Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)

1974-03-31 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó

A testvéri kommunista és munkáspártok — a marxizmus—leninizmus tisztaságát védelmezve — egyre mélyebben leplezik le a maoizmus elméletének és gyakorlatának antileninista, szociallstaelle- nes, nagyhatalmi-soviniszta lényegét, amely mint a marxizmussal ellenséges elmélet a jobboldali és „baloldali“ revizionizmussal szövetkezett közös opportunista alapon.

A jelenkori revizionizmus, főleg a Kínai KP jelenlegi vezetőivel megtestesítve, ellene van az imperializmussal szembeni és a szocializmus világméretű győzelméért folyó harc fő irányvonalának, amelyet a kommunista és munkáspártok közösen dolgoztak ki. A kínai revizionisták saját platformot hirdettek meg, amely alapvetően különbözik az osztályharc, a proletárforradalom és a szocializmus építésének marxista— leninista tanításától, és nyílt harcot indítottak a szocialista országok, elsősorban a Szovjetunió és a nemzetközi kommunista és nemzeti felszabadító mozgalmak ellen. A Kínai KP vezetőségének mai politikája és tevékenysége nyílt kommunistaellenes irányvonal, amely azt jelenti, hogy a maoizmus ma a legreakció- sabb imperialista körökkel paktál. Ezért a Szovjetunió Kommunista Pártja és a testvéri marxista—le- ninista pártok nagyon fontos feladatuknak, internacionalista kötelességüknek tartják leleplezni a maoizmus osztályjellegét, annak politikai és taktikai manővereit.

Az új jelenségek, amelyek az utóbbi időben a maö isták politikai és taktikai irányvonalában körvonalazódnak, bonyolult konjunkturális manővereik, semmiképp sem változtatnak stratégiai irányvonaluk lényegén. Taktikai lépéseik ravaszsága csak növeli ennek az irányvonalnak a veszélyességéi a békére, a szocializmusra és a nemzetközi kapcsolatok haladására nézve.

A kínai vezetés minden nagyobb belső és nemzetközi politikai akciója, beleértve a Kínai KP nemrég szigorúan titokban megtartott X. kongresszusát, ismételten kivétel nélkül bizonyítja, hogy a nemzetközi kommunista értekezletek és a testvéri kommunista

gazdasági politikájának egyik célja a haladó osztályok és rétegek tudatos bomlaf^ztása, az elmaradott szociális csoportok tudatosítása, a munkásosztály különböző rétegei és a földművesek közti mesterséges szakadék létrehozása, egymással való szembeállításuk, a dolgozók jelentéktelen, szürke arc nélküli tömegekké való lesüllyesztése, az imádott és a társadalom felett álló „vezér“ — diktátor érdekében való „tiszta lap“ megteremtése.

A maoista vezetésnek a kínai munkásosztályt érintő alapvető irányzata arra irányul, hogy a munkásokat gyakorlatilag kizárja a hatalmi szervekből, hogy a munkásosztályt megfossza az ország vezető szerepének lehetőségeitől, hogy a munkások életszínvonalát befagyassza, sőt csökkentse. Hogy felbomlasz- szák a munkásosztály osztályöntudatát, a maoisták rendszeresen beléjük oltják a nacionalizmus, a sovinizmus, a Szovjetunió és a szocialista közösség többi országai elleni gyűlölet eszméit. Míg a Kínai KB vezeiő képviselői egyrészt bizonyos eredményeket érnek el ebben a proletárellenes politikájukban, egyidejűleg képtelenek letörni a dolgozók passzív és időnként aktív ellenállását, s csak megtorló intézkedésekkel kényszerülnek a demagógia alkalmazására, manőverezésére és visszakozásra.

A téves szociális és ' * t i k«i tételek valóra váltása, a voluntarista és ma^, t, kísérletek, a népgazdaság militarizálása, a beígért virágzó gazdaság helyett a gazdasági élet dezorganizálását, a termelőerők fejlődésének gyors csökkenését, görcsös ugrásokat és sikertelenségeket hozott a kínai nép számára a dolgozó tömegeknek beígért életszínvonal emelése helyett, sőt meghirdették a „felkészülés az éhségre“ jelszót.

A kínai vezetés jelenlegi politikai irányvonalának és taktikai manővereinek alapvető okait lehetetlen megérteni a maoista rendszer osztályjellegének, főleg a „kulturális forradalom“ utáni politikai mechanizmusnak és az 1971. évi októberi válság elemzése nélkül, amely összefügött „Liú Piao esetével“. A küA MAOISTÁK politikája

és

TAKTIKAI MANŐVEREI

1974.

III. 31.

3_

pártok kongresszusa, a kommunista- és munkássajtó helyesen értékeli a maoisták revizionista eszmei politikai platformját.

Különösen Mao Cetung által a kínai népre rákény- szerített irányvonalat — a kínai forradalom eszméit eláruló Irányvonalat, amely a Kínai Kommunista Párt 1956-ban megtartott VIII. kongresszusa által kidolgozott fő irányvonal és program elvi revízióját jelenti. Ez a marxizmus—leninizmus és proletár nemzetköziség elveitől való teljes eltérés. Egyúttal figyelembe kell venni, hogy amennyiben a maoizmus nemrég kifelé mint a „baloldali“ opportunizmus sajátos válfaja jelentkezett, úgy Peking politikájának jelenlegi szakaszára, főleg nemzetközi téren megnyilvánuló tevékenységére az óriási jobbratolódás jellemző, amely Kínát a szocializmus örök ellenségeivel, a nyílt kommunistaellenes erőkkel való gyilkos sző vetségbe sodorja.

A kínai politika jobbratolódását az állandó nagyhatalmi-soviniszta irányvonalnak megfelelő vonások kísérik. Főleg szavakban nagyobb hangsúlyt helyeznek a párt szerepének megerősítésére az ország társadalmi-politikai életében. Gazdasági téren kísérleteket tesznek a népgazdaság tervszerű irányítása néhány formájának és módszerének alkalmazására, amelyet számos szocialista országban, beleértve Kína első ötéves tervének éveit is, kipróbáltak, majd a „kulturális forradalom“ idején félretették. A kulturális élet bizonyos fellendülése észlelhető, az alapiskolákban és a főiskolákon újra megkezdődött a tanítás.

Ezzel kapcsolatban a nyugati burzsoá propaganda egyes szervei igyekeznek a Kínában fellelhető új irányzatot, amely csak az ország vezető képviselői politikájának konjunkturális manőverezése, úgy értékelni, mint az „újjászületés“ valamiféle folyamatát, vagyis mint a népi kormányzat első éveinek politikai és gazdasági intézményeihez való visszatérést és végül mint a rendszer jellegének a kínai „kulturális forradalom“ által előállt helyzet megváltoztatására irányuló előjeleit. A legutóbbi események azonban semmilyen alapot nem szolgáltatnak hasonló következtelésekre.

Ellenkezőleg, mint Kína belső fejlődése alapvető irányzatának szempontjából, mindenekelőtt azonban Kína külpolitikája fő irányvonalának szempontjából, folytatódik a szocialista gazdasági alap és politikai felépítmény eltorzítása, a szocializmustól való folyamatos eltérés. A pekingi politikai színpad bizonyos díszítéseinek megváltoztatása, a színészek felcserélése és a szerepek új felosztása ellenére változatlanul érvényben vannak a „kulturális forradalom“ után kialakult katonai-bürokrata diktatúra alapvonásai.

A „kaszárnyakommunizmus“ jelenlegi kínai formája, „Mao Cetung gondolatainak" a XIX. század végi anarchista teoretikusok „gondolataival“ való meglepő azonosságát mutatja mindaz az erőszak, amely a harci eszközök meg nem válogatásában, a gazdasági fejlődés objektív törvényszerűségeinek figyelmen kívül hagyásában, valamint saját nézeteinek a tudományos szocializmus — a marxizmus zászlajával való betakarásában mutatkozik. A maoisták szociális és

lönleges irányvonal meghirdetésének első pillanatától a pekingi propaganda szünet nélkül a hatalom állítólagos proletár jellegéről beszél Kínában és a kínai politikai viszonyokat csakhogynem a proletár- diktatúra egyetlen mintájának tüntetik fel a világon. A valóságban Kínában nincs proletárdiktatúra, hanem Mao és csoportjának diktatúrája létezik, amely a hadseregre, a vidéki és városi paoperlzált tömegekre támaszkodik, a dolgozók feletti diktatúra ez, bármilyen lepellel is fedik be.

Ezt a következtetést az a tény igazolja, hogy a maoisták rosszindulatúan kiforgatják Lenin tanítását a pártról, tartósan és rendszeresen bomlasztó és felforgató tevékenységet fejtenek ki a Kínai KP-n belül, elsősorban felszámolják a régi pártgarnitúrát és a párttagságnak azt a részét, amely elszántan védelmezte a marxizmus—leninizmus, a proletár internacionalizmus elveit, és állandóan „Mao Cetung gondolataival“ helyettesítik a marxizmus—leninizmust, terjesztik Mao személyi kultuszát. Az eredmény az, hogy a Kínai KP-ban és vezetésével a kispolgári elemek kerekedtek felül. Mao Cetungnak és környezetének sikerült szétverni Kína eredeti marxista—leninista pártját és romjain lényegében új maoista pártot létrehozni, amely a katonai bürokrata diktatúra eszköze és elkendőzése. Hasonló pártellenes célokat szolgál a maoisták elméleti oktatása, a világtörténelembe tett kirándulásaik, a Kínai Népköztársaságban meg-megújuló „filozófiai kampányok“ és hasonló módszerek alkalmazása a lakosság ideológiai letörésére, a marxizmus—leninizmus eszméivel szembeni hangnemben.

Az utóbbi két évben a pekingi vezetésre nemzetközi téren való rohamos aktivizálódás jellemző, a nemzetközi enyhülés ellenzőivel való közvetlen kapcsolat s az imperialista reakciós erőkkel való egyetértés. Peking külpolitikájának nyilvánvaló jobbratolódása azt jelenti, bogy a maoista vezetők a gyakorlatban feladták a Kínai KP programjának imperialistaellenes részét, amelyet a párt VIII. kongresszusa dolgozott ki és hogy a szovjetellenség alapján egyre nyíltabban szövetkeznek a militarista-imperialista körökkel.

Peking külpolitikai irányvonala jelenlegi szakaszának lényege, hogy egyrészt mind tökéletesebb és har- ciasabb formában nyilvánul meg benne a szovjetel- lenesség, mint a szocialista világrendszer és egyáltalán a szocializmus erői meggyengítésének fő eszköze. Másrészt szorgalmasan keresik az utakat a vezető tőkésországok vezetőihez, különböző elvtelen kompromisszumok alapján, Pekingnek a tőkésországok felé irányuló látványos orientációjával és a szocialista közösségtől való nyílt elhatárolással.

A pekingi propaganda egyre szorgalmasabban koptatja a „szupernagyhatalmakról“ szóló elvét, amely azt jelenti, hogy a maoisták letérnek a világ erő- egyensúlyának osztályszempontjából történő értékeléséről és a valóságban a maoisták stratégiai céljainak elkendőzését szolgálják — Kínát a világ politikai, kulturális és katonai központjává akarják alakítani. Teljesen oktalanul és világos hegemonista célokkal kezdték a pekingi vezetők Kínát a „harmadik világhoz“ számítani, az ázsiai, afrikai és latin amerikai fejlődő országok „védelmezőinek“ adják

ki magukat. A valóságban „kínai falat“ akarnak emelni a „harmadik világ“ és a szocialista országok között, meg akarják osztani és elszigetelni az impe- rialistaellenes mozgalmat, hogy még jobban manipulálhassanak velük saját hiú érdekeikben.

Hogy milyenek a pekingi vezetők a „harmadik világ“ országai „védelmezőiként“ a valóságban, számos tény szerint megítélhetjük, konkréten a bangladesi népnek a függetlenségért és békéért vívott nemzeti felszabadító mozgalmához való viszonyában. Amikor a Szovjetunió és a szocialista közösség országai a bangladesi nép alapvető nemzeti érdekeinek védelmére keltek, a maoisták homlokegyenest ellentétes álláspontra helyezkedtek, lényegében az imperialista reakcióval szövetkeztek, és egyúttal mindent elkövettek, hogy feszültséget teremtsenek ebben a térségben. Ezt az álláspontjukat máig fenntartják.

Az, hogy a maoisták gyakorlatilag elárulták a népek nemzeti felszabadító harcának érdekeit, a chilei tragikus eseményekhez való viszonyuk is igazolja, amikor a fasiszta szoldateszka a külföldi imperialista erők támogatásával ellenforradalmi puccsot hajtott végre, fizikailag semmisítette meg a nép által megválasztott Allende elnököt és a hazafiak további ezreit, s erőszakot vezetett be. Amikor a chilei reakció véres gaztettei a föld minden becsületes emberének tiltakozását és felháborodását váltották ki, a pekingi vezetők, akik Ázsia, Afrika és Latin-Amerika „legjobb barátainak“ adják ki magukat, megrázó közönnyel viselkedtek a chilei nép tragédája iránt. Figyelemre méltó, hogy szeptember 11-én, amikor a Béke világtanács felhívására a földteke minden részén a jóindulatú emberek Allendére emlékeztek, Peking éppen ezen napon ismerte el jogilag a katonai juntát. Mindez azt igazolja, hogy a maoisták a leg- reakciósabb kommunistaellenes erőkkel szövetkeznek és ismét bizonyítja, hogy a valóságban a „barátságról“ hangoztatott szólamaik mit jelentenek a „harmadik világ“ számára.

A maoista vezetésnek a nemzetközi téren való tevékenysége fényesen bizonyítja a proletár nemzetköziség külpolitikájával való szakítást, ennek szocialista osztálytartalma elvetését. Peking csak akkor kerül ellentétbe az imperialista körökkel, ha az ő nagyhatalmi-soviniszta érdekei kerülnek veszélybe.

A maoizmus jelenleg mély politikai, eszmei és szerkezeti válságban van. Ezt a válságot a maoizmusnak a kínai dolgozók széles tömegei valódi érdekeivel való összeegyeztethetetlen gyűlölete, Kína társadalmi, gazdasági és politikai fejlődése alapvető problémái megoldásának képtelenségét okozza.

A mai kínai helyzet alapos elemzését ismét bizonyítja a Kínai KP nemrég megtartott X. kongresszusa is. Ez a teljes titokzatosságban megtartott kongresszus a legrövidebb volt a párt életében. Már önmagában az a tény sokatmondóan bizonyítja, hogy a maoista vezetés elszakadt a tömegektől, hogy nem bízik bennük és fél valódi véleményüktől.

A kongresszus anyagaiból ítélve, amelyet a maoista vezetés szükségesnek tartott közzé tenni, nem lehet semmiféle lényeges változást kimutatni a kínai vezetés programjában. A közzétett okmányokból kitűnik, hogy a X. kongresszus az előző IX. kongresszus Lenin-ellenes irányvonalának változatlanságát és folytatását hangsúlyozta és nem tűzött ki semmilyen pozitív alkotó programot a párt fejlődésében, amely megfelelne a kínai nép időszerű szükségleteinek. Az okmányokban ismét hangsúlyt kapott a maoista dogmák és tételek belső és külső irányzata, amely lényegesen ellenkezik a kínai tömegek érdekeivel, a marxizmus—leninizmus és a proletár nemzetköziség elveivel.

Abból, amit ma a Kínai KB X. kongresszusából tudunk, azt vonhatjuk le, hogy a szervezők fő Igyekezete elsősorban „Mao Cetung gondolatainak“, mint a párt elméleti alapjának örök időkre való megőrző se, továbbá a politikai irányzat alapvető jelenségeinek meghonosítása volt a Kínai KP távlati programjában, másrészt legalább ideiglenes kompromisszumot és egyensúlyt elérni a párt soraiban és főleg a vezetésben, amelyben ellentétek állnak fenn, ezzel elkendőzni a pártban és az államban megnyilvánuló válságot és áldozati bárányt találni a maoista vezetés gaztetteiért és sikertelenségeiért.

A pekingi vezetésben folyó hatalmi harc folytatásáról és a megoldhatatlan ellentétekről, amelyek a mai kínai politikai rendszerre jellemzőek, bizonyítják „Lin Piao marxistaellenes csoportjának gaztetteiről most közzétett adatok is.“ „Mao Cetung utódát,“ ahogy azt a Kínai KP előző, IX. kongresszusa hivatalosan bejelentette, most mint burzsoá karrieristát, intrikust, ellenforradalmárt, kétarcú politikust és hazaárulót bélyegzik meg. Mao Cetung volt legközelebbi segítőtársát és elméleti tanácsadóját Csen Po- ta professzort, aki a „kulturális forradalom ügyeit Intéző“ emlékezetes csoportot vezette, most „kuomi- tangistának, kommunistaellenesnek, trockistának, árulónak, titkos ügynöknek és revizionistának tüntetnek fel. A hasonló akrobatikus trükkök legjobban jellemzik az aljas politikai erkölcsöket, a Kínai KP vezetőségének stílusát és módszerét, amelyet Mao Cetung hosszú idő óta elindított és bevezetett, ami a maoizmus eszmei politikai és erkölcsi degradálása.

A X. kongresszus által jóváhagyott új alapszabályzatnak törvényre kell emelnie a politikai harc módszereit, amelyek a „kulturális forradalom“ és az azt követő időkben virágoztak, igazolnia kell a tömeges megtorlásokat és megindokolni az elkövetkező leszámolást mindazokkal, akik másként gondolkoznak és nem értenek egyet a maoizmus elméletével és gyakorlatával. A „kultúrforradalmak“ most hivatalos kodifikációt nyertek az új alapszabályzatban, mint a belső pártélet állandó formái.

A X. kongresszus okmányaiban nemegyszer hangsúlyt kap a párt állítólagos vezető szerepe az állami és társadalompolitikai szervek rendszerében. Minden jel szerint a maoista vezetést erre az 1971. évi szeptemberi válság következményei kényszerítették, de a nemzetközi kommunista mozgalommal folytatott ideológiai és politikai harc kellemetlen eredményei is. A valóságban a Kínai KP országon belüli feladatai, az új alapszabályzat szerint ítélve, majdnem kizárólag a maoizmus ellenzőivé való állandó politikai harcra korlátozódik. így a párt, akárcsak azelőtt, Mao Cetung és csoportja kezében engedelmes eszközzé degradálódik.

(Folytatás a 9. oldalon]