Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-08 / 33. szám, péntek

azudnék, ha az.t mondaH

nám, hogy én azért szoktam harmadik osztályon utazni, mert a sportnak ezt a nemét fölöttébb kedvelem. Azért utazom harmadik osztályon, mert én vidéki író vagyok és vidéki mú- zoumigazgató, azoknak pedig ez a klasszis dukál. Egészen más volna, ha például a torony- gombaranyozók szaklapjának kiadóhivatali segédfőnökhelyet- tese lennék, és a keresztanyám jóban volna valamelyik társadalmi egyletalelölülőjével. Akkor nekem elsöosztályú szabad- jegyem volna, és nemcsak a sürgönykarók állnának előttem haptákot, hanem az állomásfőnök Is, mikor a fenntartott szakaszokat megmutatnák. Azonban az a jő asszony, aki keresztel ésern kor képviseletemben mondott ellene az ördögnek és minden incselkedéseinek, már harminc esztendeje meghalt. S noha kvalifikált kijáró lett volna, mert se írni se olvasni nem tudott, mégse tehetett volna értem semmit, mert nem mívelek szakirodalmat.

Így aztán nemcsak szabad- jegy-képes nem vagyok, hanem még annyi vasúti kedvezményem sincs, amennyi minden tisztviselőtársamnak kijár, úgy tudom, az útkaparónak is, meg a hóhér-segédnek is. No igen, mert a hóhér-segéd szorosan végzi a dolgát, ezért ügyiieve- zett szorosan vett közigazgatási tisztviselő. Ellenben mivel negy- ,,ven évvel ezelőtt kimondta az akkori magas kormány, hogy a könyvtár, a múzeum, az úgynevezett kultúra csak magánvállalata a városnak, az afféle pá- Mnkamérésnek hivatalnokai máig is nem szorosan vett köz- igazgatási tisztviselők, akiknek nincs jussuk azokra az állami kedvezményekre, amikre a vármegyei útkaparók érdemesnek találtatnak ...

... Hanem azért én nem haragszom, s a harmadik osztály ablakából is nyájasan fogadom a váltók mellett álló vasúti bakterek szalutálását. (Tudom, hogy nem nekem köszönnek, hanem a Rendnek, a Fegyelemnek, de mindig sajnálom az olyan szegény köszönöket, akiknek nem köszön vissza senki). Miért is haragudnám? Hátha az állambölcsesség arra gondol, hogy Kant Immánuel azért lett olyan okos ember, mert negyven esztendeig nem mozdult ki Könlgsbergéból, és mibelfllünk is Kant Immánueleket akar nevelni? Csak azt nem tudom, hogy mit csillái aztán jpajd ez a kis ország ennyi öreg bölcs- csel. Mert vagyunk vagy kilencen vidéki múzeum-chefek.

Ezek után be is ülhetnénk a harmadikba, ha az olyan köny nyen menne. De először mindenféle udvarias vasutasok figyelmeztetik uraságomat, hogy a második osztály hátra van. Mikor aztán kinyilvánítom, hogy én csak a harmadikba igyekszem, akkor már nem igazít útba senki. Négy zárt ajtó után sikerült kinyitnom az ötödiket, mely aztán nem akar becsukódni. Szemnek, orrnak kicsit szokni kell a nem színtelenül, se nem szagtalanul kavargó füstóceánhoz. Kofák, napszámosok, nincstelen parasztok szirtelle- nek ki belőle. Csupa olyan nemzetfönntartó elem, aki nem tudja, hogy ő az. (Aki kisgazdának hívja magát, az leginkább a másodikat kultiválja, ha már vonatra szorulj.

Ahogy belépek, csaknem egyszerre megmerevednek mint a szirtek. Csak a lábukat vetik széjjelebb, hogy kevesebb legyen a hely.

De hát nekem eszembe sincs leülni. Tudom, hiszen hallom, olvasom eleget, hogy én nem vagyok nemzetfönntartó elem, ennélfogva ahhoz képest Is viselem magamat. Neklvetem a hátam az ajtónak, amely rosz- szul záródik, és fölfogom a hideget, amely beszlvárkodik rajta. Ezt ugyan még nem javallta nekem egyik orvosom se, de legalább ezzel tagadhatatlanul szolgálatot teszek a nemzetnek.

Egy kicsit várják, hogy mi lesz, de mikor látják, hogy nem lehetek valami zenebona

ember, nem törődik velem senki. Az első, aki megszólal, egy tömpe orrú kofa. Azt mondja:

— Hát csak nem akar nyár lönni.

Ez olyan észrevétel, aminek helyességét nem lehet kétségbevonni. Egy ködmöndös öreg azzal járul hozzá az előtte szóló véleményéhez, hogy bizony foga van az időnek.

— Kilenc fog vót márna — mondja a báránybőrsapkás tatár kán. — Hallottam, ahogy az alorvos jelöntötte a főiorvosnak az ispitábon.

Kórházjárt embertől mégiscsak illendő megkérdezni, hogy mi keresete volt ott.

— Talán heptikéje van kendnek? — hajolt előre a kofa. Nagy bivaly ember a tatár kán, a kofa is tudja, hogy ennek

Móra Ferenc:

sohse lesz a tüdejével baja, de bizonyosan tud valami érdekes tüdővész-esetet, azt szeretné elmesélni.

De a tatár kán rázza a fejét.

— Nem a, csak a formátlan üdő megkörnyékezte a lábamat.

Ez úgy értendő, hogy a kánnak megfagyott a lába, és ez valóban olyan téma, mint az akadémián a székelyek eredete. Hogy a faggyúgyertya jobb-e a fagyos lábnak, vagy a hordóskáposzta azt csakugyan nagyon meggondolni való. Jánosszállá- sig csak annyi van eldöntve, hogy okos ember nem mén vele orvoshoz, mert az mindjárt le akarja vágni.

Jánosszálláson azonban hát- baütött valaki az ajtónál, és szidja a marha istenemet.

— Gyün a kalóz — morogja valaki, és ez öreg globetrotter lehet ezen a tájon, mert a fiatalabb nemzedék már kalahuz- nak tiszteli a jegyeket követelő gentlemant, aki az én gyerekkoromban még a konduktor címet viselte.

A lám,pás ember rámvilágít és egy kicsit megszégyenli ma- gát.

— Mórt nem adnak kentök helyet ennek az úrnak? — mondja mérgesen.

A nemzet nevében a kofa válaszol:

— Aki úr, az mönjön az urak közé!

Látom, hogy mindenki egyetért a kofával és én magam is érzem, hogy igaza van.

— Ür a fene — mondom —, hiszen én csak esemyőcsináló vagyok. De azért énmiattam ne legyen semmi violencia, hoztam én maganunal ülést.

Azzal fogom a kis faládámat és ráülök. Az emberek kezdenek rám barátságosabban nézni. A ködmönös ember összébb húzza a lábát. Ez annyit tesz, ha van mához való esze az esernyőcsinálónak, ide is leülhet.

—Én azonban önérzetes férfi vagyok, még esernyőcsinálónak is. Ügyet sem vetek az uti- társaimra. Szivart veszek ki a nagykabátom zsebéből. Ez növeli a szimpátiát, mert ha úr volnék, akkor tárcából venném

• Ezt az írást — kissé lerövidítve — a Véreim és Parasztjaim című köteten?, az frú halálának 40. évfordulója alkalmából közöljük.

í. Grossmann felvétele

elő a szivart. A szivar törött, de azért szívom, mert így kívánja a becsület. Meleg részvét áramlik feléin minden felől.

— Ehhöz is marha tüdő köll ám, hallja — mondja őszinte elismeréssel egy juhászféle atyámfia. — Ezt még. én sem győzném szusszal.

— Pedig a kend dohánya is fán termett — mondom neki félvállról, orientálódván az illát után.

— Jól mondja — vette ki a pipát a szájából. — Möggyfale- vél.

— Most már aztán egészen rendben vagyunk. A nemzet érzi, hogy itten közéje tartozandó emberrel van dolga, és a tatár kán föláll. — Egészen el- macskásodott a lábam — azt mondja —, üljön mán ide az én helyemre.

— Már hogy ülnék, — mondom —, csak maradjon kend a helyén, és tegye föl a fájós lábát ide a ládám szélire.

— Hiszön van itt hely .— mondják háromfelől is, s hozzáteszik azt is, mint ilyenkor szokás, hogy sok jó ember elfér kis helyen.

A kofa erőszakoskodott legjobban, hát ő mellé ültem és meghallgattam a heptikás Mári esetét. Ugyancsak odáig értünk, hogy a Márinak volt egy musz- kája, és azért kapta a száraz betegséget, mert akkorára Csengéi lére értünk, és megint bejött a kalauz.

— No embörök, ki vösz bőröndöt? — lóbált meg egy kopott bőrláskát. Valami nemesi címer is volt rajta, ezüst griff- raadár, ki tudja melyik zászlós úr járt vele valaha elsőosztályon Károly-feredőre?

Az emberek nem mutattak túlságos érdeklődést a tisztes ócskaság iránt, csak a juhász kérdezte meg, hogy hát aztán mirevaló ez.

— Hát arra, hogy ha utazik kend, ebbe töszi a ruháját, hogy össze ne gyűrődjön, — magyarázta a kalauz.

— No, akkor nem vöszöm mög — határozta el a juhász —, mert akkor becsuknának.

— Hát mán mért csuknák be kendöt? v

— Hát mán hogyne csuknának, ha abba tönném a ruhámat, én mög meztelen járnék?

A kalauz kiment, mivel így csúffá tette a juhász, de úgy látszik, a bőrönd mégis ébresztett némi történelmi reminiszcenciákat a lelkekben. Egy eddig nem hallott reszketős hang kiszólt az egyik sötét sarokból:

— Ugyan az az Appóni él-e még?

Némi vita árán tisztázódott, hogy ól még az Appóni, és azt Apponyinak kell mondani, és olyan görbe orra van neki, mint a kisteleki kocsmárosnak. Valamint az is kiderült, hogy a kérdés föltevője szőregi szerb ember, és szerb karácsonykor töltötte be a nyolcvanhatodik esztendejét.

— No hát akkor volt ideje ilyen szépen mögtanulni magyarul — dicsérte meg a tatár kán.

— Aj, csikorgóit az öreg hang —, minálunk szerb mind tudja magyarul, magyar mind tudja szerbül.

— Hát meg vannak szép békességben, ugye? — kérdem az öreg testvért.

— Magyar is megvan szegény, szerb is megvan szegény, hát mi bajuk volna egymással?

— No — mondom —, azért negyvennyolcban a szőregi szer- bek is csak ráfogták a kaszát ^ magyarokra.

— Aj, az nem úgy volt — nyöszögte az öreg — Én tudok, mert én voltam már akkor ka- nászgyerek. Az úgy volt, hogy magyar bakter mondta, „gyin- nek rácok, megölnek benneteket“, rác bakter mondta: „gyinnek magyarok, megölnek benneteket.“ Addig beszéltek magyar bakter, rác bakter, míg a népek csakugyan megöldös- té'k egymást.

Az nem haj, hogy én harmadik osztályon szoktam utazni, mert abból nem lesz háború. Hanem az nagy baj, hogy mindenféle népek különvonaton járő nagy bakterai nem szoktak harmadik osztályon utaznL

Karol Drexler festőművészt, a Szlovák Képzőművészeti Alap elnökét, politikailag elkötelezett művészi tevékenységéért az „Érdemes Művész“ címmel tüntették ki. Képünkön: A festőművész műtermében. (Felvétel: M. Borodáčová — ČSTK)

ÉLMÉNYGAZDAG ESEMÉNY

A NEMZETKÖZI ZENEI TANÁCS HETE

Pontosan egy negyedszázaddal ezelőtt született meg az UNESCO keretén belül a Nemzetközi Zenei Tanács, melynek jelenlegi elnöke Ye- hudi Menuhin, ügyvezető főtitkára pedig dr. Ladislav Mokrý, a Szlovák Filharmónia igazgatója. A Zenei Tanács működésének célját röviden úgy jellemezhetnénk, hogy koordinálja, azaz irányítja a világ zenei életét. Ezen szerteágazó tevékenység sokaságának csupán két ágazatát ragadom most ki, mely tulajdonképpeni beszámolóm szerves összetevője. Az e- gyik működési terület a fiatal művészek seregszemléje, mely eddig 1969-ben Cannesban és

1972-ben pedig Bratisiavában került megrendezésre és a jövőben állandó székhelye a Zenei Hetek keretében éppen városunk lesz, a másik működési terület pedig a zeneszerzők párizsi versenye, melyen u Tanács kezdeményezésére és felhívására keletkezett művek kerülnek elbírálásra.

Az eddigi kedvező benyomások alapján az a kitüntetés érte most Szlovákia fővárosát, hogy az évfordulóval kapcsolatos ü- lések egyikét éppen itt rendezték meg. Természetesen a szakmai problémák megbeszélése mellett az ülés programjához az élő zene is hozzá tartozott, s így január 21-e és 27-e között hangversenysorozatot is rendeztek, melynek minden estje szorosan összefüggött a Tanács említett két működési területével, oly módon, hogy UNESCO díjas művészek léptek fel és díjnyertes pályaművek hangzottak el.

Ennek a rövid, de tartalmas kis téli fesztiválnak a somraá- zásaként örömmel kell megállapítani, hogy a nemzetközi zsűri, mely a maga idejében megítélte a diplomát, jó munkát végzett, ítélete ma is helytálló, amit éppen maguk a díjnyertesek, illetve műveik bizonyítottak szereplésükkel.

A cannesi és bratislavai diplomás művészek közül három zongorista, név szerint Dennis Lee, Peter Toperczer, és Miroslav Láng er, egy csellista — Claus Kan n—g i e s s e r, valamint egy operaénekesnő Norma Lerer mutatkozott be.

Egészen furcsa és véletlen játéka a sorsnak, hogy a megszólaltatott művek java éppen Mozart opuszaiból került ki, a- kinek 218. születésnapja az utolsó fesztiváli napra esett. így hűt szinte akaratlanul Mozart lett a közös nevező, ismét alátámasztva azt a köztudomású tényt, hogy könnyűnek látszó műveit milyen kimondhatatlanul nehéz tolmácsolni. Itt van mindjárt a két zongorista, Toperczer és Lee esete, akik keletkezési sorrendben egymáshoz nagyon közel eső két versenyművet szólaltattak meg diametrálisan ellentétes koncepcióban. Toperczer a 466-os d-moll versenyt játszotta, melyben ismét megcsillogtatta sokszor méltatott hangszertudását, de egyben azt Is bizonyítva, hogy most vivődik a „mozarti" stílus meghódításával, melynek során még sok merevséget kell fellezítania és zongo- rahangját éneklőbbé tennie, hogy tényleg elérje saját színvonalát ezen a területen is. A maláj! Dennis Lee a 449-es Köchl számú Esz-dur versenyt tolmácsolta szintén ragyogó technikai felkészültséggel. Visz- sza tudta adni a mű emelkedett és ünnepélyes hangulatát is, de szinte már majdnem túl lágyan és édeskésen. Érzésem és ízlésem szerint a salzburgi mester stílusvilágához legközelebb a Nürnbergben működő argentin Norma Lerer áll, aki a Szlovák Nemzeti Színház színpadán a „Figaro házassága“ című opera Cherubinját énekelte — pompásan. Ilyen színvonalon, ilyen kifejező erővel és ilyen „örök tavaszt“ sugárzó bájjal éleire kelteni ezt a magába a szerelembe szerelmes kamaszt, tényleg a ritka művészi élmények sorába tartozó esemény.

Miroslav Langer Beethovem G-dur zongoraversenyét játszotta. Teljesítményével, kiegyensúlyozott és elmélyült játékával egyértelműen meggyőzött, hogy magáénak érzi ennek a legpoétikusabb és leggyöngé- debb Beethoven versenyműnek az érzésvilágát. A ráadásként eljátszott ritka csemegéért Scriabin balkézre írott Noctum- jeért —, külön köszönet illeti.

Az eredetileg háromra tervezet díjnyertes zeneszerző közül csak kettő mutatkozhatott be, mert a szovjet Jerkegali Rachmadijev szerzeményének kotta anyaga sajnos nem érkezett meg. Dr. Ivan H r u š o v- sk ý 6. helyezést elért műve, a „Musica notturna“ a vonóshang- szerek sokszínű és gazdag világának szellemes variálásával keltett figyelmet. Az igazi élményt azonban Balassa Sándornak köszönhetjük, akinek oratórikus műve, a „Requiem Kassák Lajosért“ méltán nyerte el egyértelműen a párizsi első helyezést. Pár sorban ismertetni, vagy akár körvonalaiban is felvázolni ennek a megragadó műnek a szépségeit, lehetetlen, s így inkább szubjektív érzésemet tolmácsolom, mely alapjaiban nagyon rokon azzal a benyomással, melyet Szokolatj Sándor új operájának, a „Sámsonénak budapesti előadásán is éreztem, és pedig azt, hogy minden modern, sőt avantgárd technikai hatás ellenére, mesterkéltségtől mentes „igazi zenét“ hallottam. Végezetül pedig még annyit: Balassa ezzel a zenével méltó emléket állított Kassák Lajosnak, aki maga is korának egyik úttörő egyénisége volt.

VARGA JÖZSEÉ

□ Megjelent a Modern Könyvtár 250. kötete: Jannisz Ritszosz világhírű görög költő Mélosz pusztulása című elbeszélő költeménye. Másfél évtized alatt az Európa Kiadó sorozata az élő világirodalom szinte minden számottevő íróját bemutatta, és Ismertetett valamennyi jelentős irodalmi irányzatot.

1974.

II. 8.

Harmadikon4

Téli alkonyat