Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)

1974-03-28 / 74. szám, csütörtök

Köszönik a pedagógusokat, a tudás szocialista faklyavivöit

A tanítókat, a pedagógusokat a jövő nemzedék nevelőit köszöntjük ma. Azokat, akik nem szavakból vagy különféle anyagokból formálnak örök értékű műveket, hanem „csak“ éretlen emberekből érett egyéneket, felelőtlen kamaszokból kötelességtudó felnőtteket nevelnek. Feléjük száll ma a társadalom sze- retete, a hála és az elismerés szava, mely a legszebb jutalom egész évi türelmes munkájukért, fáradozásukért.

Társadalmunk tisztelettel és megbecsüléssel övezi a pedagógusokat, akik a gyermekekben felkeltik a művelődés, a többet tudás vágyát, akik a kommunista erkölcs elveit, a tudományos világnézetet oltják fiataljainkba. A felelősségteljes munka nagyrabecsülésének és az ország hálájának megnyilvánulásaként — az előző évekhez hasonlóan — ma is az Érdemes tanító, valamint a Példás tanító címmel tüntetik ki a legjobb tanítókat, nevelőket és iskolaügyi dolgozókat. A hivatalos elismerés munkájuk társadalmi értékét, rangját és fontosságát igazolja.

A kitüntetett pedagógusok közül néhányat mi is bemutatunk olvasóinknak. Szavaik, gondolataik a többiek érzéseit és szemléletét is híven tükrözik, sikerük valamennyi kitüntetett, süt az egész pedagógus társadalom törekvéseinek az eredményeit is jelzi.

T

uub műn tiel évtizedet ölel fel pedagógiai tevékenysége, s a tanítók napja alkalmából kapott kitüntetés, „Az iskolaügy érdemes dolgozója“ megtisztelő cím is ennek az önzetlen, áldozatkész munkának szól. Talán nem túlozunk, ha azt állítjuk, azok közé tartozik, akik állandóan kutatnak, újabb és újabb módszereket, korszerűbb megoldásokat keresnek s a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák nagyobb eredményességén fáradoznak.

Dr. Mőzst Ferenc kandidátus, az SZSZK Oktatásügyi Minisztériumának nemzetiségi osztályvezetője ahhoz a nemzedékhez 'tartozik, amely a februári győzelem után a nemzetiségi kulturális élet, a nemzetiségi iskolaügy „harmadvirágzását“ indította el. Tele optimizmussal, tervekkel és nagy akarattal érkezett Komáromba, hogy Horváth Józseffel, dr. Miklós Elemérrel, dr. Török Jánossal, Czókoly Bélával és másokkal részt vegyen a magyar tanítási nyelvű középiskola megalapozásában, illetve újjászervezésében. De hogyan is lett a fiatal középiskolai pedagógusból központi tanfelügyelő, majd nemzetiségi osztályvezető?

Az új nemzedék neveléséért

— A hatalmas lelkesedés, a „fényes szelek“ éveit a kitartó, az elmélyültebb munka évei követték — emlékezik vissza a kezdeti évekre Mózsi elvtárs. — A hatvanas évek a csehszlovákiai magyarság életében minőségi változást jelentettek. Az én életemben azt, hogy — Németh László szavaival élve — elhagytam óraadó királyságomat, és a felsőbb pártszervek megbízásából az akkori megbízotti hivatal nemzetiségi osztályára kerültem. A föderatív államrendezés után az Oktatásügyi Minisztérium nemzetiségi osztályát vezetem.

— Az eltelt több mint két évtized alatt „teleszívta“ magát emlékekkel, tapasztalatokkal s ebből merít erőt, kitartást ahhoz a munkához, amelyet a nemzetiségi iskolák felvirágoztatása érdekében végez. — Emlékeim közt kutatva — mondja — most már nejm csak a volt tanítványaim arcát látom magam előtt, hanem a magyar tanítási nyelvű iskolák minden tanulóját.

A magyar tannyelvű iskolák indulásáról és munkájáról, a

megtett útról beszélgetve, Mó zsi elvtárs elmondja, hogy a tárgyi felszerelést, az ellátottságot tekintve az iskolák a semmiből indultak, egyedüli lő kéjük az a lelkesedés és tudás volt, amelyet az előző nemzedéklől örököltek. A pedagógusokat azonban lelkesítette a párt iskolapolitikája és a velük szemben támasztott követelmények egyre igényesebb munkára ösztönözték őket. Ennek eredményeként ma már elmondhatjuk, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolák az ország többi iskolájához viszonyítva teljesen egyenértékű tudást és ismereteket nyújtanak, az intézetek anyagi és személyi ellátottsága is egyenrangú. A feltételek és a lehetőségek egyformán adottak, ám lényeges, hogy ezekkel ki-ki a maga posztján élni tudjon: a tanító a tanteremben, az igazgató az iskola irányításában, a tanuló pedig a tanulásban. Véleménye szerint végső soron ez az eredményesség és a siker záloga.

A hatvanas évektől Mózsi elv- társat több módszertani segédkönyv szerzőjeként is ismerjük. Tankönyvek, iskolapolitikai cikkek írásával a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák munkáját segíti. A soksok tankönyv és módszertani kiadvány közül említsük meg legalább a Képes Nyelvkönyvet, amelyből már évek óta eredményesen tanulják a szlovák nyelvet uz 1. és 2. évfolyam tanulói, s nemcsak nálunk, hanem Magyarországon és Jugoszláviában is alkalmazzák.

— Pedagógiai ténykedésem kezdete óta foglalkoztat az esztétikai nevelés kérdése — fűzi tovább a szót —, mondhatnám ez életem nagy szerelme. Emellett azonban egyéb pedagógiai kérdések is izgatnak, mint u nemzetiségi iskolák kétnyelvűségének a problémája, a bikultúráltságból eredő többlet, a szlovák nyelvoktatás koncepciója, a zenei és az irodalmi nevelés. Néhány éves munkásságomat foglaltam össze a tavaly megjelent Nemzetiségi iskola — irodalmi nevelés című monográfiában. Ezért a munkáért — talán nem leszek szerénytelen, ha elárulom — a Magyar Tudomáhyos Akadémia

a neveléstudományok kandidátusává avatott.

Amikor jövőbeni céljairól, terveiről érdeklődöm, rövidem csak ennyit mond:

A jövőben a csehszlovákiai magyar tanítósággal közösen arra törekszem, hogy eleget tegyek a párt múlt évi júliusi plenáris ülése határozataiból eredő feladatoknak és együttes erővel folytassuk a megkezdett munkát, hogy a nemzetiségi iskolák növendékei jól érvényesülhessenek az életben s művelt, szocialista gondolkodású emberekként bárhol megállhassák a helyüket.

Szinte elképzelni is nehéz azt a munkát, amelyet ez az ember magára vállal. Nemcsak osztályvezetői teendőinek tesz eleget, s a csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolák munkáját segíti, de a pedagógusokat is a legmesszebbmenően támogatja, tanáccsal látja el őket, gazdag tapasztalat- és ismerettárát készségesen megosztja velük. Jut .ideje azonban közéin ti munkára is.

A mostani kitüntetés ezek után aligha jellemezhető másként, mint az iskolákért, a közösségért végzett odaadó munka, a helytállás jutalmaként...

—ym —

Tenni, lenni kell...

y» folyosóról a diákok zsivaja halJX latszik. Néhány perc hiányzik még a csengetésig.

— Tessék itt helyet foglalni — mutat az egyik székre Paksi Lászlóné, a Dunaszerdahelyi Lenin utcai Alapiskola tanítónője.

Gratulálok a kitüntetéshez, s eddigi pedagógiai munkásságáról kérdem:

— Huszonöt esztendeje tanítok. 1949- ben, amikor hazánkban megnyitották az első magyar tannyelvű iskolákat, sok lelkes kollégámhoz hasonlóan én is ezt a hivatást választottam. Azt hiszem, majdnem minden ember gyermekkorában pedagógus szeretne lenni, mert a szüleivel együtt a tanítója neveli, oktatja őt. Én megvalósítottam gyermekkori álmomat: pedagógus lettem. Füssön kezdtem tanítani, innen Ekecsre kerültem, s most már tizenegy éve itt dolgozom, Dunaszerdahelyen. Közben elvégeztem a bratislavai pedagógiai gimnáziumot, s Nitrán magyar— szlovák szakos tanítói oklevelet szereztem.

Ezután tanítványairól kérdem őt: tud- ja-e, hogy élnek, miképpen boldogulnak.

— Természetesen túlzás lenne azt mondani, hogy valamennyi volt diákomról tudok, hiszen több száz tanulót „nyilvántartani“ csaknem lehetetlen. Annyi tény, hogy figyelemmel kísérem nagyon sok volt növendékem eddigi életútját. Többen ma Prágában és a szlovák fővárosban járnak egyetemre, néhányan már kollégák: elvégezték a Nitrai Pedagógiai Fakultást. Döntő

többségük becsületesen él és dolgozik, hasznos tagja társadalmunknak, s volt tanítójuk számára ez a legnagyobb öröm.

A válasz „sugallta“ a következő két kérdést:

— Mikor örül leginkább a pedagó- gus?

— Természetesen akkor, ha a tanulók jó eredményeket érnek el, tehát a tanító fáradozásának megvan a gyümölcse. Az is nagy öröm, ha kilencedikeseinket felveszik oda, ahová jelentkeztek. Aztán vannak úgynevezett apró örömök is: egy kitűnő felelet, jól sikerült óra, amelyen aktívak a tanulók és így tovább.

— Ne vegye ünneprontásnak: s mikor bosszankodik a pedagógus?

Némi töprengés után hangzik a jelelet:

— Tudja, én hamar tudok lelkesedni, és még hamarabb felejteni, s aztán nincs időm arra sem, hogy „fájjon“ az ilyen bosszúság.

— De mégis ...

— Hát talán ezt az épületet említeném. Magánlakásokból, irodákból alakították iskolává. Kollégáim számára is gondot jelent aránylag korszerű módszerekkel oktatni, nevelni egy elavult épületben. De már felépült az új iskola, s az ígéretek szerint szeptemberben ott kezdjük a tanítást. S ekkor ez a komoly gondunk végre megszűnik.

Ha már a PEDAGÓGUSRÓL beszélünk, véleménye szerint, milyen napjaink jó tanítója?

Mély sóhaj: — Nehéz erre néhány mondatban válaszolni. Szerintem nem lehet jó pedagógus az, aki az oktatónevelő munkát nem köti össze a világnézeti neveléssel, továbbá nem jár elöl személyes jó példával, nem igazságos és nem őszinte a tanítványaihoz. Talán ennyit lehetne általában mondani. A többit mindig az adott helyzet dönti el. Vagyis az sem lehet jó pedagógus, aki az elméleti tudását nem érvényesíti kellőképpen a gyakorlatban.

Amikor az iskolán kívüli tevékenységéről kérdezem, magától értetődő természetességgel kezdi sorolni: az iskolában a magyar tantárgybizottság vezetője vagyok, továbbá a szakszervezet kultúrjeleiőse. Ezenkívül a CSEMADOK helyi alapszervezetében a színjátszókat vezetem, s Nőszövetség járási elnökségének a tagja vagyok.

Kérdés nélkül folytatja:

— Tudja, valamikor az ifjúsági szervezetben dolgoztam. Füssön például országos viszonylatban is elsők között alakult meg a magyar öntevékeny színjátszócsoport. Később férjemmel együtt dolgoztunk párt- és társadalmi szervezetekben.

— Kérem, mondja el egy átlagos „betáblázott“ nap programját.

— Fél nyolctól kettőig az iskolában vagyok. Háromtól a Nőszövetségen gyűlés, utána pedagógiai előkészület, este próba, vagy fellépés a színjátszókkal. Sokszor éjjel tizenegy után érek haza.

— Milyen egy „nyugodt“ munkanap- ja?

— Kettőig nincs különbség. Utána dolgozatok javítása, háziasszonyi teendők, tévé, esetleg filmelőadás megte- kintése.

Eltalálja gondolatomat:

— Ma már könnyebb, mert nincs kisgyermekem, a lányom az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen tanul. Azért ment ez évekkel ezelőtt is. Megértő férjem van. Ö is különböző funkciókat tölt be, de még így is segít nekem, mert csak így lehetséges dolgozni.

Már csengetnek, amikor a Példás tanító terveiről érdeklődöm.

— A jó pedagógus is állandóan tanul. Ez az én legfőbb tervem. Szakfolyóiratokat, könyveket olvasni, még korszerűbb módszereket megvalósítani munkám során.

Mielőtt elbúcsúzunk, arról érdeklődöm, mit válaszolna, ha valaki megkérdezné, miért dolgozik ennyit immár huszonöt éve.

— Nem szeretem a frázisokat, ezért talán csak annyit mondanék, hogy társadalmunknak aktív emberekre van szüksége, és a pedagógusokra még inkább vonatkoznak a költő szavaii „Tenni, tenni kell!“

SZILVÁSSY JÓZSEF

A földön az ember a legbo nyolultabb „gépezet“. Tudatos tevékenységével fantasztikusnak tűnő dolgok megvalósítására is képes. Néhány évi Információgyűjtéssel eddig ismeretlen dolgokat is felfedez, s azokat a mindennapi élet megkönnyítésére fel tudja használni. Egyénisége formálható, irányítható. Ezt a feladatot javarészt pedagógusaink végzik, ezért lényeges, hogy tudatosítsák küldetésük fontosságát, munkájuk jelentőségét. Továbbfejlődést, jelentős eredményeket csak így érhetünk el.

Ezek a sorok Tóth János mérnöknek, a Moldava n/Bodvou-i (Szepsi) Mezőgazdasági Gépipari Szakközépiskola igazgatójának az „ars poeticáját“ foglalják egybe. Ennek ismeretében kerestük fel őt, hogy közelebbről megismerjük munkáját, személyiségét s az iskola hétköznapjait.

Tóth János szerény ember. Nem mondja ki, de válaszaiból arra következtetek, azt akarja, ne >’óia. hanem az iskoláról írNe csak a manak...

jak. Azt akarja, az elért eredmény a közös munka gyümölcse Az iskola megalapításának kezdeti éveire így emlékszik vissza:

— A mezőgazdasági termelés szocializálása magával hozta a nagyobb fokú gépesítés bevezetésének a szükségességét. A gépesítés szakembereket, gépkezelőket, gépjavítókat is igényelt. Államunk felsőbb szerveinek döntése alapján 1956- ban a Kelet-szlovákiai Vasmű elődje, a HUKO mellett, Boöia- ron (Bocsárdon) mezőgazdasági technikai szakközépiskolát létesítettek. Nehéz körülmények között négy évig folyt itt az oktatás magyar és szlovák nyelven. 1960-ban a mezőgazdasági technikai szakközépiskola két részre szakadt. A két szlovák tanítási nyelvű osztály Micha- lovcén, a két magyar tannyelvű osztály pedig Szepsiben kapott helyet. Mauser Jenővel, Lengyel

Zoltánnal, Retkovszky Józseffel, Polgári Bélával és még több kollégámmal együtt eljöttünk Szepsibe, hogy lerakjuk egy új szakközépiskola alapjait.

Az alapozás nem volt könnyű. Tóth Jánoséknak kezdetben sok problémát okozott, hogy az iskolának nem volt állandó épülete. A területi átrendezések során a probléma azonban megoldódott. A járási nemzeti bizottság épületének megüresedésé- vel az iskola otthonra talált. A helybeli traktorállomás a régi épületeit a hozzá tartozó telekkel együtt az iskola rendelkezésére bocsátotta. Itt műhelyeket létesítettek és elhelyezték gépparkjukat. Ilyen körülmények között már igényesebb munkát végezhettek. Napjainkban a Szepsi Mezőgazdasági Gépipari Szakközépiskola négy szlovák és négy magyar tannyelvű osztályában 257 diákkal ismertetik meg szocialista mezőgazdaságunk gépberendezéseit, azok szerelését, javítását. Az oktatást 35 szakképzett pedagógus végzi. Megkérdeztük Tóth Jánostól, mi a legfőbb célkitűzésük?

— Nagy súlyt helyezünk tanári karunk politikai és szakmai képzésére. Mezőgazdaságunk az utóbbi években óriási fejlődésen ment és megy át. Ez azt jelenti számunkra, a fiatalokat úgy kell oktatnunk és nevelnünk, hogy tudásuk megfeleljen mezőgazdaságunk fejlettségének, sőt a jelenlegi szintet is meghaladja. Egyszóval arra törekszünk, hogy az ifjú szakembereket ne csak a mának, hanem a holnapnak is neveljük. Ennek megvalósítása nagy feladat elé állítja pedagógusainkat, akik az oktatás hatékonyságának növelése, a korszerű módszerek meghonosítása érdekében havonta módszertani körök keretében megbeszélik a legaktuálisabb mezőgazdasági kérdéseket. Ezáltal szoros kapcsolatban vannak a gyakorlattal is. Pedagógusaink a szakmát meg tudják szerettetni a diákokkal. Iskolánk iránt egyébként nagy az érdeklődés. Ez azzal magyarázható, hogy a mezőgazdaságban a nagy teljesítményű modern gépekhez fiatal szakemberekre van szükség, s iskolánk szlovák tagozata kerületi, magyar tagozata pedig szlovákiai viszonylatban egyedülálló. Az Internacionalizmus, a szocialista eszmeiség szép példája ez az iskola.

Az Iskolából távozva még napokig bennem éltek az itt szerzett élmények. Úgy érzem, ez azért volt, mert itt fiatalos lelkesedéssel és lendülettel találkoztam, ami minden bizonynyal, az itteni pedagógusoknak s nem utolsósorban Tóth János igazgatónak, a mai naptól „Érdemes tanítónak“ is köszönhető.

rszaszákj