Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-28 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó
leszámolóját. Szépen beszéli, kenettelje- ib g«ndja az volt, hogy lecsillapítsa a élyeket. Többek között arról is beszélt, sa szerint a pártban sokan elégedetlen- jrmány politikájával, holott tudhatnák, >vid idő alatt képtelenség gyökeres vál- »rehajtani. Ezért több türelmet és belá- elégedetlenkedőktől. Amikor a kollektív megtartásáról beszélt, erélyesen az asz- és kijelentette, kényszeríteni fogják a i földbirtokosokat, hogy szigorúan tart- a kollektív szerződésben lefektetett pon- in rátért azokra a bajokra, amelyek az rül tapasztalhatók, a liszt, a cukor be- I nehézségére. Hivatkozott arra. hogy az mindig a szörnyű háború pusztítását közbe egy hang: védi?... A nép, a dolgozó ember, aki a éli. Az urak azonban változatlanul jól mdnak és mulatnak, iszfásról pedig senki sem beszél. i képviselő elvtárs is hallgat róla. álasztottuk hát?! ott számunkra a nagy választási győzeígok a zsúfolt terem különböző pontjain fel. Hegedűs, a gondosan öltözött, jó párttitkár, aki a hetenként kétszer meg- íslapot is szerkesztette, kínosan feszen- ségi asztalnál. Számítót! ugyan rá, hogy áros lesz, de arra nem gondolt, hogy a Bszámolója közben félbeszakítják. Még zott, még mindig nem tudta, kinek a on. Izgalommal várta a további fejle- habozás késztette arra is, hogy felálljon, allgatóságot, hogy viselkedjék fegyelmepercre csend támadt. Ezt Földessy fel- •a, hogy folytassa beszámolóját, és egy- on a rendbontóknak. Akkor még remél- Jent rendbe hozhat. Ite, hogy a lezajlott választások fényes ák a munkásosztály egységének, töret- isának. fel Steiner Gábor. Azt a kérdést tette slőnek, hogy ha a munkásosztály ilyen lefogásról tett tanúságot a választások tett tanúságot ő? rre ártatlanul azt felelte, hogy nem érti álaszolta erre Steiner —, akkor ponto- fogalmazom a kérdést. Azt kérdezem, asztása óta hol járt, melyik faluban, mei. Kivel tárgyalt, kinek segített, kit nyug- Azt kérdezem, hogyan teljesítette vállalt it képviselő. képviselőházban — válaszolta megrökö- 9ssy. — Végtére is nekem az a köteles- a képviselőházban harcoljak a munkásért. jm — mondta Steiner —, ennyi is elég. immal nyugodtan lehetne a katolikus képviselője. taps tört ki a teremben, de Steinert látni, eltűnt, mintha a föld nyelte volna Hegedűs felé fordult, mintha tőle várna 3 az meg sem moccant. Határozottan tud- iessy elvesztette a játszmát. Ezt megerő- ej’ felszólaló is. li vasmunkás öblös hangján azt mondta, iselő úrnak a cimborával kellett kártyáz- äm ért rá kinézni a falvakra. Bezzeg a idején fáradhatatlan volt, nagyon jól kell mennie, és mit kell a népnek monkitört a tapsvihar. iltak még mások is, sokan. Valamennyi ildessyt ostorozta kíméletlenül. Földessy vesztett ügye van, arra is rájött, hogy a nép képviselőjének lenni. Hegedűsnek nnyit sikerült elérnie, hogy a közgyűlés Internacionáléhoz való csatlakozás kérte a programról. Ezt ügyesen azzal indo- á kérdést először a párt országos veze- ill megtárgyalnia. §snek igazi nagy sikere végül abban csü- hogy az új vezetőségből Földessy kima- ’dal zászlóvivői kerültek a vezetőségbe, iként és egyhangúlag választott meg a ezetőségi tagok között ott volt Steiner A z ezredparancsnok Thuk nevezetű bajtársammal együtt magához rendelt egy napon. — A Daj folyónál átkelnek az arcvonalon, és az ellenség hadállásai mögött megteszik a szükséges előkészületeket ezredünk későbbi hadműveleteihez! Január második felében jártunk. Szünet nélkül esett az eső, és az északi szél a csontjainkig hatolt. Hogy ne fázzunk, a barna vászon egyenruhára rávettük meleg vattan- mellényünket is. Gránátokkal és tő rökkel megrakott szittyókosarainkat a vállunkra dobtuk, és egy nylonkendő fedezéke alatt nekivágtunk az útnak. Az ellenség mindig vak, szokták mondani. Mi is ezt tapasztaltuk, mert a nylonkendőt a fejünkre kötve akadály nélkül űsztuk át a Daj folyót. Az ágyúk csövei némán meredlek ránk, s mi hajnali háromra már Tra Csou község határában voltunk. Tra Csou egyébként a legszebb vizű csatornája selyemszalagként kígyózott a rizsföldek között. Az egyik ültetvény közepén megálltunk, hogy megtanácskozzuk, mi módon hatoljunk be a faluba. Pillanatok alatt határoztunk: Tam anyót keressük fel. Ö már egyszer befogadott minket. Amikor elhaladtunk az őrhely mellett, a szolgálatos őrök éppen civakodtak valamin. A sötétben is felfedeztük a fürdőt meg a faluvégi kutat a kőszegélyével, majd szintén különösebb feltűnés nélkül sikerült eljutnunk a jól ismert ház kapujáig, amely már a pár hónappal ezelőtt itt töltött napok emlékét juttatta eszünkbe. A nagy fehér kutya papucs kopogása hallatszott, s nemsokára a kapu is kinyílt. Bementünk. Ba lámpát gyújtott, Tam anyó a tűzhely parazsát kezdte élesztgetni. Ngok pedig a kannát készítette elő teához. Lassanként a beszélgetés is megindult köztünk. Kezdetben az egészségről meg az időjárásról beszélgettünk, később aztán egyre szomorúbb dolgok kerültek terítékre. A párolgó tea sem vidított fel bennünket túlságosan, mert nagyon éhesek voltunk mind a ketten. Thuk is meg én is valami jó vacsoraféléről ábrándoztunk, amikor Tam anyó megszólalt: — Gondolom, az esíe óta nemigen ettek ... Hiedelemből szabadkozni kezdtünk: — Köszönjük, de ilyenkor csak nem fognak neki főzőcskézni! Még meghallanák a szomszédok a tányércsörgést. Egyéb sem hiányzik, mint hogy tudomást szerezzenek rólunkl — Á, ne féljenek, Ngok ilyenkor szokott indulni a bazárba. Néha még korábban is — nyugtatott bennünket Tam. — Különben szerencséjük van, mert maradt egy kis leves vacsoráról, azt megehetik. Ngokra hárult a feladat, hogy kiszolgáljon minket, és ő a farkasordító hidegben is kimerészkedett a rizslevesünkért. Mi pedig ezalatt a bambuszágyon ülve tanácskoztuk meg a helyzetet Ba elvtárssal. Hajnali négyóra múlt, mire megvacsoráztunk, aztán ledőltünk a föld alatti búvóhelyen egy kis időre a bambuszágyra, és kakaskukorékoláskor, amikor a tam tam dobok mégis észrevett bennüket, és ugatni kezdett. Ennek már nem nagyon örültünk. Megpróbáltam elhallgattatni az ebet, de a szép szóra nem hallgatott. Bajtársam rizst dobott neki egy egész marókkal. Erre tüstént abbahagyta, lefeküdt a földre és mohó étvággyal falni kezdett. Én ezalatt megkocogtattam a kapu szárnyas ajtaját, és csendes hangon megszólaltam: — Tam anyó! Engedjen be! Az unokája vagyok. Bentről egy női hang válaszolt. — Ha akarnak tőlünk valamit, várják meg a reggelt! Mért éppen éjszaka zavarnak minket? — Azt mondja, hogy az unokája ... — szólt közbe egy másik női hang. — Tán sürgős dolog ... — Sürgős! Ismerjük ilyeneket. Biztosan házkutatást akarnak tartani. Éjszaka nem engedünk be férfit a házba. Ha netán gyanúsak volnánk nekik, tartsák szemmel a házat reggelig, akkor aztán az egészet felforgathatják kedvükre — hangzott a mogorva válasz. — Nem, nem, anyól Mit tényleg az unokái vagyunk és messziről jöttünk — próbáltam engesztelni az öregasz- szonyt, de ő erre sem hajlott. — Nekem nincsenek unokáim se közel, se távol. Nem tartok rokonságot a felkelőkkel — kiabálta, de jó hangosan. Ez utóbbi persze nem volt igaz. Tain anyőnak három gyermeke közül a legidősebbik 1949-ben vonult be a néphadseregbe, és még abban az évben el is esett. Másik fia Ba összekötőnk volt sokáig, és az egyik partizáncsoport helyettes vezetője. A francia megszállás után Illegalitásba vonult, a falujában maradt és a földjéből élt. Tam anyó legkisebb gyermeke, a tizennyolc éves leány, Ngok szintén velük élt, ő is a földet művelte, és selymet szőtt. Ba részére volt egy jelszavunk. Ügy éreztük, itt az alkalom, hogy felhasználjuk. — Ba uram! — kezdtem —, jő fonalunk van. Nincs szükségük fonálra? — Attól függ... — zendült meg egy férfihang. Ba elvtárs hangja —, kínai vagy hazai fonál? — Hazai. — Hány matring? — Kettő. Ezzel máris helyben voltunk: faszólaltak az őrségváltásra, mi is föl- kecmeregtünk, hogy egy Időre búcsút mondjunk a világnak. Onnan aztán csak nagy ritkán bújtunk elő, elvégeztünk néhány csuklógyakorlatot, teleszívtuk a tüdőnket friss levegővel és egy kicsit körülszimatoltunk. Az egyik reggel a mezőre is kimerészkedtem, elbeszélgettem az emberekkel, még gyomlálni segítettem nekik, amikor hirtelen egy sereg katona tűnt fel a közelben: feketék, fehérek és a bábkormány zsoldosai vegyesen. Nem volt más választásom, mint hogy tüstént eliramodjam onnan, és a legrövidebb úton elérjem a búvóhelyünket. Futni kezdtem, de akkor meg egy másik ellenséges oszloppal találtam szembe magam. Tyű, ennek a fele sem tréfa, gondoltam és futottam, ahogy bírtam. Gépfegyvergolyók süvítettek a fejem fölött; nyilván csak azért nem céloztak lejjebb, mert parancsot kaptak rá, hogy élve fogjanak el. Utánam iramodtak hát egy páran, próbáltak utolérni. Üldözőimnek is meglehetősen fürge volt a lábuk, így bizony mindvégig a nyomomban voltak. Amikor a szántóföldeket átszelő gyalogút közelébe értem, gyorsan levágtam oldalra, aztán a község kertjébe ugrottam be, onnan egy tüskés garádicson át egyenesen Tam anyóék kertjébe huppantam. Ezzel némi előnyt szereztem, de mit értem vele, amikor a kopók megpillantottak a gyalogút felől, ahogy az udvaron keresztül a házba osonok.' — Ni ott szalad! Fogjuk meg! — kiabálták vérszomjas hangon, és kis idő múlva már ők is az udvaron voltak. Elsőnek Tam anyó tért magához. Pillanatok alatt felfogta a helyzetet. Felugrott a szövőszék mellől és akár egy fúria, nekem esett. Fél kézzel megragadta az üstökömet, másik kezével a toliseprűt kapta ki a sarokból, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, irgalmatlanul püfölni kezdett. Közben szitkozódó hangon kiabálta: Te senkiházi tekergő, te! Hát ez a hála, amiért világra hoztalak — sl- pítozta, s közben csak úgy pörgött kezében a seprfínyél —, fölneveltelek, kiházasítottalak, te meg egész nap a kártya meg az ital után futsz. Evvel teszed tönkre a családodat. Egész éjszaka lumpolsz, hogy nem sül ki a szemed a szégyentől! — átkozódott Tam anyó, akár a vízfolyás. Még hallgatni is elég lett volna, hát még elszenvedni a hátamon csattogó ütlegeket. Szívem tájékán mégis hálaérzet gyűlt az öregasszony iránt. Tudtam, ha megmenekülök, csakis az ő boszorkányos ravaszságé nak köszönhetem. Reménységem csak fokozódott, amikor Ngok csengő hangját is meg hallottam. Pedig az ő szájából sem áradt egyéb, mint korholás. — Veled aztán jól megvert az isten, mondhatom. Mióta apa meghalt, szegény öreg anyádnak kell eltarta ni. Lustálkodsz, meg egész nap min denféle bitangokkal tartasz, akik csak addig állnak szóba veled, amíg el nem nyerik a pénzed, mert még a kártyához sem értesz, ahhoz is hü lye vagy — pörölt velem a drága. Még a könnye is kihullt, annyira be leélte magát a pórul járt feleség szerepébe: — Azt akarod, hogy el pusztuljak? Azt? — zokogta, és rá borult a szövőszékre. Arcán igazi szenvedés tükröződött, mintha tényle gesen úgy volna, hogy tönkreteszem őket a kártyával meg a lumpolással Eltorzítottam a hangom, és így könyörögtem az „anyámnak“: — Csak még az egyszer tessék megbocsátani nekem! ígérem, hogy soha többet nem csinálok olyasmit, amivel anyai szívét megszomorítom' Tam anyót azonban nem lehetett olyan könnyen meghatni. — Hányszor ígérted már, hogy megjavulsz? S én mindig elhittem neked... de most aztán nincs to vábbl Takarodjál a szemem elől! — rikácsolta, és ha lehet, még nagyobbakat csapott a hátamra a seprűnyéllel. — Pusztulj, ne is lássalak soha többé! Nem volt más hátra, mint hogy „asszonyomhoz“ forduljak némi köz benjárásért: — Ha még maradt számomra egy jottányi hely a szívedben, könyörülj meg rajtam és kérd meg anyát, hogy ő is bocsásson meg! — Ezzel nyomban letérdeltem a földre és így szóltam mindkettőjükhöz: — íme leborulok a lábuk elé és jó hangosan, hogy a vitéz urak is hallják — (mondanom sem kell, hogy üldözőim már régen ott álltak az ajtóban és száj- tátva figyelték a jelenetet) —, megesküszöm, soha többé nem veszek kártyát a, kezembe! Ha netán mégis megtévednék még, nem bánom, pusztuljak el, méghozzá édes szülőanyám és drága hitvesem átkaitól sújtva! Ngok felemelkedett a szövőszékről, odalépett Tam anyóhoz és megfogta a kezét. — Anyuka, az én kedvemért ez egyszer bocsásson még meg! Az én felelősségemre! ... — kérlelte szép szóval az édesanyját, akarom mondani, az „anyósát“. Aztán felém fordult: — Utoljára figyelmeztettelek, Még egy eset és visszamegyek a szüléimhez! Erre Tam anyó megenyhült, a toll- seprűt a sarokba hajította, és leült a rokkához. Én pedig fölálltam és megpróbáltam kiegyenesedni, ez azonban nehezen sikerült. A bábvitézek a torkukat köszörülték és alattomosan nevetgéltek. A fehér katona pedig csak állt kimeresztett szemekkel, az egészből egy szót sem értett. Türelmetlenül felmordult: — Mi az? Mi van itt? Az egyik bábvitéz felelt neki gyatra nyelvtudással: — Ö nem lenni Vietmin. Ö fia öreg anyjának. Kártya játszott, ezért anya megbüntetett őt. A fehér bólintott, és Ngok felé vetett egy ragadós pillantást, aztán könyökével megbökte az előbbi zsoldost: — Kérdezd meg a kislányt, nem akarna-e velem? — mondta és cset- tintett egyet a nyelvével. A bábvitéz legyintett: — Ä, a felesége ennek ... — Akkor menjünk! — mondta unott hangon a fehér, és hanyagul szalutált. Elmentek. öt évvel később jártam ismét Tra Csou faluban. Első utam Ba elvtár- sékhoz vezetett. Ngok azóta férjhez ment, de mikor megtudta, hogy ott vagyok, kisfiával a karján ő is odajött. — Hát én azóta sem könyörögtem úgy nőnek, mint akkor magának tettem. Emlékszik? — kérdeztem. Ngok így válaszolt: — Pedig az eltelt jó pár év alatt bizonyára lett volna módja rá. Nem? Zavarba jöttem, de megpróbáltam kivágni magam: — Sajnos — kezdtem kissé elnyújtva a szót —, akarom mondani: szerencsémre ... olyan alkalmam azóta sem akadt. Tam anyó meglegyintette az arcomat, Ngok pedig szégyenlős mosoly- lyal sütötte le a szemét és a füléig elpirult, (Fordílotta: Avar Pál)
