Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)

1974-04-30 / 101. szám, kedd

ÚJ FILMEK A SZÉP LEDÉR NÖ ESETE (szlovák' J. A. Tallo forgatókönyvíró és Andrej Lettrich rendező alko- tőműhelyét újabb, immár a ne­gyedik bűnügyi film hagyta ei. (Korábbi közös alkotásaik: Ha­lál az esőben, Gyilkos a túlvi­lágról, A démonok hívása.) Míg előző filmjeik kedvező fogad­tatásra találtak nemcsak a kö­zönség, hanem a kritikusok kö­rében is, sajnos A szép ledér nő esete láttán ez a legjobb oly bizonytalanul állították fel, a bűnügyi eset oly „ingatag lá­bakon áll“, hogy szinte kártya- várszerűen omlik össze. Na­gyobb következetesség, megala­pozottabb motiváltság nem lelt volna a film kárára. (A gyil­kosság okának valószerűtlensé­géről és érthetetlenségéről már nem is szólva.) Ezek után már csak a nyomozással megbízott nőt sajnáljuk, aki annyit fárn­Jelenet A szép ledér nő esete című szlovák filmből szándékkal sem mondható el. Most bemutatott krimijük nem­csak hogy nem hozott semmi újat, de nem éri el a korábbiak színvonalát sem. (Ha csak nem tekintjjük újnak azt, hogy a nyomozótiszt szerepét fiatal nő­re bízták.) A film cselekménye tulajdon­képpen egy manöken, a „szép ledér nő“ körül bonyolódik, aki fényűző villájában „édes éietet“ él, elég gyakran váltogatva fér­jeket, barátokat, hódolókat. S ki más is lehetne a rejtélyes gyil­kosság áldozata, ha nem ő? Csakhogy az alkotók a képletet dozott s annyi éjszakát átvir­rasztott, hogy fényt derítsen az esetre. Igazságtalanok lennénk viszont, ha az említett hibák és fenntartásaink ellenére nem lát­nánk, hogy a film helyenként valóban izgalmas s a rendező feszült légkört teremt. Ám mit ér mindez, ha a történet alatt mozog a talaj? Csakis sajnál­hatjuk, hogy az ismert szerző­páros „bűnügyi“ próbálkozása ezúttal kudarcot vallott, pedig Andrej Lettrichet rutinos rende­zőként, J. A. Tallot pedig jó forgatókönyvíróként ismerjük. Andrzej Wajda napjainkban szinte azonos a lengyel film­mel. Sajátos világgá állnak ösz- sza bennünk a Wajda filmek (emlékezzünk csak a Csatorna, a Hamu és gyémánt, a Tájkéj) csata után, a Nyírfaliyet című alkotásaira), melyeknek szinte elmaradhatatlan főszereplője Daniel Olbrychski. Ezúttal Stanislav Wyspianski Menyegző című drámája szol gált Wajda számára alapanya­gul, mely „az értelmiség és a parasztság bonyolult kapcsola­táról szól“. A film rendezője ebből kiindulva ébreszt számos képzettársítást. A kérdést a történelemben a legélesebben talán 1848 s az ezt követő idő­szak vetette fel, ezért nyúlt vissza Wajda ebt>e a korba Len­gyelország történelmének sző­kébb keretében. A film cselekménye egyetlen mondatba sűríthető: egy szá- Zadeleji parasztlakodalom hosz- szadalmas, szinte monoton be­mutatása, melyben a kegyetlen realitások víziókkal vegyülnek. Duníel Olbrychski a Menyegző című. len gyei film főszereplője. Valóság és álom, keserűség és nosztalgia a film! — a filmmű­vészét sajátos eszközeinek olyan felhasználásával, ami­lyennel csak ritkán találkozha­tunk. A rendező lenyűgöző ví­zióként ható képsorokban fe­jezte ki az ország másfél szá­zados felosztottságát, az elbu­kó felkelések sorát. Romanti­kus virradatra várásnak lehetne nevezni azt a közérzetet, ami a lakodalmas vendégseregen. mindinkább úrrá lesz, s a nem­zeti felkelés látomását vetíti bele a századforduló kilátásta­lan tespedésébe, tehetetlensé­gébe. Wajda az álom légüres terét és idejét használja fel a gondolat megtestesítésére. A látomások- a forradalom várá- sában csúcsosodnak ki; ez a romantikus, nosztalgikus, ál­modozó szellem ironikusan jut kifejezésre Wajda filmjében, abban a képsorban, amikor a parasztok gyűlöletétől rettegő nemesúr részegen próbál lóra ülni, hogy kivont karddal fegy­verbe szólítsa a népet, de si­kertelen lóra szállása után vé­gül is egy parasztlegényt küld maga helyett hírnökként, aki­nek útja során az ősi paraszti fegyver, a kiegyenesített ka­szák emelkednek magasba, ám ez is csak látomásként, hogy aztán csüggedt fegyverletétel­lé változzon a „régi dicsőség“. És mégis, mintha ez a hajnali ködből elősejlő kiegyenesített kaszarengeteg jelentené a for­radalmi távlatot. A Menyegző szimbólumok­ra épül; erősen igénybe veszi a néző társító ké­pességét. Az al­kotást nemcsak e gészében, rész­leteiben is kü­lönbözőkép­pen lehet értel­mezni. Az em­ber annyival többet láthat és érthet belőle, amennyivel job­ban ismeri a lengyel irodal­mat és történel­met, a „dicsősé­ges múltat“. Wajdát mint egyént és mint ulkolóművészt gyötrő-kínzó gondolatök foglalkoztatják: a iengyel nép történelmének tra­gikus pillanatai. A kamera vir­tuóz mozgatása, a sajátos waj- dai nyelv, a népdal kiváló fel- használása, a színészek (Dániel Olbrychski, Andrzej Lapicki, Ewu Zietková, Maja Komorows- ka és mások) remek játéka még inkább növeli a film erő- teljességét, egy kivételes ren­dező mesteri munkáját. —ym— AZ ÁLLATOK „FAUNAKATALÓGUSA" A Földünkön élő állatfajok számáról utoljára 1928-ban készült összeírás. A mű szerzője, Hesse Ferdinand szerint ekkor 1031 773 állatfaj élt. Jelenleg az állatfajok számát mintegy 1 250 000- re becsülik, tehát kétszázezerrel többre, mint negyvenhat évvel ezelőtt. Felmerül a kérdés, ilyen rövid idő alatt hon­nan és hogyan került elő ennyi új állatfaj? Tovább töprengve a kérdés felett azt is meg­kérdezhetné valaki, megismerhető e valaha is az egész állatvilág? Eljuthatunk-e odáig, hogy el­mondhatjuk, a Földön élő összes állatfajt is­merjük? Vajon mi az oka annak, hogy a mai fejlett tudományos kutatás ellenére még min­dig vannak ismeretlen állatfajok, holott a felde­rítésükre alkalmas legkülönfélébb technikai esz­közökkel, műszerekkel és módszerekkel rendel­kezünk. E kérdésekre az alábbiakban próbálunk — hazai és külföldi szakcikkek alapján — vála­szolni. Az embert természetesen ősidők óta érdekel­te a környező nővény- és állatvilág, hiszen táp­lálékát nyújtotta. Később azonban nem elégedett meg azzal, hogy leütötte az állatokat, húsukat elfogyasztotta, avagy védekezett ellenük, hanem megfigyelte életmódjukat, barlangja falára fes­tette a látott vagy elejtett állatokat. így telt el néhány Százezer esztendő. Az ember egyre tu­datosabban figyelte inog a természetet. Állatokat tenyésztett és növényeket termelt. A föníciaiak, a kínaiak, az egyiptomiak, a görögök és főleg a rómaiak irodalmában egyre több és több állat­fajtáról olvasunk. A középkorban a kalandos utazások, felfede­zések idején folytatódott az állatvilág megisme­rése. Merész kalandorok indultak el vitorlásai­kon ismeretlen tájak felé. Bár őket elsősorban a kincskeresés, a mesés birodalmak aranya ér­dekelte, ezért gyakran mégis összegyűjtötték és magukkal hozták az idegenben talált állatokat és növényeket. Az utazások, a gyűjtőutak idővel egyi;e terv­szerűbbé váltak. A kifejezetten tudományos jel­legű utazásokban immár szakemberek vettek részt korszerű felszereléssel. A természettudo­mányos múzeumokba és magángyűjteményekbe ezrével gyűlt a Föld minden tájáról a növény, az állat és sok egyéb természeti tárgy. A felgyülemlett és nagyrészt jól-rosszul meg­határozott növények és állatok között Linné Ká­roly, a világhírű svéd tudós igyekezett első íz­ben rendet teremteni. Feldolgozta, összegyűjtöt­te az addig leírt növényekre és állatokra vonat­kozó a'datokut, bevezette a rendszertanban a ket­tős névből álló elnevezést és ezzel megvetette az élővilág rendszerbe-toglalásának tudományos alapját. A nagy feltáró munka fezzel azonban nem ért véget. A múzeumok megteltek, s a szakemberek ne­kifogtak a begyűjtött óriási anyag feldolgozásá­nak. A munka lassan halad, hiszen a gyűjtés is- tovább folyik. A milliós számú állategyedből a rendszerezés, meghatározás során állandóan ke­rülnek elő új, eddig ismeretlen fajok. Az egy és negyed millióra becsült állatfajból egymillió­ra tehető a rovarok fajszáma. Ebből világosan következik, hogy az új állatfajok elsősorban a rovarok közül kerülnek elő. Nem egy esetben kiderül, hogy a már régeb­ben ismert faj meghatározása téves volt, és más, esetleg 'egészen új állatfaj bukkant elő. így tudunk egyben feleletet adni a másik kérdésre is. A tudományos kutatás módszerei hatalmas léptekkel haladnak előre s ez teszi lehetővé élővilágunk egyre pontosabb megisme­rését. A meghatározás eszközei nagymértékben kifinomultak. Míg az elmúlt században, sőt még a század elején is a rendszerezés majdnem kizá­rólag a külső alaki bélyegek: nagysága, szín, forma, rajzolat stb. alapján történt, addig a mai rendszertan sokkal szélesebb alapokon fel­épülő módszerekkel dolgozik. Ma a rendszerező az alaktani sajátosságokon kívül vizsgálja az állat életmódját, táplálkozását, nyomon követi a nemzedékeket, a rovarok esetében például figyeli a repülési időket, igyekszik megismerni a törzsfejlődési adatokat, szövettani vizsgálatokat végez, általában minden olyan körülményre ki­terjed a figyelmei amely befolyásolhatja a vizs­gált állat faji hovatartozásának eldöntését. Mindaz, amit eddig az állatfajok felkutatásá­val kapcsolatban elmondtunk, a múzeumok, a kutatólaboratóriumok falain belül zajlik le. Az ismeretlen állatok megtalálásának a legnagyobb színtere azonban továbbra is a szinte kimeríthe­tetlen természet. A gyűjtés, új gyűjtőterületek felkutatása, új, egyre tökéletesebb gyűjtési mód­szerek bevezetése segíti ebben a tudóst. Földünkön a jól felkutatott, alaposan ismert élőhelyek mellett még igen sok olyan kisebb hely van, ahol alig végeztek gyűjtést. Ilyenek elsősorban a nehezen hozzáférhető mocsarak, a barlangok, a szikes területek stb. De még a jól felkutatott területeken is találunk olyan élő­helyeket, melyeken csak alkalmi gyűjtések vol­tak, tehát a tervszerű, folyamatos gyűjtések meglepő eredményre vezethetnek. Jelentős lelőhelyek még a szűz területek is. Nem is olyan kicsik ezek, mint amilyennek első pillanatban a térképek mutatják. Afrika mocsa­ras vidékei, áthatolhatatlan bozóterdői, a Hima­lája eddig még lel nem keresett tájai, Brazília őserdői, továbbá a vizek, a mélytengerek még alig elért térségei várják a bátor, szívós és ki­tartó kutatókat. Akadnak, persze meglepetések is. Ezt bizonyít­ja hogy 1938 decemberében Dél-Afrika keleti partvidékén, a Chalumna folyó torkolatánál az Indiai-óceán mélyéből egy 40 millió éve ki­haltnak vélt ősi bojtosúszós halat fogtak ki (La- timeria). Ezt az „élő kövületet“ maradványhal­nak nevezték el. ilyen halat később tervszerű kutatás eredményeképp több alkalommal is fog­tak. Érdekes történet fűződik az Afrikában élő kongói páva (Afropavo kongonis) felfedezéséhez is. Egy amerikai madarász tudományos látogatá­son járt a brüsszeli természettudományi múze­umban, ahol az egyik szekrény tetején nagyon poros, kitömött maradat pillantott meg. Kérdé­sére a belga muzeológus kicsinylően legyintett és azt válaszolta, hogy ez a madár valami rosz- szul tömőt afrikai madárkorcs. Az amerikai ku­tató nem nyugodott meg a válaszban s kíváncsi­ságának eredményeként fedezték fel a kongói pávát. A beavatottak tudják, hogy a különös testalkatú afrikai őszsirálot, az okapit (Okapia johnstoiii) a tudomány számára a századforduló idején fe­dezték fel ... Még később került a rendszerezők szeme elé a törpe víziló (Choreopis liberiensis). A mindössze másfél méter hosszú állat, mint latin neve jelzi, Afrikában, Libériában él. Az őserdők legsűrűbb bozótjában rejtőzködik, s ezért nem akadtak rá olyan sokáig... Afrika érdekes állata a bongó antilop is. Ennek felfe­dezése szintén századunkban történt. Ugyancsak nemrég megismert állat a Himalája pandamac­kója. A második világháború Idején bukkantak egy hatalmas méretű, addig ismeretlen állatra, az indokínai bojtosszarvú őstulokra. A bennszülött lakosság kuprejnek nevezte el, és egy sportva­dász adott ki róla először hivatalos közleményt. Az első élve elfogott fiatal példányt a párizsi állatkertbe szállították, ahol csakhamar kimúlL Egy fejlett hímet Kambodzsában ejtettek el, amelynek csontváza az amerikai Harvvard-egye- tein múzeumába került. Az állat a Novíbos sau- weli nevet kapta. A kuprej magassága a púpnál megközelíti a két métert. Lábai aránylag vékonyak, s fajilag a Kambodzsában, Laoszban honos gaur közeli rokona. Jellegzetes testrésze a nyakalap alsó ré­széből lelógó hatalmas bőrlebeny. Még érdeke­sebb a szarva. Sajátossága, hogy a szarvcsúcsok­ból kb. 15 cm-re a szarvakon levő duzzanat roj- tozott, bojtszerű koszorúval fedett. A hím feke- tésbarna színű, a vállakon és a farok körül fehéres foltokkal. A fiatalok és a nőstények szürkék. E példákból is látható, hogy a nagyobb mére­tű állatok megismerése még nem fejeződött be. Ha úyyszólván napjainkig ismeretlen maradha­tott a nagy termetű indokínai bojtorsszarvú ős­tulok, könnyen lehetséges, hogy e tájon még újabb meglepetések adódhatnak. Emlékezzünk a nemrég lezajlott mélytengeri merülésekre, airu- kor tízezer méteres mélységben ismeretlen élő­lényeket pillantottak meg. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az élet fejlődéstörténetében nincs megállás' nincs holt­pont. Állatfajok születnek és tűnnek el mind­örökre a sok százmillió éves fejlődés során. A fejlődés, az átalakulás igazi nagymestere az idő. Évmilliók során alakultak ki az élet csodá­latosan gazdag formái, s ezek az újabb évmilliók folyamán tovább alakulnak. A Föld felülete, ég­hajlata is változik, s ez nagymértékben befolyá­solja az élővilág alakulását. A változások oly­kor lassúak, olykor ugrásszerűek. Jól tudjuk azonban, hogy évmilliókkal ezelőtt "számtalan, ma már kihalt állat élt a Földön, s évmilliók múlva seregnyi ma élő állat már csak „őslény­tani tárgyként“ szerepel majd a múzeumok jegy­zékében. Az élővilág feltárása tehát soha be nem feje­ződő munkálat. Az állatok úgynevezett faunaka­talógusa mindenkor csupán azt jelzi, hogy ez idő szerint éppen ezeket a fajokat ismerjük..* TERJESZKEDIK AZ AZOVI-TENGER A Szovjetunió fekete-tengeri partvidékének se» kély — mindössze 9—13 méter mély — belten­gere, a 38 ezer négyzetkilométer felületű Azovi- tenger sok gondot okoz: hullámai szüntelenül mállasztják párjait, és ezzel értékes mezőgaz­dasági földterületeket ragadnak el. Emiatt a partvidék egyes szakaszain az emberi települő sek is veszélyben forognak. A partok pusztulását egyrészt kőzeteinek máb lékonysága idézi elő. Túlnyomórészt ugyanis olyan kőzetekből valók, amelyek különböző mér­tékben elnyelik a vizet, ezáltal felduzzadnak, s a bennük levő talajvizek fokozzák a csuszamlá- sok és leomlások terjedésének veszélyét. A má­sik ok az ábráziónak nevezett jelenség. Lénye­ge az, hogy a hullámverés — fizikai ereje kö­vetkeztében — letarolja, azaz felaprózza az út­jában álló kőzeteket. Ezáltal a sziklás tenger­part végül is fövenyes, sima területté változik. A letarolt, törmelékekkel borított abráziós te­raszok már a XVI.—XVIII. századbeli térképe­ken jól észlelhetők. Az utóbbi százötven évben e folyamat a Dolzsanszkaja—Jejszk-szakaszon zajlott le a leghevesebben: ott évente 16 méter­rel vonult vissza a tengerpart. Az Azóvi-tenger partjainak kopása jelenleg is gyors ütemű. Kurilo-Krimcsak vizsgálatai szerint (1938) a keleti part az utóbbi évtizedekben 300 —500 métert vonult vissza. Egyetlen egy vihar olykor 15—18 méternyit szakít le egyes part­szakaszokon. Feltűnően nagyméretű e jelenség az ahtarszkai világítótoronynál (25 m két év alatt). (dj) MENYEGZŐ ' _____________(lengyel)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom