Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)

1974-03-31 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó

Az 1952-es egyiptomi forradalom győzelme után sem változott a csa­torna jogi helyzete. Nasszer - harcá­nak első szakaszát a csatornaöve­zetben tartózkodó angol katonák ki­vonása érdekében vívta. 1956. június 13-án húzták le végül a brit lobogót Port Saidban. Néhány héttel később az egyiptomi politikus elérkezettnek látta az időt, hogy az egyiptomi nép saját tulajdo­nába vegye fontos nemzeti kincsét, a Szuezi-csatornát. A válság kirobba­nását az a szikra okozta, amelyet a Dulles amerikai külügyminiszter szol­gáltatott. Közölte ugyanis az egyip­tomi kormánnyal, hogy nem folyósít­ja a korábban megígért kölcsönt az Asszuánt gát felépítéséhez. Mindösz- sze egy hét telt el és Nasszer elnök bejelentette, hogy állami tulajdonba veszi a Szuezi-csatornát és a kormány a víziút jövedelméből fedezi majd az Asszuán igát felépítésének költsége­it. A szuezi válság A konstantinápolyi egyezmeny lei- lejártáig ekkor még 12 év volt hátra. De Kairó az államosítás alkalmával kötelezte magát, hogy kártalanítja a részvénytársaságot és a francia álla­mot. Ennek ellenére Eden angol mi­niszterelnök három nappal később bejelentette a parlamentben, hogy Anglia „bizonyos katonai jellegű vé- . delmi előkészületeket kénytelen ten- ni“. Pár nappal később az angol és a francia államfő Párizsban találko­zott. Külügyminisztereik pedig Ben Gurion izraeli kormányfő részvételé­vel egy francia repülőtéren ültek össze titkos tárgyalásra. Október 29- én aztán az izraeli csapatok angol és francia szövetségeseik beleegyezé­sével átlépték az EAK határát, no­vember 5-én pedig brit—francia egysé­gek szálltak partra Egyiptomban. A Szuezi-csatorna így a második arab —izraeli összecsapásban már főszere­pet játszott. Az államosítás után sem csökkent a csatorna forgalma. Az időközben kiszélesített víziúton naponta három konvoj haladt át, 75 százalékuk tar­tályhajó volt. Sebességük nem halad­hatta meg az óránkénti 14—15 km-t. Az átkelés így átlagosan 15 óráig tartott. Naponta mintegy hatvan ha­jó tette meg az utat, de 1958. már­cius 8-án ez ideig egyedülálló re­kordot jegyeztek fel. Ezen a napon 84 hajó úszott át a csatornán. Még egy érdekes adat: a legnagyobb gő­zös, amely ez ideig áthaladt a csa­tornán, a 106 ezer tonnás Manhattan. A szuezi víziút Egyiptomon túlmu­tató fontosságát jelezte egyébként az is, hogy a világ tengeri forgalmá­nak 15 százaléka Szuezen keresztül bonyolódott le, s a csatornán át ju­tott el Nyugat-Európába az ottani or­szágok olajimportjának 30 százaléka, ezen belül Anglia exportjának és im­portjának 25 százaléka. 1966-ban észa­ki irányban 197 millió tonna árut szállítottak a víziútou és ebből a mennyiségből 167 millió tonna olaj és olajtermék volt. Déli irányba pe­dig 45 millió'tonna áru „úszott" ke­resztül a csatornán. A második főszerep A Szuezi-csatoma a harmadik arab — izraeli háborúban is főszerepet ka­pott. Mivel az izraeli csapatok a ví­ziút keleti partjáig vonultak előre, a csatornaövezet tényleges hadszíntér­ré vált. A tűzszünet elfogadása után sem vált lehetségessé a háborús ese­mények kapcsán megrongálódott ví­ziút helyreállítása és a hajózás el­kezdése. 1968 januárjában — Jarring ENSZ- közvelítő tevékenységével párhuzamo­san — az egyiptomi hatóságok egy­oldalúan hozzáláttak a Szuezi csator­na hajózhatóvá tételéhez, de a mun­kálatok Izrael katonai beavatkozása miatt rövid időn belül megszakad­tak. A csatorna lezárása nemcsak Egyip­tomot érintette érzékenyen. A hasz­nálati díj kiesése miatt ugyanis évi 250 millió dollárral károsodott. [Az utolsó teljes forgalmú évben, vagyis 1966-ban 21 250 hajó használta a vízi- utat.J A víziút zárva tartása miatt a Perzsa-öböl térségének olaját — Afri­ka megkerülésével, 7600 km helyett — 19 000 km-es úton kellett Európá­ba szállítani. ENSZ-becslések szerint a Szuezi-csatorna kiesése által kelet­kezett világgazdasági kár megközelíti a 9 milliárd dollárt. Szadat javaslata A csatorna megnyitása a hathóna­pos háború után többször is szóba került. Egyrészt az amerikaiak szor­galmazták, mint a részleges rende­zés egyik tényezőjét. 1971 nyarán pedig Szadat elnök javasolta, hogy — amennyiben az izraeliek vissza­vonulnak El Arish vonaláig — Egyip­tom három hónap alatt, mindössze 22 millió dollár ráfordítással, ismét hajózhatóvá teszi a Földközi-tengert Ázsia és.Afrika keleti partjaival ösz- szekötő vízifolyosót. De Izrael, mint minden más javaslatot, ezt is eluta­sította. A sok más egyéb tervezet közt egy olasz javaslat is ismeretessé vált. Ez új víziút, tehát második Szuezi csa­torna építését ajánlotta. A terv már számol azzal, hogy az eredeti Szue­zi-csatornán biztonságosan csak 50 ezer tonnás hajók közlekedhetnek, viszont az új olajszállítók befogadó- képessége meghaladja a 200 ezer tonnát. Múlt év októberében robbant ki az újabb fegyveres harc Izrael és az arab országok között. Szuez térsége ismét hadszíntérré vált. Sőt, igen súlyos helyzet alakult ki annak következté­ben, hogy az izraeli csapatok rész­ben a tűzszünet megsértése árán híd­főállást építettek ki a csatorna Afri­kához tartozó nyugati partján. Üj lehetőségek — új tervek Amikor a tárgyalások kezdődtek a két fél között a válság rendezésé­ről s a problémák tisztázásáról, ter­mészetesen szóba került a csatorna sorsa is. A csapatszétválasztási egyez­mény alapján az izraeli egységek visszatértek a Sínai-félszigetre, így lehetővé vált a csatorna megnyitása. Mindez persze rengeteg pénzbe ke­rül. Csupán a munkálatok első sza­kaszának költségeit 172 millió dol­lárra becsülik. De úgy tűnik, nincs hiány hitelezőkben. A japán külügy­miniszter kairói látogatásakor 280 millió dolláros kölcsönt ígért. David Rockefeller, a Chase Manhattan Bank elnöke pedig 80 millió dollárral haj­landó „beszállni“ az üzletbe. De olyan hírek is elterjedtek, hogy a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank is bekapcsolódik a munkálatok hatszázmillió dolláros második sza­kaszába, amely után akár a 200 ezer tonnás mammut-tankliajók is átkel­hetnek a csatornán a Perzsa-öböl olaját szállítva Európába... ÖNODY GYÖRGY Ó egyiptomi kormány, amikor az izraeli csapatkivonás el­kezdődött a Szuezi-csatorna nyugati partjáról, határoza­tot hozott arról, hogy hat hónapon belül megnyitja a fontos ví- ziutat. Tehát ismét remény van a Földközi-tengert az Indiai-óceánnal összekötő csatorna „munkába állásá­ra“. Nincs talán még egy olyan víziút- ja glóbuszunknak, amely annyiszor hallatott magáról, mint a Szuezi-csa­torna. Sorsa nemcsak korunk közvé­leményét érdekli. Múltja három íz­ben is nagy korszakok jelene volt. Hérodotosz írja ... A feljegyzések szerint négyezer esztendővel ezelőtt, még a fáraók ko­rában vágták át először az Ázsiát Afrikától elválasztó földszakaszt. A híres görög történetíró, Hérodotosz is megemlékezett könyvében e nagy­szerű munkáról: „A csatorna hossza négynapi út volt, szélessége pedig akkora, hogy két háromevezős hajó elhaladhatott egymás mellett. A vizet a Nílusból vezették bele, kevéssel tíubastis la mai Zagazig) városa jülött... Nechos csatornaásói közül százhúsz ezren vesztették életüket. De a király ab­bahagyatta « munkát, mert papjaitól azt a jóslatot kapta, hogy a barbárok számára dolgoztat.. A fáraó 40 évszázaddal ezelőtt va­lószínűleg a Nílus deltájának legkele­tibb ágát köttette össze a Keserű-ta­vakon keresztül a Szuezi-öböllel. A csatornát az idők folyamán Dárius, a nagy perzsa uralkodó, majd 11. Pto- lemaiosz és Traianus császár is újra ásatta, megtisztíttatta a homoktól. Mégis Omar ibn el Khatab kalifa ne­figyelmüket is. Pedig ötlet, javaslat volt elég. Például egy vagyonos an­gol kalmár, aki nagy kereskedelmi forgalmat bonyolított le Indiával, be­advánnyal fordult őfelsége kormányá­hoz: „Egymásba vezetjük a Gangeszi, a Nílust és a Temzét s a piramis csúcsán Anglia jólétére iszunk.“ Amit ez a Baldwin nevű férfi ak­kor megpendített, a XVIII. század végén még hűvös elutasításra talált. Pár évtizeddel később Napóleon, aki Egyiptomot akarta meghódítani, maga karolta fel a tervet. Győztes csatá­ja után személyesen kereste fel Szu­ez városát, megtekintette a régi csa­torna maradványait, majd megbízást adott egy hadmérnöknek, készítse el egy új csatorna tervét. Le Pere vázla­ta lett aztán a későbbi terv alapja. Néhány évtized telt csak el ezt kö­vetően s a fáraók álma, oly sok vita és torzsalkodás központja: a Szuezi- csatorna újjászületése felé közeledett. Végül, de már csak a XIX. század közepén a franciák kaptak engedélyt. 1855. június 23-án Lesseps beszédé­vel megkezdődött a Szuezi-csatorna nemzetközi bizottságának ülése. De a tényleges munkát még további sú­lyos bonyodalmak késleltették. Nagy- Britanniában Lord Palmerston mi­niszterelnök Viktória királynőt han­golta a terv ellen s amikor 1859. áp­rilis 25-én jelképes kapavágással Lesseps elindította a munkát, még a Porta jóváhagyása hiányzott. Napóleon közbelép Hamarosan meg is érkezett a nagy­vezér utasítása az egyiptomi alkirály- hoz, a munkálatok leállítására. A kétségbeesett Lesseps, unokanővé­rétől, III. Napóleon francia császár feleségétől kért segítséget. A Porta — Az izraeli alakulatok elhagyják a csatornaövezetet. (Foto: ČSTK — AP) véhez fűződik a második Szuezi-csa­torna. Az igazhitűek emírje 641 táján végeztette el ismét a hatalmas mun­kát. Idők múltával ez a csatorna is a sivatag martalékává vált. 760 tá­ján hadászati okokból temették be. Vallási aggodalmak miatt később sem állították helyre. Harun el Rasid at­tól tartott ugyanis, hogy a kereszté­nyek ily módon esetleg megzavarnák a Vörös-tengeren Mekka felé igyek­vő zarándokokat. A Porta aggodalmai Szinte minden rásorjázó században szóba került a csatorna kitisztítása, újraásása. De most az otomán biro­dalom aggályain bukott meg a terv. A törökök ugyanis attól féltek, hogy az európai hatalmak óhatatlanul meg­vetik a lábukat az egyiptomi földön, ha e fontos kereskedelmi útvonal a térségbe irányítja hajóikat és persze, Egyiptomi zászló leng immár a Szuezi-csatorna partján létesített —■ állás felett. Napóleon közbelépése ellenére is — tovább akadályozta a terv megvaló­sulását és csak 1866 márciusában ad­ták végleges jóváhagyásukat. A 83 méter széles és 8 méter mély víziút avatási ünnepségét 1869. no­vember 17-én rendezték. Az ünnep­ségről a többi közt Emilé Zola is tudósított. Giusseppe Verdi pedig erre az alkalomra írta híres operáját, az Aidát. A Szuezi-csatorna egy ideig fran­cia—egyiptomi tulajdonban volt. 1875- ben a tönk szélére jutott egyiptomi alkirály potom áron — mindössze 4 millió font sterlingért — eladta a részvények többségét Angliának. A brit birodalom így 1956-ig — a csa­torna államosításáig — Szuez kor­látlan ura maradt — annak ellenére, hogy a francia történészek adatai sze­rint 1922-ig London 66 ünnepélyes ígéretet tett csapatainak visszavoná­sára.

Next

/
Oldalképek
Tartalom