Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)
1974-03-04 / 53. szám, hétfő
Z engve bomlott ki a tavasz. Vadlibák hangján dalolt az ég. Minden-minden felvidult. Megjött anyám a vadászatból, s a puskát a sarokba támasztotta. Én pedig nem tudom levenni a szemem erről a puskáról. A zsebemben már ott lapultak a patronok. Alighogy anya kihúzza lábát a házból, már kapom is a fegyvert — s uccu ... Hová futok? Minél messzebb a kíváncsi szemektől. Az istállók mögé, a folyócska homokos partjára. Szalonkák futkosnak a homokon, vadlibák úszkálnak a vízen. Nyakuk nem feszül figyelőn: nem tudják, hogy ma íj s nyílvessző, de igazi puska van nálam. Már célba is veszem a legszebb vadlibát. Bizonyára ez lesz a legízletesebb. Bal szemem hunyorít, a jobbal a célgömböt keresem. A kezein remeg, a cső pedig imbolyog, mint a fűzfavessző, ha szellő lengeti. De hát mitől remeg a kezem? Talán, mert a legszebb ludat vettem célba? Talán ne is ez legyen az enyém, hanem az a másik, az a vörös fejű, amelyiknek kékes színben játszik a tolla? Amelyik a legszebb, bizonyára a legzsírosabb is? És a puska csöve újból megimbolyog. Vagy lehet, hogy aki először öl, annak mindig remeg a keze? De hát, jutott-e mindez akkor eszembe? Abban a pillanatban ficánkolt a szívem, lialacska módjára. És elakadt a lélegzetem, amikor a puskapor füstjén át megláttam zsákmányomat. „Az enyém! Erősebb vagyok a szárnyas vadludak- náll“ - villant át rajtam a gondolat. „Felnőtt lett a fiam“ — mondja majd a mamám. „Megértük, hogy vadászunk lettr“ — kiált majd nagyapó. „Fegyver a barátod — minket nem feledsz-é?“ — kérdi majd búsan nagyanyó. Szőrmeövemhez erősítve a ludat, úgy ballagok hazafelé, akárcsak az igazi vadászok. Büszkén ballagok. Puskával a vállamon ballagok. Hadd lássa mindenki, milyen vadász vagyokl Hétéves sem vagyok, s máris mekkora ludat lőttem. 4. A NAP. 191* Masereel: A NAP JUVAN SESZTALOV: Amikor ringatott a nap „Csak az a kár, hogy apa nem látja. Miért is utazott el olyan messzire. Nem baji Majd megbánjál Sok ludat ejtek még!“ — ballagnak velem a gondolatok. Honnét is sejthettem volna, hogy ölni — nem az én hivatásom... Nem utazom — röpülök szülőföldemre. Szárnyas csónakom — repülőn, röpülök. A manysik mindig arról álmodoztak, hogy fentről nézhessék a főidet. Soká törték a fejüket, hogyan tegyenek szert szárnyakra, míg végül kitalálták. Vaslovat, hétszárnyú lovat kovácsolt egy kovács. — Miért épp hétszárnyút? — csodálkozhat bárki. — Óh, a hetes szám — bűvös szám. De ezúttal nem segített a bűvös hetes. A hétszárnyú 16 felborult, nem tudott repülni. Törte a fejét a kovács, törte, és kikovácsolta a nyolcadik szárnyat. Felszállt a nyolcszárnyú ló, magasabbra a csúcsos tetejű sátrak füstjénél, ot nyargalt a felbők között. Mesebeli álmaikban szárnyuk volt a manysiknak. Oj kor köszöntött ránk. Valóra válnak az álmok. Repülők szállnak a tajga fölött. Manysi nyelven szárnyas csónak a nevük. „De hát miért nem szárnyas ló, vagy szárnyas rénszarvas? — töröm a fejem. — Miért van az, hogy a repülőgép ma már nem varázslat?“ És valóban; ül az ember a gépen, akár a csónakban. A felhők hullámok. Az égbolt — tenger. Meglibben egy hullám - megbillen a csónak, aztán tovább úszik az égbolt kékjében. Nagyszerű csónakl Be jó úszni — szállni! Átszállás a tyumenyi repülőtéren. Repülünk újból, alattunk a tajga, a tavak, a folyók. — Mennyi erdő — csodálkozik a szomszédom. — És mennyi víz... Bizonyára mocsár. A tavakban meg biztosan sok a hal... Hát ez meg miféle tenger?! — Ez az Ob — mondom én. Szomszédom csodálkozva néz rám: mnitha csúfo- lódnék vele. Aztán keskeny, barna arca ismét az ablakhoz fordul. Nézem én is a hazai erdőket, tavakat, folyókat. Az Ob csillog, mintha kristályból metszették volna. A tutajok és a gőzhajók valósággal beledermedtek a csillogásba. Csak a ritkásan elszórt települések úsznak tova ... Hogy hol nem élnek emberek! — gondolkodik hangosan a szomszédom. „AN-24“-esünk úszik a kékségben. Az égbolt tiszta, akár a halszem — felhőcske sincs rajta. — Döbbenetes, mennyi napfényi Észak — és napfény! Sehogy sem kötődik ez a kettő. Odakint bizonyára hideg van. Szomszédomon gyapjú pulóver, zakó, az ölében köpeny. — Szoktak ott fürödni? — Igen — bólintok. — A jeges vízben?! Aztán, csodálkozva: — És tehenek ... szóval tej is van. Hát a rénszarvasok, hol vannak? — A hegyek közt, az Uraiban. — Pedig azt mondták, itt vannak. — Télire lejönnek a hegyekből. A rénszarvaspás& torok nomadizálnak. — Nomadizálnak? Az mi? Sémánkodnak? — Nem, nomadizálnak — azt jelenti, hogy vándor? pásztorkodnak. — De jó lenne rénszarvason vágtáznil ... Rénszarvasok, én rénszarvasaim! Repültök, akár a szárnyaló hőpelyhek, a széllel versengve. De a repülőgép — a szárnyas rénszarvas — gyorsabban vág? tázik. Lovak, én lovaim! Szárnyas szikrákként re? pültök, nincs, ki utolérne benneteket. De a repülőgép — a szárnyas 16 — gyorsabban vágtázik. Hány holdkelte kéne, hogy szülőföldemet végigjárjam dél? tői északig? Hiszen nem több, s nem kevesebb az út ezer versztányinál. Hát, hogy nyugattól keletig bejárjam, az hány holdkeltébe telnék? Ősz fejű Uráltól a Jenyiszejig, nem több, s nem kevesebb, mint ezerháromszáz versztányi az út. Bizonyára sok holdkeltébe telnék. Most meg Leningrádból néhány óra alatt a hazai égboltig repültem, s még elégedetlen is vagyok a sebességgel; szeretnék gyorsabban odajutni, ahová a szívem már meg is érkezett. Lehet, hogy el volnánk kényeztetve?! Hisz nem is olyan rég, még kétfedelű „annuskákon“ repültünk, és az is gyorsnak tűnt. Aztán a IL-2-esen repültünk, és úgy tűnt — gyorsan! Most meg, az AN-24-esen. úgy tűnik, mintha nem is repülnénk, csak úsznánk, akár egy lassú, szárnyas csónakon. Vagy talán csak az idő kapott már szárnyakat? És ez a szárnyas diő szabja önmagához életünket. „Mi sebesebb a sebesnél“ — kérdi az északi talá- lés kérdés. — „A repülőgép.“ — „Hát még?“ — „A rakéta, az űrhajó.“ „Mi sebesebb a sebesnél? Nem a nyílvessző, nem p rakéta" — feleli az északi megfejtő. — „A sebesnél a gondolat sebesebb!“ BALOGH JUDIT fordftózA Szitási Ferenc versei: VIRÄG A FÁN Tartózkodó halál a hóé: - méq él, pihegyökerekkel fúródik a fagyba, a fák fehér zászlóit a mindenség tartja: lobog, leng körülöttünk a tél. Itt maradni kertben, udvaron, házon, de virágnak kell helyet adni a fán, és mozdulni a mozdulatlanságból. Tartózkodó halál a hóé: - már olvad, a mindenség meleg szele jelzi: tavaszodhat. ÖH, SZÉP KEZDET Ráncos arcú síkság, öledbe vettél, mellemről olvastad le az időt, kalászok közé temettél, hogy gyökeret hajtsak, öh, szép kezdeti m egyik dombon álltak. Ezek a dom- A 7 bök úgy emelkedtek ki az iszapos földből, mint az óriási vakondtúrások. „Ott úszik“, mondta a lány, fejével bólintva az eső szürke ragyogásába, ami éppen elnyelte az autóbuszt. „Most mi lesz, Pia?“ kérdezte a fiú.“ Vissza az építkezésre ...?“ „Ugyan.“ Pia felnevetett rá, mutatóujjával megbökte a fiú keskeny, sötét arcát/ majd leszaladt a dombról és onnan kiáltotta: „Valamikor biztosan jön még egy autóbusz.“ A fiú újra felvette a bőröndöket és egyensúlyozva haladt a lány mögött. Gyakran felpillantott, nézte, ahogy előtte ugrál, csupasz lábakkal, színes pety- tyekkel teleszórt ruháját felhúzva, lebarnult lábszárait sárral beverve, és amikor Pia visszanézett rá, látta a kissé mindig huncut arcot, a kíváncsi-nyugtalan szemeket és a fejen kis légcsavarként meredezö két varkocsot... Pillangó az esőben, gondolta és meggyorsította lépteit. Amikor elérték a megállót, Pia közölte: „Fred! Noé három óra múlva küldi erre a kővetkező bárkát “ Fred olyan erővel tette le a bőröndöket, hogy a tócsa szertefröccsent. A lány felkapaszkodott a megálló mögötti csúszós dombra és nevetett: „Minek tanulsz gépészetet, ha még két bőröndből sem tudsz egy autót barkácsolni?" „Csak eső és domb, domb és eső", dör- mögött a fiú. Pia közben elérte a dombtetőt és forogni kezdett, mint egy pörgettyű. Közben énekelt: „Fred, egy akol, egy kunyhó. egy ház ...!“ Fred a bőröndökkel lihegve kapaszkodott a magasba és a lánnyal együtt szaladt lefelé a másik oldalon. Addig futottak, amíg egy elhagyott kerthez értek. A kertben vénségtöl görnyedt kerti lak dacolt az elmúlással. A kerti lakba menekültek és tanácstalanul álldogáltak. Csak lassan, ahogyan szemük megszokta a félhomályt, fedezték fel az otromba konyhaszekrényt, faférgek lyukacsos menedékét. De a helyiségben, a néhány négyzetméternyi málló faépítményben, egy árkosra ült plüss kerevet dominált, fontoskodva, mint egy öreg nagynéni. Pia felnézett a háztetőn ásító, két ökölnagyságú lyukra, bőröndje után nyúlt és vezényelt: ,„Hátra arc! Háttal állni! Száraz darabokat felvenni!“ Előbb készült el, mint a fiú, a kerevetre ugrott és vidáman ringatózott. bizalmatlanul méregette őket, hozzátette: „Nekem az tökmindegy." A rövid párbeszédtől derűs Fred megkérdezte: „Na, emberfia, hogy hívnak?" „Karcsi". Mindnyájan elhallgattak, majd a fiú megszólalt: „Hát így.“ Megfordult az ásó körül és nagy léptekkel indult az ajtóhoz. Pia gyorsan utánaszólt: „Te Karcsi, tulajdonképpen mit keresel ezen az elhagyatott környéken?“ A gyerek ismét feléjük fordult: „Egyáltalán nem elhaGUNTER PREUSS: AKIK A SZEltT SZERETIK Fred jókedvűért nézte és egy kis idő múlva a lány megállapította: „Itt az elmúlt évszázad illata van a levegőben." „Ejha, és annak milyen illata volt?“ „Hát ugyanilyen öreg, dohos, friss szélek nem értek ...“ Elhalgatott, mert a fiú odalépett és melléle ült. „Te szereted a szelet?“ kérdezte Fred. „Ki ne szeretné a szelet...“ Hallgattak és a törött ablakon át nézték egy almafa nedvesen csillogó fekete koronáját. Nevettek, aztán ismét csend volt, csak az esőcseppek pattantak szét a háztetőn. Pia a fiú vállára hajtotta a fejét, ajkuk összeforrt. Egy csengő hangra rebbentek szét. „Hé, ez az én építkezési irodám!" Mozdulatlanul és zavartan nézték az előttük álló kisfiút, aki egy töröttnyelű ásóra támaszkodott. Fején rongyos kalap romja hervadozott, amit csak a két elálló fül tartott vissza attól, hogy egészen eltakarja a szeplős arcot. A kisfiú teste eltűnt a fekete esököpeny- ben, ami alól egy pár piszkos-piros csiz- mahegy kandikált ki. „Te... te minket az egész idő alatt...? kérdezte Pia. JVilágos,m mondta a kiest és ahogy gyatott. Én vagyok az építésvezető és ez az én irodám. Itt egy házat építek.“ Fred cigarettára gyújtott és helyeselt: „Ez igen! Ez már valami!“ A kicsit mélységesen kielégítette ez az egyetértés és könnyedén megjegyezte: „Hát ugye, mi férfiak.“ „Mi kifogásod van a nők ellen?“ firtatta Pia, miközben alig tudta megőrizni a komolyságát. „Semmi", mondta a gyerek. „Odaát a nagy építkezésen dolgozik az anyám.“ „Két hétig mi is ott voltunk." „Ahá, már tudom", szólt közbe fontoskodva a kicsi, Ti a diákokhoz tartoztok. De azok már mind elmentek?!“ Fred felhúzta az óráját és megjegyezte: „Sajnos lekéstük az autóbuszt.“ A kisfiú hirtelen szigorú arcot vágott és kihúzta magát, amennyire csak tehette: „Olyan sok napig voltatok itt, de a házak nem lettek magasabbak.“ Pia és Fred összenéztek. Az építkezésen eltöltött napokra kellett gondolniuk. Itt ismerték meg egymást. Kezük valahol találkozott, talán egy ásón, vagy egy tartógerendán. Örömmel láttak munkához és keményen dolgoztak. De csakhamar jött a vihar és elhozta az ólmos felhőket. Szünet nélkül esett az eső, ők pedig álltak a barakkok ablakánál kibámultak és káromkodtak. Fred megfeledkezett róla, hogy egy gyermekkel beszél és mérgesen válaszolt: „Ember, erről ez a vihar tehet és nem mi!“ Pia észrevette, hogy a kicsit megijeszti Fred válasza, ezért megnyugtatóan vágott közbe: „Karcsi, <5 úgy gondolja ...“ A gyerek óvatosan hátrált az ajtó felé és a biztonságos távolból mondta: „De mindennek készen kell lenni.“ Fred dühösen hajította ki cigarettáját az ablar kon. Pia felállt és behajtotta a konyha- szekrény egyik ajtaját. „Ha Ismeritek az anyámat“, mondta a kiest kapkodva, „kérjétek meg, hogy engedjen engem is építeni, ez a toronyház itt még ráér ... „Igenám, de mi a következő autóbusszal leutazunk.“ „Ügy." A kicsi csalódottan dobta vállára az ásóját. Pia vigasztalta: „Ezt meg kell értened. Három nap múlva ismét ott kell ülnünk az iskolapadban.“ „Mennünk kell“, mondta Fred. „Itt az indulás ideje.“ Pia és Fred felemelték a bőröndöket és szó nélkül hagyták el a kerti lakot. Sietve lépkedtek a sárban. A dombok között világosabban csillogtak a pocsolyák. A dombtetőről visszanéztek a kerti lakra, ami szinte szétfoszlott a vonuló felhőkben, és integettek a kicsinek, aki ott állt ásójával a bejáratnál és az eget bámulta. A megállónál némán ültek a bőröndjükön. Aztán vadul dörögve és sietve közeledett az autóbusz. PÉTF.RFl GYULA fordítása Gunter Preuss 1940-ben született Lipcsében. Híradástechnikus. 1958-tól 1960- ig a Művészeti Szakiskolában, 1970-től 1973-ig a „Johannes R. Becher“. Irodalmi Intézetben folytatta tanulmányait. Elbeszélései a folyóiratokban és antológiákban jelentek meg. 1971-ben jelent meg első kötete. A fenti tárcát a közelmúltban megjelent és nagy sikert aratott „Die Grasnelke“ (A tengeri fű) c, kötetéből közöljük.
