Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-28 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó
1974. IV. 28. 11 Kiválók vagy kiválóak ? Valószínűleg többen vitatkoztak már arról a kérdésről, hogy uz olyan szavaknak, mint kiváló, hasonló,' meggyőző hogyan mondjuk a többes számát. Kötőhangzó nélkül, tehát kiválók, hasonlók, meggyőzők, vagy pedig kötőhangzóval: kiválóak, hasonló a k, megyőző e k. Nyelvművelő vitáinkban az újabb időben igen gyakran felmerül ez a probléma. Igen sokan közlik azt a megfigyelésüket, hogy az utóbbi formákat — tehát a kötőhangzókat — egyre gyakrabban hallják és olvassák, pedig tudomásuk szerint a kötőim ng- zó nélküli a helyes. Való igaz, hogy nyelvművelő irodalmunk a múltban, sőt a közelmúltban is eléggé egyöntetűen elítélte a kötőhangzós formákat, de az is igaz, hogy ezek használata a közbeszédben, de még valóban igényes stilisztáink írásaiban is egyre terjed. Még azt sem mondhatjuk, hogy ez valami egészen új jelenség nyelvünkben, hiszen már Aranynál is találunk ilyen sort. A nagyidai cigányokban: „Érdemeid kézzelfoghatóak s nagyok.“ Tehát nem kézzelfoghatók, hanem kézzelfoghatóak. S Kosztolányi is így ír egyik cikkében: „ ... azt tanácsolom valamennyiünknek, hogy legyünk elnézőek és szerények“ [Erős várunk 135). Próbáljuk most röviden ösz- szefoglalni a mi véleményünket ebben a kérdésben. Azt, hogy a hosszabb forma magyartalan volna, vagy hogy ellenkeznék nyelvünk természetével, egyáltalán nem állíthatjuk. De a jó hangzásra sem hivatkozhatunk a kötőhangzó nélküli forma védelmében, hiszen éppen a tárgyalt igeneveknek a határozói alakját nem is mondhatjuk kötőhangzó nélkül, így beszélünk és írunk: kiváló- an, érthetően, feltűnően, kitűnően stb., nem pedig: kiválón, érthetőn, feltűnőn. S azután az -ti, ű végű melléknevek többese illetőleg határozói alakja is kötőhangzós: jószivűek, rosszkedvűek; iszonyúan, savanyúan. Ugyanígy az -i végű melléknevek többes száma is. Nem mondjuk, hogy régik, pestik, hanem régiek, pestiek. Félreértés ne essék, az eddigi fejtegetésekkel nem azt akartuk mondani, hogy most már minden -ó, -ő végű igenév többes számát ajánlatos vagy lehet kötőhangzóval is mondani. Az adatok azt mutatják, hogy a többes szám kötőhangzója szempontjából nem viselkednek egyformán a kérdéses szavak. Azok például, amelyek- már főnévvé váltak, sohasem vesznek fel a többes számban kötőhangzót. Az iró, költő, olvasó, hivő, mentő többes száma mindig írók, költők, olvasók, hivők, mentők. De ugyanígy viselkedik a szintén csak főnévi értelemben használatos alapító, hálózó, borozó, elnöklő, építkező, falatozó, figyelő, foltozó, futó stb. szó is. Még az alkalmilag főnévként használt igenevek sem használatosak hosszabb formában. Gondoljunk csak Ady versére: „Szeretem az elutazókat, Sírókat és fölébredőket“ (A Halál rokona). Ha ellenben az igenév már melléknévvé vált, vagy elsősorban melléknévként használatos, akkor nem ritka a hosszabb forma sem: bántóak, kitűnőek, kiválóak, ragyogónk, hasonlóak, különbözőek, meggyőzőek, biztatóak, meglepőek, eltérőek, érthetőek stb. A íőnévi és a melléknévi használat ilyen kettéválását jól mutatja ez a példa: a csábítók megjelentek — igen csábítóak ezek a gyümölcsök. Érdemes megjegyezni, hogy ugyanazon szó kötőhangzós és a kötőhangzó nélküli formája más esetekben is mutat ilyen különbséget. A reggeli főnév többes száma: reggelik. De a reggeli lapokra már ezt mondanánk: ezek a reggeliek. Aranyt olvasom, azaz Arany Jánost, — de: két aranyat kapott jutalmul; bejártam Szepest és Sárost — a tiszta cipőt veszem föl, nem a sárosai. Ugyanígy mást jelent ez a mondat: szeretem az édeset, mint ez: szeretem az édest. összefoglalva mondanivalónkat: Az ó, -ö igenevek többes számában, ha főnévként használjuk őket, soha sincs kötőhangzó. Melléknévi formájukban nem kifogásolhatjuk a kötőhangzót sem. Ha persze valaki a hosszabb és a rövidebb forma közölt nem tud választani, mi inkább a rövidebb formát ajánljuk, minthogy ez a hagyományosabb. LORINCZE LAJOS JÄN ŠIMONOVIČ: PAVOL SURŽIN: Vetés Az ember és a fa Várjuk a csöndes esőt, munka után a kenyeret, a termést, mely egy magasságban lesz a szónkkal, a fehér, kikeményített vasárnapokat és a békés kezeket: Az utolsó mozdulattal elvetjük kérges tenyerünket is. SZITÁSI FERENC fordítása Örvény! Táncra perdültél felettem, mintha egy karcsú hölgy táncolna zizegő jávorfalevelekkel, véresre festett levelekkel. Ugorj! Az ég a vízből felém ugrik, míg úszom néma szorongással! s szempilláim ét töviskoronáját fölemelve bősz kardcsapásokkal küzdőm le a fájdalmat, hunyorogva, s mintha a hold is belegázolt volna az árba, a tűleveleket ringató vízbe. . . így pillantottam meg a vén fán a levágott ég helyét. Kedvesem arca mosolyog az ég helyén, Ott ég a szeme, ahová valaha, mit sem sejtő gyerekként belevágtam a fényes szekercét, ott mosolyog, ahonnan sárga pillangóként röpült sóhajom a holcfhoz. Dénes György fordítósa MILAN RÜFUS: Apám Apám fekszik. Akár a bálvány, oly csendesei Hunyorgó szeme a távolba réved. Ott kinn az ősz. Zúgnak a fák kísértetiesen. Csak a fecsegő, víg szél fütyürészget lenge fűzfák között, a locsogó víz felett. A cinkehod lakomamorzsákat csipeget a kopár kertben az ablak alott. Apám fekszik. És oly nyugtalan az álma. Kopogja a perc lassú ütemét. A két karja, mint két tanácstalan, árva elcsapott szolga terül szerteszét hallgatagon a hattyúfehér vásznon. Almok szállnak, és homlokára hullanak a hős harmatcseppfik Meghajlott a törzs az esztendők súlyától. A földre roskadt, nem bírta el a terhet. A sors terhét, mely az élőknek oly nehéz volt. / Mily keveset kért, s mily sokat adott érte! / Mint gyermekhez, oly mostoha volt hozzá a szegénysors, hogy parazsából-kapart krumplival is beérte. Megtörte öt telek tüzének hatalma, mely a tetők fölött fehér lánggal éget, amíg egy mérő búza s egy ölnyi szalma fizetségért ő más csűrében csépelt. Régi, rossz napok ostorcsapósait állva dikójáról súlyosan felkelt reggelente s késő napnyugtáig, mint megannyi társa szerény emberi ólmát írta a kövekbe. Apám alszik. És oly nyugtalan az álma. Fáradt pillája kissé megremeg. Én némán nézem, ágya fölött állva, rossz örököse küzdelmeinek, ki tetteit folytatni méltatlan, gyáva, öklöm puha, s üres, éretlen tenyerem nem talál gyógyírt a világ száz bajára, s kenyeret nem, csupán sírást terem; feszülő ág vagyok, mit nem húz le gyümölcs terhe, csak vad virágindák kúsznak a levelén fel. Fölkiáltanék sírva, térdre esve, de anyám néz rám és béklyóba fog a szégyen. Apám alszik. Két bölcs tenyere az ágyon levont zászlóként terülve szét, fekszik mélyen és hull reá az álom. Kopogja a perc lassú ütemét. De én tudom, ha a kór felszáll róla, mint folyókról a köd felemelkedik, fölkel ú|ra és újra szerteszórja fogyó ereje kemény pénzeit, nem hajlik meg; nyers férfibölcsességgel, kemény derékkal várja a halóit. Fölkel újra, s míg én csodálva nézem, a viharoknak feszíti homlokát. S egy cseppnyi panasz, vád nem csordul ki a száján. Nem bánkódik. Nem perel semmi ellen. Ö, fájdalom, amíg az ujiaid közt gyötrődik árván, oltalmazd öt s ne légy hozzá kegyetlen. KULCSÄR TIBOR fordítása ŠTEFAN ŽÄRY: Bölcső a réten \ A réten, mely csupa illat, három karón lepedő. Bölcső ez, mely lágyan ringat, bár szegényes, egyszerű. Benne, noha napfény éri, ki az, aki szendereg? Kaszás lesz majd, kemény férfi, a napfényt hadd szokja megl FÜGEDI ELEK fordítása Pcipp Albert: Pihenő bányász