Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-24 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó
A falu bátortalan fényei még nem tűntek fel, de a kanális vashídján átrobogva tudta, készülődnie kell, már csak néhány perc, s a kicsi, inkább megálló, mint állomás felé közeledve, a vonat fékezni kezd. A csomagtartóból leemelte nagy, kopott bőrű utazótáskáját, gyors mozdulattal magára öltötte a kabátját. A szemközti pádon a két lány csalódottan összenézett. Észrevette a kifejező tekintetváltást, de nem tudott arra gondolni, hogy a hosszú utazás folyamán tulajdonképpen miért nem elegyedett szóba velük. Pedig nem ártott volna egy kis feszültségoldó csevegés, az időjárásról, az őszről, őszi hangulatban az éppen hogy elillant nyárról, Lees Paul gitárszámjai- ról.., Túlságosan magával volt elfoglalva, pedig a lányok fiatalok, csinosak voltak, szemmel láthatólag beszélni, csevegni, ismerkedni vágyók. Kissé szomorúan gondolt arra, hogy most már késő: a vonat lassan, alig észlelhető átmenettel fékezni kezdett. Pedig elmondhatta volna nekik, hogy az utóbbi években hol, merre járt, kikkel ismerkedett össze, milyen tájakra vitték döcögő vonatok és autóbuszok, röpítették szánkók, repülőgépek, s hol, milyen városokban próbált otthonra lelni. Most már mit sem számít, hogy öt év alatt ez sehol sem sikerült neki; mint színes vagy fekete-fehér diapozitívok, felvillantásra készen megmaradtak azonban a tájak, arcok, színek, emberek ... A vonat egy utolsót zökkenve megállt: az esti órában rajta kívül senki sem szállt le róla. örült ennek, örült, hogy nem kellett senkit felismernie, köszöntenie. Az elhanyagolt állomásépület homlokfalán egy magányos, ötszázas villanyégő jelezte, hogy az állomás — talán éppen az ellenkezőjét sejtető látszat ellenére — él. A magányos villanyégő sárga fényudvará- ban állva megvárta, amíg a vonat hátulján imbolygó piros fény teljesen eltűnt az este tömény sötétjében, s a kerekek hangos csattogását alig hallható roppanásokká oldotta a távolság. Mozdulni akart a falu felé, az állomás épülete mögött rálépni az emlékezetében még most is nappali verőfényben kanyargó útra, amely rozzant bodzabokrok és szikár akácfák díszőrsége mellett az iskolánál szalad be a falu házsorai közé. Szándékát azonban még jó néhány percig nem követte tett: lábai mintha gyökeret vertek volna a sínpár mentén. A vasúton túl néhány apró fénypont jelezte a szövetkezet telepét. Arrafelé fordult, de pillantását nyomtalanul felitta a néhány gombostűfejnyi fényponttal megtűzdelt sötétség. Mint szertelenül röp- döső rojtos selyemfátylat, az enyhe szél erjedt répa- karaj, kukoricasiló és frissen metszett herekazlak bűzét-illatát hozta magával a telep felől. Tudatába gyűrte az ismert illatokat, s elindult. Az útmenti akácok megcirógatták puha árnyékaikkal, s egyszeriben jelentőségét és értelmét vesztette a néhány éve anyjának megírt fogadalma: csúfosan, mélyen lehorgasztott fejjel mentem el, anyám, s nem térek vissza soha, hacsak emelt fővel nem ... Útközben bársonyos neszek inogták körül. Ösztönös gyanakvással védekezni akart az érzés ellen, de minél közelebb ért a falu meleg, megnyugtató csöndjében fészkelődő házakhoz, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy valahol belül, a mellkasában, megmozdult s erjedni kezd az újra felfedezés öröme. Az árokpartba kapaszkodó akácok súlyos koronáikkal görcsösen rábólintottak minden léptére. A kertek alá érve, hirtelen eszébe jutott, amit még sosem fogalmazott meg magában: a Csallóközben, de talán másutt is, akkor van ősz, amikor a meggyújtott gyomkóró füstje fennakad a csupaszodó, kertaljai szilvafák koronáin, s ernyedt szomorúsággal mérgezi meg az embereket. S valóban, elég volt egy pillanatra megállnia, beleszimatolnia a súlyos ködsávként a kertekalja hajlatába ereszkedett, áldozati füstbe, nyomban valami furcsa szorongás kerítette hatalmába. Meggyorsította lépteit, s egy cseppet sem bánta, hogy este érkezett meg. A vendéglő söntésakváriumába lépve egy kicsit meglepődött, hogy a kocsmároson kívül senkit sem talált a helyiségben. Kintről, a bepárásodott ablakokon keresztül iszogató, beszélgető, esetleg kártyázó embereket sejtett a söntés néhány asztalánál, a pult előtt. A kocsmárost nem ismerte. ■ — Jó estét! — köszöntött elfogódottan. A kocsmáros csak bólintott, amolyan ösztönös fej- mozdulattal, néhány poharat eligazított a pulton, aztán érdeklődést erőltetett az arcára: — Parancsoljon! Váratlanul, gyorsan érte a felszólítás, embereket kívánt találni a kocsmában, tulajdonképpen itt akarta elkezdeni a hazatérést, s különben is: mindig bosszantotta, ha egy-egy étteremben még helyet sem foglalt, a pincér máris ott topogott türelmetlenül az asztalánál. Mintha a bizonytalan emberek kényszer- elvét vallotta volna: körül kell előbb nézni, felmérni a helyzetet, nehogy az embert váratlan meglepetések érjék. — Nem tudom — mondta az üres asztalok felé pillantva — ... talán már későn jöttem, talán már záróra után van. — Áááá, dehogy! — nevetett fel a kocsmáros. — Tudja, valami esti kupameccs van a tévében! Nyolc órakor mindenki elment. Ha jó műsor van a tévében, mindenki hazamegy. Ez van! — Miért nem húzza le a rolót maga is. — Tízkor van a záróra. Meg hát, tudja, két hónapja jöttem ide, új embernek számítok. S különben is, fél tizenegykor megy a vonatom ... — Akkor egy kávét még csinál nekem, ugye? — Természetesen! Foglaljon csak helyet! —- mondta, s gyorsan eltűnt a pult mögötti térség zeg-zugai- ban. — A rezsót már kikapcsoltam, de mindjárt meglesz, néhány perc türelmet... 1 — kiabálta valahonnan a sörösládák mögül. A kopott posztójö biliárd melletti sarokasztalnál foglalt helyet, cigarettára gyújtott, majd rendelt egy konyakot. — Amíg a kávé elkészül — mondta mosolyogva. — Magát is meghívhatom egy pohárra? ■<— Köszönöm, Igen. Látta, hogy semmi érdekes nincs a kocsmároson, fcMk talán * teljesen fez haja, de nem törődött vele. Klasszikus, mély ráncai bizonyára mindig készek egy nyílt, széles mosoly képletébe rándulni. — Átutazóban? — mutatott a kocsmáros a nagy utazótáskára. — Persze, maga nem idevalósi, nem tudhatja, hogy én most hazajöttem. Több mint öt éve mentem el... vagyis hát ez a megfogalmazás nem egészen pontos, s úgy, hogy soha többé nem térek vissza. Látja, most mégis hazajöttem. — Honnan? Elnevette magát. Mit mondjon, honnan? A fővárosból, Ghánából, keletről, vagy egyáltalán, sorolja fel sokéves vándorlásának apró, jelentéktelen állomásait. Hiszen úgy sem hinné el. Akkor meg mindegy. — Albárról — mondta röviden. — Albárról Albár- ra. — Végleg? — kérdezte a kocsmáros gyorsan, csakhogy leplezze: a választ legjobb jóakarata ellenére sem értette. — Ha ezt a szót elfogadom, s azt mondom, hogy végleg, akkor az az öt év sem jelent semmit, amíg a világot jártam. — Ha már megérkezett, miért nem siet a szüleihez? — Nem írtam meg nekik, hogy hazajövök. S különben is, előbb néhány emberrel szerettem volna találBereck József ron foltokban kelt ki a szövetkezet búzája. Az emberek hallgatagon, múmiaarccal átnéztek rajtam. Ha agronómus vagyok, döntsék. Senki sem mondta, ne búsulj fiam, ez már a legjobb gazdával is megtörtént. Felszántattam a táblát. A baj azonban nem jár egymagában. Talán már maga Is tapasztalta. Papírjaim közt rendet teremtve, éppen az időben került anyám kezébe a főiskola elbocsájtó levele. Egy szót sem tud szlovákul, de tudja, kocsmáros úr, az anyai ösztön a legérzékenyebb szeizmográf. S a földrengés bekövetkezett. Átvitte a levelet az öreg, nyugdíjas jegyzőhöz, aki jóhiszeműen lefordította: a főiskola dekanátusa eleget tesz kérésének, noha egyáltalán nem érti felelőtlenségnek minősíthető elhatározását, hiszen aki nem küzd tanulmányi nehézségekkel, azt szocialista társadalmunk stb., stb. De ez még semmi, végleg akkor pördült velem egyet a világ, amikor szinte időzítve, a legapróbb magyarázat nélkül Mária visszaküldte a jegygyűrűmet. Ügy magamra maradtam egyszeriben, mint az ujjam, hátam mögött összesúgtak a fekete öregasszonyok, s a kisemmizett- ség érzése úgy zakatolt bennem, mint valami meg- kergült masina ... — Persze, kiborult, ugye!? — mondta a kocsmáros, ivásra emelve poharát. — De hát az a lány... Julo Sloboda illusztrációja kozni itt, a kocsmában, néhány öreggel, azt szerettem volna valakitől hallani, hogy isten hozott fiam, csakhogy megjöttél... Érti? Válasz helyett a csaknem teljesen ősz kocsmáros elkészítette a megrendelt feketekávét. — Tulajdonképpen miért ment el? — kérdezte, miután visszatért a párolgó itallal. — Ne vegye tolakodásnak a kérdést, de hát érdekelne, hogy tulajdonképpen miért ment el. Ha nem akarja ... — Nem tudom, miért ne mondhatnám el. Akár magának is — szólalt meg nagysokára. Az intenzív emlékezés ügyetlen mosolyt kényszerített az arcára. — Csak nem tudom, honnan kezdjem... Aztán elkapta a pillanatot, amikor úgy érezte, hogy személyétől teljesen független a történet, minden elfogultság nélkül beszélhet a legapróbb részletekről is. A második évfolyam után otthagyta a főiskolát, egyszerűen kijelentkezett, hazajött, s az anyjának azt mondta, hogy kidobták, mert nem bírta. Egyáltalán nem túloz, ha azt mondja, hogy a falu felkarolta, agronómusként kezdett el dolgozni a szövetkezetben, természetesen azzal a feltétellel, hogy a mezőgazda- sági főiskolát távúton befejezi. Első fizetése után ténylegesen is eljegyezte Máriát, azt a lányt, akivel kézfogóját már jóval előbb megtartotta, egy meleg nyári éjszakán, a kisbári botlófűzfák alatt. — Persze, vázlatosan mondom az egészet, de talán ebből is világos, hogy lényegében minden tettemmel becsaptam magamat — mondta az egyre figyelmesebben hallgató kocamárosnak. — Tudom, szabadság a boldogság legfontosabb feltétele, s én erőszakkal boldog akartam lenni. Csökönyösen. Mert hát dolgoztam, ettem, ittam, szerettem, tökéletesen szabadnak éreztem magamat. Csakhogy, uram: napról napra halogattam az elfogadható magyarázatát annak, miért is hagytam ott a főiskolát. Magamnak tartoztam magyarázattal, hiszen mindenki úgy tudta, hogy kidobtak, mert nem bírtam. Aztán a többi. Figyelje csak, uram! Múltak a hónapok, s az őszön nem kezdtem el a távtanulást a főiskolán. Senkinek sem mondtam, hogy miért, senki sem kérdezte, hogy miért. Pedig már akkor tisztán éreztem, hogy egyszer kegyetlenül visszaüt minden f... Elhallgatott. Aztán a kocsmáros felé emelte poharát: — Azért igyunk is! Koccintottak. Ittak. — S úgy történt, ahogy megéreztem — folytatna. Még azon az Őszön mintegy nyolcvan-száz hektá— Látja, éppen ez az! A szülei már régóta rendezetlen házaséletet éltek. Ki akartam rántani Marit abból a környezetből. De hát akkor már minden ellenem dolgozott. Tudja, az asszony éppen elhagyta a férjét, s a férfi, félve a magánytól, az elhagyatott- ságtól, saját maga esettségétől, rábeszélte Marit, hogy maradjon mellette, adja vissza a jegygyűrűmet, hogy ennyivel tartozik édesapjának stb. Persze, ezt már csak a tárgyaláson tudtam meg. A kocsmáros arcán a ráncok apró kis kérdőjelekké formálódtak. — Remélem, maga sem csodálkozik azon, hogy akkor úgy éreztem: minden összeesküdött ellenem. Néhány napig itt keseregtem a kocsmában, ellentétes harcát vívta bennem a tehetetlenség érzése és a dac, aztán egy este két cigánnyal Mária ablaka alá mentem, eldalolni bánatom, éppen úgy, kocsmáros úr, ahogy azt a régi filmekben lehetett látni, és természetesen magyarázatot követelni. Mari helyett nagysokára az apja jött ki, hogy elég volt az ízetlenkedésből, menjek a hangászokkal a fenébe, hagyjam őket békén... így mondta: őket! Érti? Amikor aztán elkezdte a cigányaimat taszigálni, végleg elöntötte a fejemet a vér, csak azt vettem észre, hogy ott a kezemben a bicska, és... A szúrás a sötétben hirtelen közénk szaladó Máriát érte. Innen vittek el, a kocsmából. Mária sebesülése szerencsére könnyű volt, a tárgyaláson könyörgött, hogy ne büntessenek meg, mert ő volt a hibás, így csak azt kaptam, amit vizsgálati fogságban töltöttem. A faluba azonban nem tértem vissza... — Csak most — mondta a kocsmáros olyan hangon, mint aki teljesen átérzi a pillanat ünnepélyességét. — Igen, csak most. — És? — Semmi és! Nem váltam bűnbánóvá, jámborrá. Maga is tudja, ha valaki súlyos sebesülést szenved, a világ legtermészetesebb tetteként a legközelebbi kórházba szállítják, megvizsgálják, s gyógykezelik. Később a beteg lábadozik, különböző fürdőhelyeken pró> bálja visszanyerni erejét-egészségét, majd visszatér az életbe. Ha ez a szándék nem ösztönzi hosszú lábadozása folyamán, sose gyógyul meg... — Ez, minden bizonyára, így van! — jegyezte meg elgondolkozva a kocsmáros. — Csakhogy a körülmények-. .. — A körülményeket magunk alakítjuk — mondta határozottan. — Elnézést, c tulajdonképpen — mondta halt mögé, két kony; ha megengedi. képpen. Nem válaszoll ban érezte a k elvirágzott e-mbe tői, reményektő szorongás tapad mennyire felkés pillanataira: mi reményt, bizaln a szertelenül éí távollétet. Nem mert a hogy a sarokba talansága az ar< — Akkor ma szólalt meg vár mögött, mint a j re szidolozott ré vitte el az infar dást egyáltalán séget alakított az első napokb mint ar a bizo hát rét, .veres! is. Persze, a koc nem véletlenül lom s túloldalt sabb intézmény« gondolja? örült a térni mert nyílt az « Rögtön felismer változott, mert kor nemigen lát Az öreg, haj egyenesen a pu — De jó, hog; ta, a sietéstől 1 este elfelejtett* itt, ehetett volr dékeny vagyok Fillérenként s mindig a pult e dohánykeverékb — Tudja, koc! kopik az emlék úton, amíg ide a Nagy Gáspár tam, ötven penj ron. Látja, koc: dönteni, hogy tudtam, hogy ci nem tudom bizl magyarázta az A kocsmáros A sarokból ft pipára "gyújtó i várhat tovább: — Jó estét, G Az öreg felka fordult. — Hát te vág hogy hazajöttél Arcán szelíd közben üdvözlés — Ej, te gyért sokáig csavaró* válva galambos: csikkadtak a ví olyasmiért, ami( Mint a napra csak megvonta — Aztán hog' vább az öreg. - anyád mondta . — Voltam. — Kutyafülé* — Elmondja — El, de ne — Jó! Szóvá, intézetben brig inérőcsoport G. mikor kötött e/ nyugat-afrikai kálatait. A fő; s mivel elég jt nikusi vizsgát . csoportba. Nive nalát, C achi mint efc évig v Az öre&’ kétel — Te gyerek, va a fejét. Azt; indult: — De i elcsórja a telep Az ajtóban m visszafordult: — Nem tudói Mari még nem tözött, mert az S mint aki íg; nélkül becsukta Egy ideig a c éjjeliőr hajlott, a söntés súlyo: a zsebéből és a — Ezt azért n mutatott a kocs Koccintottak. Fizetett. — Tényleg vi máros. — Tényleg. — Nem tudor — Kérdezze i — Szóval... A kocsmáros cagott, a söntés ták fvktelen nt kapta nehéz úti követve, mint v «öntésből.
