Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-07 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó
ezentúl a mi harckocsizóinkra hárult. Az ellenséges tarunkkal való küzdelemben azonban a mi hadseregünk harcosai is a bátorság csodált művelték. Egyik ezredünknél meglepő esemény történt. A németek kitapogattak egy gyenge szakaszt az ezred egyik zászlóaljának védelmében, s elhatározták, hogy kilenc „Tigris“-sel beékelődnek. A szakaszt egy fiatal katonákból álló század védte, amelyet csak egy nappal ezelőtt vetettek harcba. Az újoncokat azonban veteránok — a zászlóalj két másik százada — közé helyezték. Ezt a körülményt a németek nem vették figyelembe. A „Tigris“ félelmetes vadállat, amikor támad. De sebesülten, bénultan is ijesztő benyomást kelt inere- dező ágyúival és géppuskáival. Ezt nemegyszer magam is tapasztaltam a Balaton menti mezőkön, ahol éppen elég ilyen kilőtt „Tigris“ akadt. A „Tigris“-ek egyetlen lövés nélkül nyomultak a szovjet század felé, bár tüzéreink tüzet nyitottak rájuk — igaz, nem valami nagy eredménnyel. A harc* kocsik már a szovjet lövészárkok első vonalához értek ... Akkor a fiatal katonák idegei felmondták a szolgálatot. Kiugráltak a lövészárkokból és a szomszédos század hátsó vonalai felé húzódtak. Erre a német harckocsizok úgy dönlöltek, hogy szintén egyetlen lövés nélkül tankjaik lánctalpaival semmisítik meg a szovjet újoncokat. E célból legyező alakba fejlődtek, hogy a szaladó katonákat harapófogóba szorítsák. A németek azonban rosszul Ismerték a szovjet díuizántha rozsokat. Amikor a szomszédos század katonái észrevették a német harckocsikat védelmük hátsó vonalaiban, a ?egelszánitabbak közülük páncéltörő gránátokat ra- gíiätak. Nyolc harcos a „Tigris“-ek után rohant, kilencediknek Vasziljev ezredmérnök követte őket. A vakmerő játékba belemelegedett németek nem vélték észre a tankjaik mögött futó páncélvadászokat. Mindegyik szovjet harcos kiszemelte a maga áldozatát. Vasziljev mérnök a katonák mögött kissé elmaradt. Bár a páncélvadászok nem állapodtak meg egymás között — amikor utolérték a „Tigris“-eket, szinte egyszerre ugrottak fel a páncélra, szinte egyszerre rántották elő gránátjukat és hajították be a tankok nyílásán, és sikerült idejében leugraniuk. nyolc robbanás hallatszott — de valósággal eggyé olvadt. A kilencedik harckocsira Vasziljev ugrott fel. Abban a pillanatban, amikor meglendítette gránátját, hogy behajítsa — a nyíláson kihajolt egy német, rakétapisztollyal a kezében. Vasziljev nem ijedt meg, bo tudta hajítani a gránátot. Ugyanakkor azonban a német is az arcába lőtt. A megvakult, vérben úszó Vasziljevet a robbanás hulláma messzire vetette a harckocsitól. A nyolc fiatal harcos felemelte a súlyosan sebesült ezredmérnököt és a század körletébe vitte. Mögöttük pedig kilenc „sebezhetetlen“ Tigris lángolt! Április 1-én kora reggel Vologya Szemjonovval elhagytuk Pápa városát, ahol szerkesztőségünk egykét napra megállt. A Bécs felé tartó előrevetett osztagok után siettünk. Bár Bécs szép és Prága is gyönyörű, az én szívem Budapesten maradt. Talán azért történt így, mert Budapest valami megfoghatatlan módon —- nemcsak a* várost kát részre osztó Duna révén — hasonlít Leningrádhoz, s én éppen azokban a nehéz napokban láttam, amelyek a blokáddal körülzárt Leningrád- ra emlékeztettek? Mert egyik városban sem volt kenyér, víz, villany, s mindenki óvóhelyen vagy pincében szorongott? Ilyesmit sem Bécs, sem Prága nem élt át. Nagyon megörültem, amikor július elején „kilencesünk“ Csehszlovákiából visszatért Magyarországra, és a Budapest környéki falvakban és városokban helyezkedett el. Törzsünk Budára került. Hamarosan megkezdődött csapataink leszerelése. Én egy ideig Pesthidegkúton éltem, magánlakásban, azután a Ludovika katonai akadémia közelébe költöztem — itt kapott helyet hadseregújságunk szerkesztősége. Olyan házban telepedtem le, ahol különféle emberek iaktak, akik a szétrombolt budai kerületekből költöztek ide. Ó, ezek a budai kerületek!... Milyen nehéz volt itt a járás ! Az úttest felszakítva, a kétoldaJt sorakozó házak közvetlen közelről rommá lőve, sok épület félig bedőlve. Csak néhol foltozták be a földszinti homlokzatfalat, s itt borbély, szabó- és lakatosműhelyek húzódtak meg. Itt van a villamos-végállomás. Ezen a helyen nemrég még valamilyen kis épületek álltak, de csak acélvázak maradtak belőlük. Körös-körül kockakő és talpfakupacok, kígyóként meggörbült sínek. Egy kis téren, ahol a villamos befordul, ötemeletes ház áll. Középső része beszakadt, egész teteje beomlott. Az utca fölött a padlásba belefúrődott teherszállító német vitorlázó repülőgép farka csüng. Tisztán l^tom a repülőgép számát: H 4-2-6. £zt a házat, ezt a repülőgépet sok száz fotoripor- ter kamerája örökítette meg. Én sem tudtam ellenállni a csábításnak és különböző szögekből lencsevégre kaptam. De a pusztulást filmezni mindig fájdalmas. Éppen ezért háborús fényképalbumom budapesti része meglehetősen szegényes: alig tíz felvétel akad benne. Majdnem valamennyi budai utcát német hadifelszerelés torlaszolja el. Mi minden van itt!... Páncélos szállítójárművek és légvédelmi ágyúk, tankok és gépkocsik. Mindezt az ócskavassá vált technikai felszerelést a kilőtt „Tigrisek“ mellé szállítják és hányják — ezeket nem lehet egykönnyen elmozdítani. Innen viszik majd az egészet beolvasztani. A „kilencesénél ősszel kezdődött a nagyarányú leszerelés. A Budapest utáni leszerelési állomás, ahonnan a szerelvények a Szovjetunióba indultak, éppen az a város volt, ahol Sándor családja élt. A vonatok innen nagy kerülővel mentek Erdélyen, Bukaresten, Iasin keresztül. Nekem is éppen ebből a kisvárosból kellett hazautaznom, de szerencsére a közvetlen leningrádi szerelvénnyel. Szerdai feje fedett fényes csillag- csokrok ragyogtak, amikor kijépett a tehénistállóból. Olyanoknak látta a világító tüneményeket, mint más. Csillag, mint csillag, egyre megy. Fontos az, hogy betöltenek az ember feje felett egy tenyérnyi eget, a láb megtalálja a maga helyét a vak földön, a szemekbe pedig belefér az istállók előtti betontér, amelyen napközben piros és kék kerekes traktorok pöfögnek. Hordják az eleséget a jószágnak, mert azoknak feneketlen a ben- dőjük. Állandóan ennének. Szerdai megigazította a nadrágját, mert kilógott belőle a hasa. örült, hogy vége a hosszú napnak. Minden rendben ment, nem történt semmi, hacsak az nem különleges esemény, hogy két tehén üszőborjúnak, három pedig bikafiaknak adott életet. Szerdai a tehetetlen jószágokat odahúzta az anyjuk elé, bőségesen beszórta őket korpával, hogy smirgli nyelvükkel szaporábban nyalják ókét a szülők. Aztán amikor már csillogott a borjak szőre és eseti ettek-botlottak is, fe&wv-frell ©Hen felgurgyantotta az italt. Az éjjeliőr eleresztett© a kutyát, hogy körüljárja a telepet. Bekukkantott az istállókba is. A borjak kinyújtott nyakkal feküdtek az illatos szalmán. Tiszták voltak. Fénylett a szőrük, mint Hold udvarában az ezüst mező. A másik oldalon kimeresztett szemekkel álltak a tehenek, oda-oda sandítottak borjaik felé. Duzzadt tőgyük alig fért el a lábuk között. Farkuk buzogányával odasuhintottak a bőrükön landoló legyekre. Az éjjeliőrnek úgy tűnt, hogy álmodnak az istállók. Szénből és koromból volt az éjszaka. Minden mozgás csak ezért volt, hogy jelt adjon néha-néha magáról az élet. Malvinka a hátsó helyiségből kitessékelte a két borzas fejet, akik álmuk kellős közepén kibotorkáltak a GELLÉRT GYÖRGY fordítása Szerdai odakötötte őkel « többi borjú mellé. Értette a dolgát. Természetesnek vette, hogy minden úgy van jól, ahogyan ő csinálja. A telep kapujában az éjjeliőr nagy „jóéccakát“ köszöntött neki. Szerdai gondolta, szól az öregnek, hogyha a szemei engedik, kukkantson be néha- néha az újszülöttekhez, nehogy a világrajövetel boldogságától megmámo- rosodva belegabalyítsák magukat a szőrkötelekbe. De nem szólt, mert lábai hazafelé sürgették. Nyugodt éjszaka vette őt körül, A falu gyomrában kutyák ka ffogtak, az országút melletti árokban békák reszelték nyelvüket, a fák lombtengerét pedig riadt madár szárnya reb- bentette szét. A vendéglőben éppen sepertek. Szerdai betért, hogy megigyék egy pofa sört, vagy egy nyelet szilvapálinkát, hogy hazáig el ne kókadja- nak az izmai. Malvinka a pult mögött tett-vett. Mosta a söröspoharakat. Cémahang csilingelős vegyült a csapból folyó víz zubogásába. A hátsó helyiségben két borzas fej feküdt az asztalon. Szerdai nem tudta megállapítani, hogy kik azok, mert arc és szemek nélkül nehezen ismerte fel az embereket. — Kérsz még egyet? — harangozott Malvinka bársonyos hangja Szerdai felé. Szerdai érezte, hogy a szilvapálinka égő csipkebokrokra szaporodik a vérében. Melegséget érzett a gyomra táján. — Többet ma nem, mert az asszony már azt gondolja, hogy elfelejtettem, hol lakunk. Reggel óta nem voltam otthon. Rájött a tehenekre az ellés. Malvinka arcán mosoly pirult. — Éppen azért igyál. A kisborjak egészségére. Hány lett? ötven? — öt — felelt Szerdai olyan egyszerűséggel, mintha csak azt mondta volna, hogy meleg van. Malvinka töltött Szerdai poharába, és feléje nyújtotta. — Nem kellett volna, nem jó belőle a sok! — Ezt az én születésemre — emelte fel Malvinka a poharat —, amely harminc évvel ezelőtt volt. Szerdai elmosolyodott, aztán kényvendéglő előtti sivatagra. Orruk alatt motyoglak valamit. — Ügy vánszorognak, mint kisbor- júk a születés után néhány órával — ötleteskedett Szerdai. Malvinka kuncogott. Befordult a pult mögé, és nyakon szorította az üveget. — Még eggyel Szerdaikám, azután nincs több! Megyek haza én is az ürességbe, ahonnan egyszer .elrabolt a huszonötfejű sárkány, és aranyhajú kislányt csinált nekem a várában. Engem kidobott onnan, ő pedig elrejtőzött. Hiába várom, nem jön. Pedig derekamon hagyta a karját. Nézd itt, ezeket a jeleket! Malvinkának akadozott a nyelve. Szerdai szabálytalannak gondolta ezt az estét. Otthon várja a felesége. A kisfia bizonyára elaludt a várakozás közben. Szereti őket. Malvinkának is megbocsájt. Szép a teste, szája kissé szélesebb a kelleténél, de így is kívánatos. Karcsú csípője illeg a combjai fölött, mint a mesebeli hercegnőé, aki azzal a királyfival ereszkedik csak le a hetvenhetedik mélységbe, akinek a legerősebb az ölelése. Az éjjeliőr bement az őrházba, örült, hogy mindenütt csend van és béke. Az állatok ilyenkor nőnek, bőrük alatt vastagodik a zsírréteg. — Pihenteti a szemét egy fél órát — gondolta magában. Lenyomta a rádió szögletes kapcsolóját. Lágyan hömpölygő, andalító fúvószene csengett fel. Betöltötte a helyiség minden köbcentiméterét. Az éjjeliőr széles, csontos kezefeje puha ággyá vált, pillái függönyként gördültek szembogarai elé. vasajtókat egymásba csapta. Szerdait megcsapta a friss levegő. Szemét tö- rölgette. — Nem, nem kellett volna — mondogatta maga elé. Malviivka mellette termett, és belekarolt. — Gyere, Szerdaikám, nemsokára úgyis viri*ad. — Nemsokara virrad, — ismélelte Szerdai. A járda kopogott. Lépéseik kopogását az alvó házak fala verte vissza. Szerdalnak egyetlen élő ökölcsapás volt a teste, de ment, ment Malvinka mellett, aki azt ígérte neki, hogy elvezeti őt egy szigetre, ahol majd zöld hínárból fonnak maguknak szemérem- övet, és nem kell félniök a halak világító szemeitől sem. Elbújnak egymás árnyéka mögé, megkeresik egymás kezeit, ajkát. Meg fogják találni, mert Malvinka hamvas bőre világítani fog. Az éjjeliőr azt vette észre, hogy zsiborog a keze. Repedezett ujjaival kitörölte szeméből a robbanást, mert arról álmodott, hogy bombázzák a fedezéküket. Meg akarta igazítani a sisakját. Megijedt, mert a vas keménysége helyeit kopaszodó fejét érezte ujjai alatt. Kalapja az asztalon hevert, karimája a mennyezet felé nézett, mintha bombatölcsér lenne. Hirtelen azt sem tudta, hogy mihez kezdjen. A feljajduló tehénbőgés azonban megnyugtatta. Megbizonyosodott, hogy nem a lövészárokban fekszik, hanem a telepen van. Megigazította a kabátját és az istállók felé tartott, örült, hogy béke van, s csak álmában robbantak a bombák. Kutyája előre futott, aztán az istálló ajtaja előtt hátsó lábára ült. Farkával a bot ont söpörte. Malvinka szobájában egy ujjmozdulatra világosság ömlött szét. Szerdai azt hitte, hogy megvakul az erős fénytől. Pupillái összeszűkültek. — Nem kellett volna idehívnod! — Csak azt tettem, amit akartam. Nemi félek. Különben is elegem van mindenkiből. Senki sem törődik mások érzésével. Egész nap csak azt hallom, hogy Malvinka egy sört, Malvinka fél vodkát, Malvinka tíz fillérrel kevesebbet adott vissza, Malvinka ez, Malvinka az... Elegem volt mára. Most téged akartalak, Szerdai Gáspár. Talán nem tetszem? — Feleségem van és gyerekem. — Most én akarok a tied lenni — szabadkozott Malvinka. — Nem érdekel más. Nem kívánom, hogy szeress, el sem akarlak venni a gyerekedtől, de értsd meg, nagyon egyedül vagyok. Mindenki lenéz, mert gyerekem lett attól a csavargótól. Pedig szerettem őt. Hát bűn ez? Malvinka Szerdai háta mögé állt, ajkát a fejére szorította. Kezeivel átfogta Szerdai mellét. — Én nem segíthetek rajtad — védekezett Szerdai, mintha mentséget keresne gyávaságára. Szeretett volna szabadulni Malvinka szorításától. Malvinka megérezte, felébredt benne a büszkeség. Undort érzett Szerdai tránt, aki nem is férfi, hanem csak egy emberi formával megszégyenített jégszobor. Csak magára gondol és feleségére, s nem érzi, hogy itt van ő is, akinek fiatat teste erős és kegyetlen férfikarokat követel. Kint megvirradt. A csillagok egymás után hunyták be szemüket. Az égbolt ólomszürkére vált. Szerdai felállt, lenyomta a kilincset, és elindult haza az éjszaka sötét terhétől megszabadult ég alatt. Az éjjeliőr megszoptatta a borjakat. Gyönyörködött a ficánkolásuk- ban, amint egyik oldalról a másikra bújtak át az anyjuk hasa alatt. Szerdaira gondolt, aki világra segítette őket. Hálát érzett iránta, hogy mind életben maradt. A tehenek némán álltak a maszatos borjúfejek kegyetlen döféseit. Egyik-egyik előre lépett, és beleszagolt a jászolba, hátha akad benne valami. A tehenek tőgyében felébredt a tej. A borjak szoptatásra vártak. Az éjjeliőr horkolása kalapálta a rádióból kiszűrődő muzsikát. Szerdai izmos tenyere Malvinka combján pihent. Az istállók megteltek tehénbőgéssel. A borjak ficánkoltak. A tőgyek habzó nedvére vártak. A törvényszerűen keletkezett mozdulatok biztos cél felé törtek. Malvinka a vendéglő ajtajában elfordította a kulcsot. A külső rácsos Az éjjeliőr a kis ablakon keresztül hunyorgott rá. Szőrösebb és ráncosabb volt az arca, mint este. Megnyikordult az istálló ajtaja. Tehénszag csapott Szerdai arcába. Most nem érezte bántónak, mint máskor. Dobott a tehenek elé. Azok jóízűen ropogtatták a zöld hereszecskát. Szerdai leült a takarmányozó kocsi végére. Nézett. Nem a tehenekre, hanem befelé — önr.agába. Azt már nem vette észre, hogy az istálló másik végében is megkezdődik az etetés, mert feje a mellére esett, szeme becsukódott, mint a reggel első napsugarainak csilingelősére az éjszaka nyíló virágszirom.
