Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)

1974-04-01 / 77. szám, hétfő

E ste összegyűlt náluk a társaság rendesen. Mú­zsa János elővette a kártyát, Teréz az asztalra készítette az italt. Kissé nyomott volt a han­gulat. Az ital Jóval éjfél előtt már elfogyott. Múzsa János megkérdezte: — Nincs több? — Nincs — mondta Teréz. Nem néztek egymásra. Szerelemről már légen nem volt szó közöttük. A negyedik gyerek óta rá sem néz­tek egymásra. S a negyedik gyerek is ötesztendős volt már. — Mennyi a hiány? — kérdezte a tanácstitkár. — Kilencvenkétezer forint. Néhányan füttyentettek. Teréz vezette a falu nagyüzletét. Azelőtt ez az üz­let az övé volt. Éppen a tizedik évét töltötte be, ami­kor elhaltak a szülei. Természetesen ő örökölte a vagyont. Egyedüli gyerek volt. A gyámhatóság vala­kire rábízta az üzlet vezetését, amíg ő nagykorú lett. Múzsa János is egyedüli gyerek volt. Éppen összeil­lettek. Muzsáéknak huszonnégy hold földjük volt a folyó árterében. Amikor a fiú háromszori bukással elvégezte a gimnáziumot, a barátok betették őt a községházára írnoknak. Egy óv leteltével segédjegy­zőnek nevezték ki. Ott ült aztán a községházán egé­szen a tanácsok megalakulásáig. Akkor más elfog­laltság után kellett néznie Múzsa Jánosnak. Barátai segítettek rajta megint, kinevezték a földművesszö­vetkezet könyvelőjévé. Később persze a könyvelői vizsgát le kellett tennie. Aztán éltek. Teréz annak az üzletnek lett a vezetője, amelyik valamikor az övé volt. És született időközben négy gyerek. A negyedik óta nem néztek rá egymásra. A száztizenkétezer forint így ment el: italra és kártyára. Tartaniuk kellett a régi szintet. A baráto­kat leépíteni nem lehetett, üt esztendeje már, hogy nem ellenőrizték a boltot. Teréz időnként elkészítette a leltárt s bevitte a papírokat a központba aláíratni. Azt mondták rá odabent: — Jól van. Ö meg, ha je­lezte a társaság, hogy este kártyázás lesz, egy üveg rumot meg egy üveg barackpálinkát beletett a bolt­ban a táskájába s vitte haza. Néha több üveggel vitt. Mostanában kijött egy fiatalember a megyétől s piogállapította a hiányt, Teréz rettenetesen megijedt. — Mit gondoltok — kérdezte Múzsa János a bará­taitól —, mi lesz ebl>ől? — Bírósági tárgyalás — mondta az orvos. — Elítélik? — Hűtlen kezelés — mondta az orvos —, számí­tásom szerint minimum egy esztendő. — Lehetetlen — mondta Teréz. Ott állt az ajtóban Múzsa János apja és édesanyja. — Mit fog szólni a falu? — mondta az öregasz- pzony — hogy tőlünk börtönbe menjen valaki? Nem létezik. Úristen, adjál tanácsot, mit tegyünk. — Majd tanúskodunk — mondta a tanácstitkár. — he lehet abból az esztendőből faragni biztosan. A fe­jét le lehet majd annak faragni. — Az egészet kell — mondta a vén Múzsa. Az orvos gondolkodott: — Talán ha teherben lenne Terézke. Erre rábólintott az iskolaigazgató is. Ez a társaság Járt ide mindig. Annyi változás történt mindössze, hogy a régi jegyzőből tanácstitkár lett, Múzsa János­ból meg könyvelő. A többiek változatlanul ugyanazok maradtak. — Ilyen esetet már én is hallottam — mondta az Iskolaigazgató. — Ha teherben van a vádlott, a bí­róság nem ítéli el. Ez a legbiztosabb menekvés. Muzsa János és Teréz akkor egymásra nézett. Másnap reggel a férfi anyja tojást sütött, sonkát szeletelt s odatett egy fél liter tejfelt is a fia elé. Múzsa János megevett mindent. — Jólesett? — kérdezte az anyja. — Nagyon jól. Teréz is azt leste, hogyan eszik a férje. Karon­fogva mentek el utána dolgozni. Amikor az üzlet előtt elváltak, Muzsa megcsókolta a felesége arcát. Mindjárt utána undor fogta el. Teréz bőre valami­kor leánykorában hamvas rózsaszín volt. S azóta mintha megvörösödött volna. Vagy talán már akkor sem volt hamvas rózsaszín, csak Muzsa János látta ügy? Ebben a pillanatban már egyáltalán nem hitt abban, hogy hozzá tud nyúlni Terézhez. Délben húslevest s rántott 'csirkét ettek. Este kolbászt, szalonnát, vajat és sajtot. Utána kevés vörös bort ittak. Tíz óráig sétáltak. Nem néztek egymásra, Hál’ istennek sötét volt, s ha egymásra néznek, akkor sem igen látják egymást. De ez tu­lajdonképpen mindegy volt. Reggel az öregasszony megkérdezte Terézkétől: — Na? Teréz sóhajtott. Esté a társaság megint összegyűlt náluk. Teréz megtudta már délben, s ahogy eddig is szokta, bele­tett a táskájába egy üveg rumot és egy üveg barac­kot. A kiszolgáló lányok természetesen nem vették észre. Amikor a férfiak már kártyáztak, az ajtóban megszólalt az öregasszony: GALAMBOS LAJOS: Adventi köd — Istenem, azt a szégyent nem lehet elviselni. Hogy bennünket a szájára vegyen a falu? — Hát igen — mondta az orvos. — Egy út lenne csupán, ha Terézke viselős lenne. A mostani bíró­ságok ilyen szempontból rendkívül humánusak. Az öregember az ajtóban állva szívta a pipáját és toporgott. Néha odament az asztalhoz és felhaj­tott egy kupicával. — A mi családunkban ilyen még nem történt — mondta. — Én aztán megbecsült ember voltam. Vitézi telkem volt nekem, mindjárt megkaptam az első háború után. , Tudta ezt mindenki. — Beadtam a földemet, illő lenne, ha segítené­tek. — Erkölcsileg Terézke mellett leszünk — mondta a társaság. — Ez csak természetes. Az orvos csak azt hajtogatta: — A terhesség mindent megoldana. Aztán kártyáztak tovább, meg ittak. Múzsa elég jó szerencsével játszott. Mire elérkezett az éjfél már több mint kétszáz forint nyereség volt a zsebé­ben. — Fiatalok vagytok még — mondta az iskola- igazgató. — Hány éves vagy te, János? — Negyvenkettő. — Hát Terézke? — Harminckilenc. — No tessék — mondta az orvos. — A tárgyalá­sig van még három hónap. Éppen elegendő. — Igen — bólintott Muzsa János. Már régen nem aludtak egy ágyban. Most össze­vetette nekik az öregasszony. A négy gyereket át­vitte magukhoz, elhelyezte őket a sezlonon, a di- kón, a heverőn, ahol tudta. Reggel pedig megkér­dezte a menyétől: — Hogy vagy, Terézke? — Sehogy — mondta az asszony. Még aznap szabadságot kért Muzsa jános és be­utazott a városba. Felkereste ügyvédismerősét és tanácsot kért tőle. Sokáig beszélgettek, meghány- tak-vetettek mindent. Az ügyvéd elvállalta a védel­met, és azt kérdezte: — A feleséged ott van még az üzletben? — No igen — mondta Muzsla —, más nincs, aki helyettesíthetné. De természetesen felfüggesztve van ott. — Megoldjuk — mondta az ügyvéd. — Nem kell hozzá a gyerek? — Kérlek — mondta az ügyvéd —, nem ártana. Az öregasszony jó ételeket főzött változatlanul. Teréz és Muzsa János pihent vacsora után, sétáltak egy keveset kettesben, aztán behúzódtak a hálószo­bába. Muzsa mindenféle képeket szedett elő, ame­lyeken meztelen nők és meztelen férfiak voltak. — Honnan van? — Van — mondta Muzsa. Nem mondta el, hogy az ügyvéddel csavargoíí a városban, a mulatóban felszedett egy olcsó kis nőt és elment vele a lakására. A lány mutogatta meg neki ezeket a képeket, mert az az érzése volt ott Is, hogy Teréz vörös arcát látja. Aztán, amikor távozott a nőtől, Muzsa ellopta ezeket a képeket. Hát most kettesben nézegették. — Közelebb jössz? — kérdezte Teréz. — Talán — mondta Muzsa János. Az asszony úgy érezte, szétreped az agya. — Mit csináljak veled, mondd meg. Az én istenei^ áldjon meg, nem érted, hogy muszáj? — Hallgass — mondta a férfi. — Nem hallgatok. Férfi vagy te? Mi vagy te, h? ennyit sem tudsz a feleségeden segíteni? Hát már akkor se lehet, ha muszáj? — Majd csak lehet — reménykedett Muzsa Jár nos. Amikor legközelebb megint kártyáztak, a tanácsr titkár már nem jött el. A vészfelhők gyorsan köze­ledtek. Ma ez így megy, el fog maradni mindenki. Muzsa megkérdezte az orvostól: r~ Kérlek, nincs erre valami por? — Milyen jellegű? — Hát, hiszen tudod, ugye? Kellene az a gyér rek, természetesen. S ami engem olyan állapotba hozna, hm? — Megpróbálhatjuk -» mondta az orvos. Teréz, mint a mannát, úgy várta a férjét. Nem volt bennük semmi szégyenérzet. Semmi más, csak megmenekedni a botránytól és a falu szájától. Mert mit szólnának, ha börtönbe kerülne? Azt a szégyent hogyan lehetne elviselni? Másnap Muzsa János dalos kedvvel járt-kelt. Eszegetett, készülődött, elment az üzletbe Teréz elé.. Ott várakozott, csipegetett a csokoládéból, leste, mikor következik el a záróra. Közben az egyik kiszolgáló lány bement a raktárba. Muzsa utána lér pett és ott szorongatni kezdte. Eldöntötték két zsár kot. A dulakodásra felfigyelt Teréz, s besietett a raktárba. — Jánosom — mondta a férjének. — Édes JánOr som. A lány kimenekült és bezárta az ajtót. Muzsq János szeme vérben égett, de még így is felmerült benne Teréz vörös arca. — Jánosom — mondta az asszony. — Megette a fene az egészet — mondta a férfi. Nyomott hangulatban vacsoráztak. Másnap hiányzott már a társaságbél az iskola* igazgató is. Más kártyajátékra kellett áttérniük, § be kellett venni a partiba az öregembert. — Kérlek — mondta az orvosnak Muzsa János —?, te adhatnál egy papírt a terhességről, nem? Az orvos rájuk nézett. — Küldd el hozzám Terézkét — mondta. A tárgyalás decemberben volt. Muzsa nem menj el a feleségével, otthon várta az eredményt. Az esti vonattól az orvos hamarabb ideért hozzájuk, mint Teréz, és elmondott Múzsának mindent. Tizenötezer forintot persze azonnal vissza kell fizetni, máskép* pen nem lehetett megúszni a dolgot. — Csak összekaparjuk valahogy — mondta Muzsq János. Az orvos elment, azt mondta, átöltözik, megmos* dik, s levernek majd egy jó kis partit. Aztán megérkezett Teréz. — Fáradt vagy? — kérdezte Muzsa. — Á, semmi — mondta az asszony. Nem néztek egymásra. Kibámultak az ablakon, Odakint a falu felett adventi köd terjengett. — Most aztán fel kell készülni az ötödik gyerek­re — mondta Teréz. — Miféle ötödikre? — Hát az ötödikre — mondta az ^sszony. Muzsa János felesége hasára nézett. Később megérkezett az orvos, és vele jött a ta­nácstitkár meg az iskolaigazgató. Teréz elment az üzletbe, kinyitotta, s a táskájába beletett egy Üveg rumot és egy üveg barackpálinkát. Mikor már el- indult onnan, meggondolta magát, s vitt még egy üveg szilvát is. A férfiak örömmel fogadták őt. Ki­nyitották az üvegeket, s töltöttek a poharakba. Éjfél már elmúlt, s ők még mindig kártyáztak éa ittak. Odakint egészen sűrű volt már az adventi köd. F italif Kapitulou tudott legtöbbet a sors igazságtalanságáról az egész világon. Aránylag fiatal kora ellenére erősen kopaszodott. Már ebben magában mey- sejdítette az igazságtalan nemezist. — Így van ez, könyörgöm — szokta mondani kesernyés mosollyal. — Nem tudják megbecsülni az embereket mi- nálunk. Miattuk kopaszodott meg az általam képviselt kultúr egy ség. Ha én nyugodtan élhettem volna, vajon ko­pasz lennék, ha szabad kérdeznem? Mi az, hogy kopasz? Olyan dús hajam len­ne, de olyan! És ezeken a szavakon senki sem cso­dálkozott. Mindenki hozzászokott, hogy Vitalii örökké panaszkodott a környe­zetére. Reggel, amikor tízórai, mély alvás után felébredt, azt mondta feleségének: — Csodálatos, mennyire nem értenek nálunk ahhoz, hogy megbecsüljék az embert, egyszerűen nem tudnak értékel­ve viszonylani az emberhez. Nem tud­nak, és nem akarnak! — No jó, elég volt már — válaszolta a felesége. — Te is olyan vagy, mint a többi. Nem engeded, hogy kibeszéljem ma­gam, kifejlesszem a gondolataimat. Tegnap Oqorodnyikovék tizenegyóráig kornyikáltak a fülembe azzal a harmo­nikával, kiszedték az idegeimet. Persze, amíq él az ember, addig nem törődik vele senki. Majd ha meghalok, akkor fogják megérteni, milyen embert vesz­tettek el, milyen kultúregységet nem tudnak megbecsülnit... — Ne beszélj ilyeneket, Vitalij — sóhajtozott a felesége. — Nem szabad. — Meghalok, meghalok — hajtogat­ta Kapitulou. — Majd akkor ugyanezek az Ogorodnyikovék azt fogják monda­ni: „Nem becsültük meg Kapitulovot, kizsigereltük az idegeit ezzel a harmo­nikával, jaj nekünk!“ Te is ezt fogod rrtondani: „Nem kíméltem meg az ura­mat, jaj nekem!" Az asszony sírva fakadt, és esküdö- zött, hogy meg fogja becsülni. De Vi­talij nem hitte el. halok. Vagy még egyszerűbb lesz a do­log — még a kocsi belsejében jobblét­re szenderülük. Mert ki vagyok én je­lenleg önök számára, polgártársakI Egy utas! Egy közönséges Iksz, akit kény­szeríteni lehet, hogy órákon át ott áll­jon egy túlzsúfolt kocsiban. Nem tud­llf és Petrov: EGY KÖZÖNSÉGES IKSZ — Az emberek vadállatok — mondta —, és te is az vagy. No, látod, most beijedtél a felelősségérzettől, és a nya­kamra buqyolálod ezt a sálat. Ugyebár, tegnap nem kötötted a nyakamba, nem akartál óvni a meghűléstől? Persze, mindig ilyenek az emberek. Meghűlök és elpatkolok. Ennyi az egész. Csak a krematóriumban fogják megérteni, hogy, kérem szépen, mi is történt, mi­csoda erőt süllyesztenek a kemencébe. No, megyek!... Ne bőgj, kérlek, ne ásd alá az idegrendszeremet. Kapitulou hatalmas csapásokat mérve jobbra-bálra, elsőnek furakodott fel a villamos peronjára. Súlyos, drappszínű fenekével eqy ifjú polqártársnőre tá­maszkodva, akinek sikerült helyet sze­reznie a pádon. Vitalij szárazon je­gyezte meg: — Micsoda vadság! Középkor! Ilyen kínzókamrában keli utaznom minden­nap. Ennek a megjegyzésnek a megszokott hatása volt: a kocsi belsejében elcsitult a zaj, és minden fej Vitalij felé fordult. — Az emberek vadállatok — folytat­ta szomorúan. — Egy szép napon le- kászülódok majd a villamosról, és meg­ják nálunk megbecsülni az embert, ezt az élő anyagot, amely arra szolgál, hogy az ötéves tervet négy, sőt három és fél év alatt teljesítse. De amikor majd élettelenül fogok elvágódni a pa­dok között, akkor majd a fél kocsit ki­ürítik. Csak feküdjön, polgártárs, fog­ják majd mondani. Van itt hely magá­nak. Most pedig állnia kell az ember­nek inaszakadtóig. Ilyenkor az ifjú polgártársnő elpi­rult, és sietve jelugrott: — Üljön le, kérem, az én helyemre. — Le is ülök — válaszolta Kapitu­lou méltóságteljesen. — Köszönöm, ifjú hölgy. Ámint Kapitulou elérte a célját, azon­nal kitekergette az Izvesztyiját, és ol­vasni kezdte a halálhíreket. Időnként akkorákat kiáltott, hogy az egész kocsi hallotta: — Csak gyönyörködjenek benne! Megint beadta egy a kulcsot munka közben. „A helyi bizottság és az admi­nisztráció mély fájdalommal tudatja, hogy időnek előtte elhalálozván ...“ Nem vigyáztak rá, nem becsülték meg. A halotti tudósítás már fabatkát sem ér!..,. Kapitulou megérkezik a munkahelyé­re, morcosán köszön, leül, mélyet só­hajtva leemeli az íróasztal redőnyét. — Mintha Vitalij ma sápadtabb vol­na, mint máskor — suttogják a tiszt­viselők egymásnak —, bizony kímélni kell szegénykét. — Tény és való, nálunk úgy bánnak az emberrel, mint kocsis a lovával. — Tegnap Vitalij nekem panaszko­dott. Annyi munkát varrtak a nyakába> azt mondja, hogy nincs reménye hosz- szú életre. Persze én is ember vagyok* megsajnáltam. Vállaltam a munkájátt és magam megcsináltam. — Jaj, csak ki ne lehelje a lelkét valóban. Mert azután csőstül jön a kel­lemetlenség. Azt fogják mondani, nem vigyáztunk rá, nem kíméltük. Szörnyű- ség. Kapitulou elszunnyadt a könyvelés tiszta lapjai fölött: — Csend legyen! — suttogtak ol tisztviselőnők —- nem szabad zavarni.. Biztosan megint nem aludt egész éj­szaka, halálra kínozták a szomszédjai azzal a harmonikával. Tegnap panasz­kodott. Csakugyan, az emberek tipikus; vadállatok. A munkanap végeztével Vitalij rápil­lantott a naptárra, és irónikusan meg­jegyezte: — Mindig így van ez nálunk. Hogyan teljesítsünk, sőt túlteljesítsünk valamit, ha így bánnak az emberrel? Nálunk az az embert nem becsülik semmire. Lát­ják, már megint tizenötödike van. El kell szakadni a munkától, rohanni a pénztárba, sorban állni a fizetésért, ki­adni az embernek az utolsó erejét. Ha majd meghalok, akkor értik meg, mi­lyen embert veszítettek el, milyen kul­túregységet nem kíméltek meg... POGONYI ANTAL fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom