztóbb emlékeket a háború pecsételte. A múlt sötét barlangjából világosságra lépő nemzedéke tudatosan vállalja a saját létének alakításában a főszerepet. „Eletet jöttünk élni" — vallja határozottan a költő. Rúfus verseinek rokonszenves vonása, hogy szubjektív szemléletét, érzés- és gondolatvilágát az egyedi tájon keresztül emeli általánossá: mintegy a saját makravilágát kozmikus méretűvé tágítva, amelyben jelen van az adott társadalom minden vonása. Verseiben nem engedi át magát az érzelmek parttalan sodrásának. „Költészetének mégis vannak olyan kivételes magaslatai is, ahol a költő szigorú önfegyelme és emóciói szárnyaló összhangba kerülnek: költészetének ilyen magaslata elsősorban a költői hivatástudat“ (Rácz Olivér). Verseiben csak a legelenged- hetetlenebb gondolatok jutnak kifejezésre. így születhettek olyan csodálatosan szép képek, mint a hűvös szél felsepri az udvart, a költő növényi bölcsességgel hajolt az élet fölé, és a földből iszogatva gyűjt erőt új csodák teremtésére. A költő azonosul és vállalja a föld emberének a sorsát. Ez az elkötelezettség teszi számára lehetővé, hogy felelősséget érezzen a világ más pontján élő emberek életéért. A Vietnami koporsó című versében a kegyetlen gyilkolás ellen emel szót, vádolva a kapitalista világ képviselőit: „Gyilkossággal gyalázni a Marseillaise-t, kapcává tépni a lobogót, tépelődni, míg embert ölnek elvadult, aljas ösztönök?!“ Rúfus vágya, igazságos szemmel meglátni, mint közeleg az ember a emberhez, lázadva a végzet ellen. Költészetével a költő és a szó egységét akarja megteremteni. Elégedetlen mindennel szemben, ami igazságtalan. A létező és látható világot jeleníti meg, számbavóve az élet problémáit is. Éppen ezért nem túlzás, hogy minden verse külön élmény. Az Október című versében például „égre néző szemmel alszik a földanya“, álmában megfordítja az ekét, nem nyomorról és mezsgyékről álmodik, hanem új és terhes magokról. Szeretettel és az együttérzés hangján szól anyjáról és apjáról a Vallomás című versében. Megidézi a proletár vászonruhában téglafalat rakó apját és anyja szánalmas sorsát. Nyíltan megvallja a munkásosztályhoz fűződő érzelmeit is: „Szeretem a vászonruhás, szürke kőművesek gyűrött, barázdás homlokát, akik a karcsú álványokon süket köveket rakosgattak, s akik oly nehezen fizettek az életérti“ Genezis c. versében kifejezi a hitét, hogy amíg a földön éhezők akadnak, addig a forradalmak tüzétől fog piroslani az ég. Meggyőződéssel mondja. „A mag hasad. Az eszme képe hatja át... az elnyomottak felvirradt hajnalát .. “ Versei értékét eredeti ihletésű költői képei, megszemélyesítései csak növelik. Például: Szénakaszálás előtt csendes bárány a mező, a herepetrencék isten ujjai, a táj csendesen zúg, mint egy orgona este, fényiének a szántók törékeny billentyűi, a gabonakereszt szélpalota stb. Rúfus válogatott versei tanúsítják, hogy a költő „nemcsak az elmúlt negyedszázad szlovák költészetének, hanem az elmúlt emberöltő társadalmi átalakulásainak, szlovák közéletének is méltó képviselője: (St. Smatlák). A kötet verseit dr. Stanislav Smatlák válogatta. A gyűjteményhez dr. Rácz Olivér írt értékes utószót. SZITÄSI FERENC DIÓFÁBA VÉSETT ÁLMOK ELSŐ DÍJAT NYERT AZ AMATÖR KÉPZŐMŰVÉSZEK VERSENYÉN Egy diófába vésett szobor áll előttem. Tétován lépő, kalapját a szeméig lehúzott, jobbját — mintegy tapogatva — a magasba emelő, bal kezében pedig fehér görbebotot tartó, vak öregembert ábrázol. A világtalan ember minden vonását őrzi ez a szobrocska. Olyannyira, hogy csak most veszem észre: az öregember görbebotja nem Is fehér, csupán én képzeltem olyannak. Egyszínű az egész szobor: a diófa természetes barnás színét viseli. Csak később veszem észre azt is, hogy a figura kezefeje túlzottan nagy. Persze nem véletlenül. — Szándékosan választottam ezt a megoldást — mondja Lip- csey György, a szobor készítője. — így akartam kifejezni, hogy a vak ember életében milyen fontos szerepet játszik a keze. — Ez a megfigyelés minden világtalanra érvényes. Ennek a szobornak a kifaragásánál egy konkrét megfigyelésből indult ki? — Gyermekkorom óta ismerek egy vakot. Rágondoltam, amikor a szobrot faragtam. — Általában mi ihleti meg egy-egy szobor kifaragására? — A kifejezés vágya. Olykor elég ránéznem a fára s már tudom is, mit akarok. így voltam a Vietnami anya című szobrommal is, melyen részben meghagytam a fa eredeti felületét. Az asszonyfigura köténye kidolgozatlan. A karján levő gyermek figuráját is a fa eredeti alapja juttatta eszembe. A Vietnami anya Lipcsey György egyik legsikeresebb munkája, hiszen az amatőr képzőművészek Dubnicán megrendezett szlovákiai versenyén első díjat nyert vele. Előbb azonban Nyitrán, a kerületi versenyen javasolták az országos szemlére. A kerületi versenyt viszont járási válogatás előzte meg. — Nagyon meglepett, amikor az országos kiállításon, (amelyre meghívót kaptam), az első helyet megjelölő, külön állványon megpillantottam a szobA Vietnami anya romát. Később az ünnepélyes eredményhirdetés is lezajlott. Sok részvevő csodálkozott, hogy ilyen fiatal versenyző nyerte a versenyt. Igen, Lipcsey György még csak tizenkilenc éves, de már mintegy negyven szobrot faragott, többnyire diófából. — Miért éppen abból? — A diófának igen szép a színe. És keményfa. Sokkal nehezebb faragni, mint például a hársfát. Éppen ezért szeretek vele dolgozni. Megfelelő vésőim vannak hozzá. Főleg otthon, Étén, a szüleimnél dolgozom. Olykor reggelig is, mert nem tudom a munkát abbahagyni. Terveiről elárulja, hogy képzőművészeti főiskolára szeretne bejutni. Jelenleg Bratisiavában dolgozik. Végezetül mi mást kívánhatnánk a rokonszenves fiatalembernek, mint azt, hogy a jövőben további sikereket érjen el, még sokat tanuljon, s tehetsége türelemmel és kitartással párosuljon. FÜLÖP IMRE SZÜLŐK, NEVELŐK FÓRUMA A TAKARÉKOSKODÁSRÓL A TAKARÉKOSKODÁSSAL ösz- szefüggő nevelési problémáink nagyrészt újkeletűek. A mi gyermekkorunkban nem igen voltak ilyen pedagógiai problémák, legfeljebb egyetlen gondunk volt: miből is takarékoskodjunk? A dolgozó családok jövedelme ugyanis oly csekély volt, hogy abból megélni is csak nagyon nehezen lehetett, hát még takarékoskodni. A vagyontalan dolgozó embernek azzal kellett takarékoskodnia, amije volt. A mai fiatalság, gyermekeink azonban mindezt csak hallomásból ismerik, mert ők jólétben, bőségben nevelkedtek és talán elképzelni is alig tudják, hogy nem is olyan régen nálunk olyan társadalmi rend uralkodott, amely a mindennapi betevő falatot és a szükséges ruházatot setn tudta biztosítani mindenki számára és ezért — sajnos — nem volt ritkaság az éhező vagy a rongyos ember. A takarékoskodásra a gyermeket szoktatni, nevelni kell. Ez a kérdés elsősorban a gyermek iskolássá válásakor kerül napirendre, hiszen mindjárt az első nap, amit az Iskolában tölt, sok mindent kap az iskolában is díjmentes használatra. Ezek az állam, a társadalom vagyonának részei, még ha elenyészően csekély részei Is. Azonban alkalmat adnak arra, hogy a gyermek megtanulja becsülni a közvagyont és takarékoskodjék vele. Mert hiszen ilyen takarékoskodás is van, ugyanis takarékoskodni nem csak a pénzzel, elsősorban a saját pénzünkkel kell és lehet, hanem a közvagyonnal, azokkal az értékekkel is, melyekben nálunk valamennyiünk pénze fekszik. A takarékoskodás éppen ezért a mi körülményeink között kissé más lesz, mint a kapitalista világban. Á takarékoskodás egyedüli célja és formája ugyanis nem csupán a pénz gyűjtése, esetleg halmozása, hanem a köz- és magánvagyon kímélése, a pénzzel való gazdaságos bánásmód és ésszerű beosztással megfelelő anyagi tartalékok létrehozása egyéni jólétünk biztosítása érdekében. AMIKOR tehát takarékosságra neveljük gyermekeinket, ez nem lesz azonos az önzésre, a kapzsiságra neveléssel. Aki ugyanis takarékos, még nem feltétlenül önző. S ha helyesen neveljük gyermekeinket a takarékoskodásra, akkor beléjük kell oltanunk azt is, hogy a köztulajdont is tekintsék sajátjuknak, óvják, kíméljék és takarékoskodjanak vele. Ennek a tágabb értelemben vett takarékoskodásnak bőséges tere nyílik az iskolában. Az iskolával együtt a szülőnek is rá kell szoktatnia gyermekét, hogy az iskola felszerelését, bútorzatát, magát az iskolaépületet ne rongálja, hanem kímélje és óvja, hiszen az épp úgy az övé, mint az utána következő kisebb gyermekeké, akik majd elfoglalják a helyét az iskolapadban. Csak az önző ember törődik csupán a magántulajdonában levő dolgokkal és veszi semmibe a társadalmi tulajdont. Hányszor lehetünk tanúi a felnőttek és a fiatalság valóságos vandalizmusának és barbárságának, amikor például olyasmit látunk, hogy vadonatúj vasúti kocsikban a párnás ülések műbőr vagy bőrhuzatát levagdossák és szétlopkodjak, pusztítást vegeznek parkokban, vasúti várótermekben, leverik az utcai világítás lámpáit, ablakokat törnek ki, útjelző táblákat döntenek ki, bepiszkítják a jármüveket és ki győzné felsorolni, hogyan is ártanak még a köztulajdonnak. Ezek az emberek talán nem értik meg, hogy amikor valamit megrongálnak, vagy kárt okoznak, tulajdonképpen a saját zsebükből is értékes koronákat vesznek ki, hiszen a károk helyreállítására fordítandó pénzt életszínvonaluk emelésére is fel lehetett volna használni! Persze, a gyermeket a magántulajdonában levő dolgokkal való takarékoskodásra is meg kell tanítani. A takarékoskodásra nevelés során azonban ügyelnünk kell a mértéktartás* ra. Milyen mértékben, mennyire legyen takarékos gyermekünk? Sémi esetre sem lehet ugyanis az a célunk, hogy gyermekünkből zsugori, fösvény és önző embert neveljünk. Ez igazán nem kívánatos következménye lenne nevelői törekvéseinknek. Mielőtt azonban a pénzzel való takarékoskodás néhány kérdését boncolgatnánk, térjünk vissza a ruházattal, használati tárgyakkal, élelemmel való takarékosdásra Is. GYAKRAN TAPASZTALJUK, hogy egyes szülők nem ellátják, hanem elhalmozzák gyermekeiket „földi javakkal“. Az ilyen gyermekek tulajdonképpen anyagilag vannak elkényeztetve, mert nincs olyan kívánságuk, amely valamilyen ruhadarab, játékszer, édesség stb. formájában azonnal valósággá ne válna. Ez pedig igen helytelen. Nem azt akarom mondani, hogy ne éljünk anyagi lehetőségeinkkel, hanem ne éljünk vissza anyagi lehetőségeinkkel! Bármennyire bőségesek is ugyanis anyagi eszközeink, teljesen felesleges, hogy a szülő költekező, sőt talán pazarló módon „megadjon“ gyermekének mindent, amit csak megkíván. A szülőre hárul a feladat, hogy a helyes mértéket felismerje és meg tudja értetni gyermekével, mire van valóban szüksége és mire nincs szüksége. Ezt a mértéket a gyermek a szülőtől tanulja meg és ez döntő hatással lehet majd egész * későbbi életére. Mérlegeljük tehát az elmondottakat, mivel nem csak takarékosságra, hanem pazarlásra, mértéktelen és szükségtelen költekezésre is lehet nevelnil Végül pedig szóljunk a pénzzel való takarékoskodásról. Mert ma már erre is van lehetőség. Felmerül a kérdés: Hogyan takarékoskodjék a gyermek a pénzzel, szükséges-e, hogy a gyermeknek pénze legyen? Nos, a rendszeres havi zsebpénzről most ne beszéljünk. A zsebpénznél azonban sokkal gyakoribb, hogy a gyermeknek a rokonság, a nagyszülők de a szülők is különféle alkalmakkor (névnap, születésnap, bizonyítványosztás stb.) nagyobb pénzösszeget ajándékoznak. Ilyenkor a szülőnek kell segítenie abban, hogy a gyermek hasznos dolgokra költse a pénzt vagy egy részét tegye el. A szülő vezesse gyermekét arra is, hogy a kapott pénzt gyűjtse össze és ha nagyobb összeget megtakarít, fordítsa a pénzt hasznos célokra. A gyermek tehát már egész fiatalon megszokhatja, hogy a pénzt nem kell rögtön elkölteni, hanem összegyűjtve olyasvalamit vásárolhat magának, ami nagyobb összegbe kerül. A szülő számára az se legyen közömbös, hogy gyermeke hol tartja a pénzt. Helyes, ha már az iskoláskorú gyermeknek is van takarékbetétkönyve, amelyben szorgalmas takarékoskodása révén a betét összege is egyre gyarapodni fog. A takarékpénztárban nem csak biztonságban van a pénz, hanem még kamatozik is. BEFEJEZÉSÜL még egy fontos mozzanatra szeretném íel- hívni a szülők figyelmét. A takarékosságra nevelés során meg keli értetnünk gyermekeinkkel, hogy társadalmunkban a pénz nem lehet cél, csupán eszköz. A takarékoskodás jólétünk emelésének eszköze, amely lehetővé teszi, hogy becsületes munkával szerzett jövedelmünk nélkülözhető részét rendszeresen félretéve drágább dolgokat is megvásárolhassunk, illetve rendelkezzünk olyan pénzösszeggel, amely az élet legváratlanabb pillanataiban jó szolgálatot tehet számunkra. Ha gyermekünk helyesen fogja látni a takarékoskodás célját, akkor nem válik sem kapzsivá, sem pénzhajhásszá, hanem az anyagiakat ésszerűen beosztani tudó, a köz javát is szolgáló takarékos emberré. SÁGI TÓTH TIBOR
