Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)
1974-03-03 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó
BORIS VIA N: A GYEREKEKET NEM SZABAD SZIDNI 'O-O ■*-> o N o 8 ■3 E o-iŕ :0 O •'O k. <0 >■ 03 < _4J 0 4-> > 0 Hc 'O >-tv> (fi N :0 C :0 Patrick raeggyújtott egy gyufaszálat és a függönyhöz emelte. Amikor beléptem a szalonba, a függöny már lángot fogott. — Ide hallgass — mondtam. — Tudod, mi mindent megengedünk neked, mert a neveléstudomány mai állása szerint a gyermekeknek teljes önállóságot kell adni. Ezért döntsd el magad: vagy játszol, de akkor semmi értelme a bőgősnek, vagy nem játszol, ebben az esetben azonban nem értem, miért csináltad ezt a egész dolgot. — Dehogyis játszom — válaszolta a gyerek —, hiszen a gyufa arra való, hogy meggyújtsák! És még éktelenebbül üvöltött. Én be akartam bizonyítani, hogy a történtekből egyáltalán nem csinálok tragédiát, és ezért könnyed hangon folytattam: — Ne izgasd fel magad. A te korodban én is ócska petróleumos hordókat gyújtottam fel ... Menjünk át a gyerekszobába és felejtsük el az egészet. — Sakkozzunk! — válaszolta örömmel Pat, és a könnyeit törülgette. Kimentünk a szalonból, ahol a függöny már teljesen elégett, és a tűz átcsapott a szőnyegre. — Nos — feleltem — te légy a fehér, én leszek a fekete. Egyórai játék után fogtam ©gy lepedőt és a szalonba indultam, hogy eloltsam a tüzet, amelyet semmiképp sem akartam tragikusan felfogni, mert a gyerekeket nem szokás szidni. Ott sűrű füst gomolygott, és megpróbáltam megállapítani, hogy a szőnyeg égett gyapjúszaga vagy a tapéták megpörkölődött papírjának bűze terjeng-e a szobában. A füst közepette időnként éles lánggal lobbantak fel a padlódeszkák. Éreztem, amint az egyik lángnyelv belopózik a nadrágszáram alá, és azért helyesnek tartottam, ha meghátrálok, szorosan bezártam magam mögött az ajtót és visz- szamentem fiamhoz a másik szobába. — Ég — közöltem vele. — Derekasan ég. Hívjuk a tűzoltókat. Feltárcsáztam a 17-es számot. — Halló? — mondtam a kagylóba. — Tessék! — hangzott a válasz. — Tűz van a lakásomon. — Kérem a címet. Pontosan megadtam lakásom földrajzi fekvését, hosszúsági és szélességi köreit. — Rendben van — válaszolta a hang. Kapcsolom a tűzoltóságot. — Köszönöm — feleltem. És valóban, hamarosan egy erélyes hang csendült a kagylóban: — Halló! — Halló — válaszoltam. — Tűzoltóság? — Itt az egyik tűzoltó. — Tűz van a lakásomon — közöltem. — Szerencséje van, most éppen felvehetjük a sorba. — Tehát ma nem tudnak eljönni? — Sehogy sem megy, uram. Túl vagyunk terhelve munkával. Mindenütt tűz van. Holnapután pontosan három órakor — ez a legtöbb, amit ígérhetek. — Rendben van, köszönöm — válaszoltam. — Viszontlátásra, uram — válaszolta a tűzoltó. — Ne engedje elaludni a tüzet, különben büntetést kell fizetnie a téves kiszállásért. Hívtam Patrickot. — Csomagolj be hamar — mondtam. — Néhány évre átköltözünk a nagynénihez, az óceánon túlra. — Nagyszerűi — kiáltotta Pat. — De kár volt, hogy ma gyújtottad fel — mondtam. — A tűzoltók csak holnapután tudnak eljönni, és ha láthattad volna az autóikat... — Egyvalamit mondj meg nekem — felelte határozottan Patrick — a gyufát azért csinálják, hogy meggyújtsák? Igen vagy nem? — Hát persze — válaszoltam. — Ugyan mi másért? IGELLERT GYÖRGY fordítása) A fiú, határozatlan válasza után kínosan hosszúnak érezte a csendet, pedig ez két másodpercig ha tartott. — No és elértél már valamit? — hangzott a következő kérdés. — Ne beszéljen így! — mondta fojtottan a fiú, miközben felhúzta és kapkodva begombolta nadrágját. A doktor forgószékével még mindig a fiú felé fordult, kopaszodó ősz feje a kilógó ingderékkal volt egy magasságban. — Sehogy se beszélek —, mondta —, csak az érdekel, hogy használod-e a szerszámod. — Én azért jöttem ide, mert azt hittem, megfáztam. — Nem fájtál meg. Nincs semmi bajod. — A doktor firkantott valamit a fiú kartonjára. — Azok a mirigyek, amelyek nem funkcionálnak, időlegesen összehúzódnak, elkorcsosulnak. Ezt érezheted. A Duna felé nyíló ablak tejüvegén bágyadt fény világított. Fékező kocsi, ajtócsapás tompa hangja hallatszott a kinti töltőállomásról. — Értem — mondta a fiú. — Viszontlátó sra! *■ - Várj csak! — szólt utána a doktor. — Hány évesnek nézel engem? — Nem tudom. Ötvenötnek. — Ne hülyéskedj! — kedélyeskedett a doktor. — Gyere ide, nézd meg ezt a fényképet! Tizennégyben készült a lovashuszároknál. Ez vagyok én. — Barna-sárga tónusú képet mutatott: legalább egy századra való sújtásos, bajuszos katona. — Már rég nyugdíjba mehetnék. De ki gyógyítaná akkor az egyetemisták nyavalyáit, he? Ha Boz- zai bácsi nem lenne? — Lő nincs a képen — mondta a fiú. — Azon a képen még nem gondoltam, hogy rá fél évre megsebesülök. Két hónapot feküdtem váll-lövéssel. Alig győztem kivárni, hogy derékon kaphassam az első menyecskét. A fiú nézte még egy ideig a képet, azután letette az asztalra: — Akkor nem megfázás? — Csak bele ne halj! — biztosította a doktor. — Egyébként, hogy mentek a vizsgák? — Léc felett mindegyik. — Nal Ez már beszéd. — Hát akkor, viszontlátásra! — köszönt a fiú. Győr? hátraarcot csinált, és az ajtó felé indult. A doktor homlokára tolta szemüvegét, és í6T&k csóválva a fiú után nézett: — Minden xiaml Gyere el máskor is! A fiú a magasföldszinti folyosón egy negyed körívet írt le, és átment a Sóhajok hídján a könyvtárba. Kivette a kabátját a ruhatárból, majd a forgóajtó után az udvarra lépett. A télvégi délelőttben erőtlenül csillogott a nedves aszfalt a menza előtt; a másik oldalon messzire nyúlt a Sóhajok hídjának már-már határozott kontúrú árnyéka. A fiú errefelé indult. A lépten-nyomon hófoltokkal tarkított úton mindössze egy taggal találkozott az évfolyamból, aki aztán meg is állította jegyzetügyben. — Nem — mondta a fiú, és már indult is tovább —, én se jegyzeteltem. Próbáld meg a koleszban. BAKOS FERENC: — Puszit se kapok? — Viselkedj, Edit. — mondta a fiú, és megelőzve a lányt, leült. — Mit kérsz? — Kávét, te lópokróc! — ült le a lány is. — Újabban cigizel? — Hol is dolgozol most? — kérdezett vissza a fiú. Ivott egy kortyot a jeges vízből: láthatóan zavarban volt, mióta megjött a lány. — Valami kutatóban, úgy emlékszem ... — Igen, a VELKI-ben — mondta a lány. — Ha csak az érdekel! Megkapta kávéját: a kis nikkelezett tálcán gőzölgött az amúgy is párás cola mellett. Kint az utcán, a járda szélén kivárt egy Volkswagent, aztán átment a szemközti Co- la-bárba. A pultnál rendelt, és leült az ablak melletti asztalhoz. Míg várt a Colájára, karóráját nézegette. Az első jeges korty után elővett egy táviratot: DRAAGA ZSEF! KEDDEN TIZENEGYRE VAARLAK A COLAABAN REMEELEM ELJOESSZ * EDIT. Összehajtotta; rágyújtott egy filteres cigarettára, majd Jobb híján ismét kibontotta a táviratot — mire a lány megjelent, már így is csak egy jégdarab olvadéka lötyögött poharának alján. — Szia, Zsef! — köszönt a lány. — Lesegíted a kabátom? A fiúnak épp csak fel kellett állnia: az érkező közvetlenül az asztal mellett állt. A lány még most is tüntetően diákra valló szerelésben járt — farmernadrág, bőrrojtos kiscsizma, szőrmekabát —, a fiút is a Colába, az egyetemisták új törzshelyére hívta, és nem a régi Egyetem presszóba, bár az őszi utóvizsgák idején kimaradt az egyetemről. A kelleténél legalább egy számmal feszesebb kardigánjában továbbra is az asztal mellett állt, combjával érintve az asžtal lapját. — Tessék, Zsef — mondta egy csöppnyi alázattal a hangjában, és a fiú elé tolta a poharat: — Előadásról lógsz? — Aha, köszönöm — mondta a fiú. — Nem vészes. Na és, mit csinálsz a VELKI- ben? — Asszisztens vagyok az automatikai csoportnál. — A lány sorban átitatta a mokkaszemeket, csak aztán potyogtatta kávéjába. — Hozzámegyek az egyik technikushoz. Feleségül megyek hozzá. — Értem én — mondta a fiú, — ezért táviratoztál. — Dehogyl — felelte a lány. — Illetve, mégiscsak ezért. Biztos nevetni fogsz, de öregnek érzem magam. Mint tavasszal, amikor összevesztünk, csak most egészen más... Nem akarod, hogy felmenjek veled még egyszer a várba? — kérdezte. Szemüveges, púderos arcával, cserepes szájával most valóban többnek látszott húszegyne- hány événél. A fekete, fiúsán rövid haj keretéből fekete bogárszemek meredtek a fiúra. — Én nem vesztem össze veled. — Nem, csak otthagytál. — A lány szeme párás lett, míg felemelte kávéját. — Emlékszel a Cicababákra? Egy nő térdepelt az ágyon, és a párnáját ölelgette. Biztos nem emlékszel, hogy megszorítottam akkor a kezed, mert nekem is úgy hiányoztál, sokszor. Csak gondoltál egyet, és elhívtál moziba. Minek? — Egy pillanatig félő volt, hogy két kövér könnycsepp indul a kávéscsésze felé. — Nem hagytam ott senkit — mondta mereven a fiú. — Nézd, Edit, nevetséges most megint erről beszélni... Egy hónap múlva már a mérésekre is kézen fogva glasz- száltál a fiúddal. Akkoriban egy tankörkirándulásról is hallottam egyet-mást. Nem mintha különösebben . .. Eh! — A fiú ismét rágyújtott; magas nyakú pulóvere túl vastagnak tetszett ehhez a párbeszédhez. Poharát szájánál tartva ráérően kortyolt, jelezve, hogy lezártnak tekinti az eddigieket. — De csak téged szerettelek, Zsef! És '9 is engem. Mindig éreztem, mikor felmentem veled. — Kiéhezett állat voltam, azt érezted — mondta az asztal felett közelebb hajolva, nagyon is szelíden a fiú. — És a kérdésemre mit felelsz? • — Milyen kérdésedre? — Most nem vagy kiéhezve? — A lány tettetett — vagy még inkább: leplezetlen — szemtelenséggel kihúzta magát: — a füstszínű szerelés van rajtam. — Kérdésben a válasz — mondta szá.a- zon a fiú. — Még ha azt nem is akarod — hajolt vissza kávéjának maradékához a lány —, akkor is szeretnék felmenni veled. Legalább a portáig. Majd azt képzelem, hogy tavaly ilyenkor van, és izgi lesz, mint akkor. — Mégiscsak előkerült egy zsebkendő. Az üvegtábla túlsó oldalán megelevenedett az utca: egyre többen jöttek ki az előadásokról és a délelőtti összevont gyakorlatokról. Valaki beintegetett nekik. — Hogyhogy most nem dolgozol? — kérdezte a fiú. — Ma még beteg vagyok — szipogta hősiesen a lány, annyit mindenesetre elárulva, hogy nem halálos a dolog. — Lépcsőt azért tudsz mászni! — Gondolod? — Van egy csomó ebédjegyem. Meghívlak ebédre. Mit eszel? — A vári menzára? — Ogy, mint akkor? — kérdezte a lány hitetlenkedő mosollyal. — Igen, igen, te kis falánk bogár! — mondta váratlan melegséggel a hangjában a fiú. Úgy, mint akkor!
