Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-03 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
OTSWÍT m o i oira m, JVA' JU FJL—iLz3U i——il—JU-JU U q MÉLYEBBEN ÉRTELMEZNI 1974. II. 3. 9' 1. A népművelés ezerarcú problémája közül a korszerűség kérdését szeretném felvetni. Pontosabban: mivel a társadalmi-gazdasági fejlődés és a tudományos-technikai haladás gyors ütemben módosította a társadalmi és a gazdasági körülményeket, ennek megfelelően változniuk kell a népműveléssel szemben támasztott követelményeknek is. Mi a lényege ennek az új követelményrendszernek? A kérdés sokoldalú vizsgálata és főleg teljes értékű megválaszolása több monográfiát igényelne. Ezek mindegyikét különböző társadalomtudományok — tárgyukat és a tárgyuk közt átnyúló elvi-módszertani-tematikal ösz- szefüggéseket alaposan ismerő — szakembereinek együttese készíthetné csak el a többé-kevésbé hiánytalan szakszerűség és a kiegyensúlyozott témakifejtés, a szabatosság és a tudományos objektivitás Igényével. Korunk gyakran tesz fel a tudománynak ilyenfajta — csak komplex kutatások alapján, csak ezek eredményeinek újszerűen összegezett, integrált tapasztalata, tanulsága szerint — megválaszolható kérdéseket. Vállalva mondanivalóm kiegyensúlyozatlansága ódiumát is — hadd vessek fel a pedagógus szemszögéből néhány gondolatot a népművelési tevékenység korszerűsítéséről. 2. A korszerű népművelési tevékenység tulajdonképpen tartalmában és célkitűzéseiben a régi népműveléshez viszonyítva hasonlóan más, mint a műveltségfogalom. Régen a műveltség tulajdonképpen (humán jellegű) ismerethalmazt jelentett, míg ma a korszerű, szocialista műveltség azt jelenti, hogy az emberek ne elsősorban lexikális tudással, hanem a korszerű alkalmazást biztosító alapismertekkel rendelkezzenek. A mííveltségfogalom régen a megszerzett Ismeretek lezárt tára, holt mű, azaz produktum, a filozófia nyelvén: ergon volt. Ma a műveltség továbbtanulásra ösztönző potenció, a többé, szebbé, jobbá válásra ösztönző erő, tehát inkább élő működés, azaz produkció, a filozófia nyelvén: energia. Ez az „energia“ egy olyan komplex műveltségi bázis megszerzésére kell ösztönözzön, amely a szétválasztás (Illetve a szakmai beszűkülés) helyett integrálja az egyes (nemzeti, egy nyelvre épülő) kultúrák vagy e kultúrák rétegei (természettudományi, társadalomtudományi, matematikai-műszaki stb.). közötti kapcsolatokat. Korunkban az emberek nevelésében, a munkaerőképzésben vezető szerepet kap az iskolai oktatás. A Csallóköz falvaiban még három évtizeddel ezelőtt a gyermek, az ifjú belenőtt a paraszti életbe, azaz ahogy nőtt, erősödött, úgy tanulta meg a földművelés-állattenyésztéssel kapcsolatos munkák egész sorát. Hasonló volt a helyzet a munkás és a kisiparoscsaládban is. Az iskolai oktatás általánossá tételével ez azonban megszűnt. A fejlődés gyorsaságával pedig mind jobban tanúi lehetünk annak, hogy megszűnik az iskolai oktatás időbeni körülha- tároltsága, zártsága, és a tanulás egyre jobban kiterjed az emberek egész aktív élettartamára. Az önképzés és a továbbképzés mindinkább állandó folyamattá, az alkotómunka szerves részévé válik. Egy Szovjetunióból hazatérő amerikai tudóstól megkérdezték: hogyan tudná egy szóval jellemezni a szovjet társadalmat. Az amerikai újságírók legnagyobb megrökönyödésére a tudós gondolkodás nélkül válaszolt: a szovjet társadalom, tanuló társadalom. Ahhoz, hogy a mi körülményeink között is kialakíthassuk (megközelíthessük) a tanuló társadalom ideálját, egy olyan népművelési tevékenység rendszerének modelljét kellene kialakítanunk, mely a népművelési tevékenység igazi eredményét nem kizárólagosan az akciók ázámával mérné, hanem a népművelési munkával, a valami iránt tartós érdeklődést felkeltett (a szak- és érdekkörökben dolgozó) emberek számával. Mert ma már nem „az egyszeri előadással“ elért „konkrét ismeretgyarapítás“ az igazi érték, hanem az érdeklődő, önmagát (permanensen) művelő embert képző, a gondolkodást és a tettekre ösztönző akaratot fejlesztő következmény a legfőbb' érték. A jól szervezett népművelési tevékenységet éppen ez az állandó, tartós emberi értékre, többre törése ösztönzés fémjelzi. Egy kulturális szövetség, például a CSEMADOK életképességét korszerű mércével tehát úgy mérhetjük, ha megvizsgáljuk: mennyiben tudta egyrészt maga köré tömöríteni szakköri tevékenysége során a legjobbakat, másrészt — nyilván a társadalmi-politikai munka mellett, illetve azáltal, hogyan tudta tartósan jelkelteni egy valami (néprajz, munkásmozgalmi hagyomány, ének-ze- ne, színjátszás stb.) iránt érdeklődésüket és ezáltal alakítani tudatukat (pl, az ízlésformálás terén). Régi műszóval ez közönségnevelés. Korszerű értelmezésben azonban ón közösségnevelésnek nevezném. Közönség- nevelés és közösségnevelés. Csak egy betű a különbség. A két „rokon fogalom“ azonban, népművelés pedagógiai aspektusából tekintve, két egymással kibékíthetetlen népművelési szemléletet tükröz. Az egyik az alkalmi színjátszásnak, a kasszasikernek, a készen vett produktum eladásának, a magyarnótázó vagy beates hangoskodásnak „népművelési“ gyakorlata. A „kirakatpolitikának“ a gyakorlata. A másik meg az állandó, hangyaszorgalmú munkát követelő közösségnevelés (sajnos, ritkaságszámba menő) praxisa. Az ügyeskedést igényel, ez hozzáértést. Tudom: az utóbbi a nehezebben járható út, több is a buktatója, s nincs is olyán nagy „közönségsikere“. De jövője csak az utóbbinak van. Az ilyen népművelési tevékenység nélkül elképzelhetetlen a közösségnevelés — ez pedig elvi kérdés. (Persze a közönség megszerzéséhez szükség lehet néha egy egy csillogó mutatványra is — ez azonban csak eszköz és sohasem lehet cél, hasonlóan, mint az előadóművész esetében is a virtuozitás csak eszköz. Aki pedig az eszközt célként kezeli, az művészi teljesítmény helyett vásári mutatványt produkál!) A korszerűen értelmezett népművelési tevékenység érdekében olyan társadalmi igényt (de az illeitő társadalmi vagy kulturális szervezetben, a községben olyan szituációt kell teremtenünk, hogy megkérdezhessük egy jó mérnöktől, egy jó tanártól, tanítótól, de a jó politikai funkcionáriustól is meg az orvostól is, hogy szűkebb hivatásán túl tesz-e valamit a közösség művelődéséért? Viszont aki megteszi ezt a pluszt, annak legyen a társadalmi megbecsülése sokkal nagyobb. Vallom, hogy a népművelésnek sohasem lesz, nemi is lehet fő hajtóereje az anyagi ösztönzés, hanem inkább a személyiség gazdagításának, a személyes örömöknek a szüksége, az ember önértékének a kibontakoztatása. Tehát a közművelődés számára kedvező szituációt kell elsősorban teremtenünk. Másodsorban pedig a népművelés színvonalát kell emelnünk, mert csak az igénynívó fokozatos, következetes emelése eredményezheti azt a légkört, Sugár András: Oivasó munkás am elyben ez a tevékenység kivirul. Csak a népművelői teljesítményszint felső határzónájába eső problémák nyújtása és teljesítése növeli a sikerélményt, ez a fogékonysági és teljesítményszintet, az pedig (a már annyira óhajtott) igényszintet. Ez végeredményben az emberi képesség kibontakoztatásának az elve. (Mert vallom, hogy nem általában a műveltségnek, hanem a népművelésnek alacsony a társadalmi rangja.) Mutassuk ezt be egy példán (vállalva ezzel ugyancsak a leegyszerűsítés — nem minden ok nélküli, de a cél érdekében tudatosan vállalt — esetleges vádját!): a fizikai teljesítőképesség határa emelésének a titkát ismerjük. Aki például 135 cm-t ugrik, számára nem fejlesztő hatású, ha vele csak 80 cm-es magasságot ugratunk. A tartós érdeklődés fejlesztésének is hasonló az elve. Az ebből következő problémák egész sora azonban már a népművelés didaktikai jellegű kérdése (ezzel én most nem foglalkozom), és kL>. így hangzik: egy-egy népművelési forma (pl. Legyen a zene mindenkié — előadássorozat; Szülők egyeteme stb.) tud-e az önműveléshez szükséges olyan ösztönzést (modellt) adni, mely az előbb kifejtett céloknak megfelel? A népművelés módszertani kísérletei erre ma már sok esetben adnak igenlő választ. A korszerű népművelési gyakorlat azonban még várat magára. Mivel pedig a jövő nem épül önmagától — elutasítunk minden „automatisztikus“ nézetet. Ezért kell társadalmi felelősséggel szakítanunk a ma már korszerűtlennel, az avulttal a népművelési szemléletben is. Fontos távlati érdekeink fűződnek a társadalmi méretű kezdeményező újító szemlélet állandósításához. Elutasítjuk a színvonal nélküli időleges szezonmunkát, a problémát egy síkban látó, a kizárólagosan irodalomcentrikus népművelési szemlélettel. 3. A" népművelési tevékenység korszerűsítésének — úgy vélem — van egy sajátos „szlovákiai és magyar“ kérdése: ha valaki két nyelvet ismert két kultúra éltető fluidumával él, akkor valóban műveltebb is? Műveltebb, a fogalom korszerű értelmezésében? Mert a korszerű műveltségnek egyrészt magába kell foglalnia mindazt a kipróbált értéket, amit az emberiség felhalmozott, másrészt meg kell adnia a tehetség, képesség szerinti kibontakozás lehetőségét, méghozzá a társadalom mai-holnapi igényének megfelelően. Ugyanakkor a tudományok egyre gyorsuló fejlődése — a tudományos-műszaki forradalom — arra ösztönzi az igazán művelt egyént, hogy állandóan gyarapítsa ismereteit, hogy egy pillanatra se tekintse lezártnak ismeretanyagát. Tehát a korszerű általános műveltséggel felvértezett ember igényli gyorsuló világunk változó valóságának megismerését, az új és újabb információk befogadását. Persze ezek a sokat íumgoztatott igazságok gyorsan jelszavakká fakulnak. Sőt néha talán a teljes értés tudatunkká érésénél is hamarább fakulnak meg! Ez szintén a népművelés feladata, — didakticista bőbeszéd nélkül harcolni a társadalmi igazságokat jelentő kifejezések szaturalódása ellen. Például akcele- ráció — halljuk naponta a rádióban, olvassuk a sajtóban s a reakció erre: „hallottuk“, — esetleg — „nem érdekel“. Közben nem gondol az illető erre: ha az emberiség történetének 30 000 esztendejét egy év határai közé szorítanánk — mint azt egy francia tudós tette —, akkor a képzeletbeli esztendőben október 18-án kezdődött a vaskorszak, december 30-án éjfél után 8 perccel szerkesztette meg Watt a gőzgépet, 31-én 5 óra 30 perckor találta fel Edison a villanylámpát, 14 óra 12 perckor repülte át Blériot a La Manche-csatornát, és 24 órakor véget ért az emberiség történetének első felvonása az atomenergia feltalálásával. Az emberiség történelme felgyorsulására kell-e ennél szemléltetőbb példa? S ha ez az akceleráció, akkor mindenkinek tudatosítania kell: a népművelést is hozzá kell igazítani a reális élet valós követelményeihez, s ezt nevezzük korszerűsítésnek. Ennek megfelelően pedig a korszerűen értelmezett műveltségfogalom már nem a szellemi javakkal való „jóllakottsághoz“, hanem inkább az éhség érzetéhez hasonlítható. Az igazán művelt ember egyik állandó és nélkülözhetetlen jegye a többre, a jobbra való permanens törekvés, a továbbtanulási igény, a többéválás szüksége. Mennyiben van meg ez a törekvés a szlovákiai magyar dolgozókban, akik értelmi képességeiket — logikus gondolkodásukat, emlékezetüket, figyelmüket, fantáziájukat — zömmel már nem egy, hanem két nyelv struktúrájába való behatolással élesíthették. Mennyivel kapott többet a „szlovákiai és magyar“, aki két nép történetének ismeretével és magáénak vallásával edz- heti erkölcsi tudatát és önmagát vizsgáztató igazságkeresését? Miben csapódik le a két irodalom és két kultúra szeretete és igénye, s mérhető-e ez az intellektuális igényszint „számokkal“ kifejezhető mutatókkal? Ez valóban izgalmas kérdéskomplexum. — Pillanatnyilag még — úgy vélem — senki sem tudna rá tudományosan megalapozott objektív választ adni. De néha talán a kérdés puszta felvetése is segíthet, mert elgondolkoztat... A nemzetiségi népművelésnek ez is az egyik leg- sajátabb, s egyben legizgalmasabb kérdése. Hiszen a csehszlovákiai magyar dolgozók zöme ma már két nyelvet ismer és használ, és két kultúrával él. S ha ez a két nyelv nem két fél nyelv, illetve nem két fél kultúra — méghozzá a két kultúra silányabb, olcsón szórakoztató fele (konzumkuitúra) á la Gott és az Omega együttes szimbolikus reprezentációjában), akkor e kultúratöbbletből műveltségtöbbletnek kell válnia. Ennek pedig észrevehetően ott kell lennie a köznevelésben: a dolgozók magatartásában; az igények és a lehetőségek reálisabb mérlegelésében, pl. a tömegesebb műszaki pályaorientációban, de általában a magasabb továbbtanulási igényben is; sőt a hagyományok szeretőbb ápolásában és az életre való intenzívebb készülésben. A kétnyelvű és bikultúrájú személy meghatározó jegye ebből eredően a szélesebbre ható kongnitív-tartalmi és a mélyebbre érő érzelmi-energetikai töltés, amely minden pszichikus folyamat többre ösztönző bázisa. Mert csak a nagyobb, igényesebb feladatok megoldására való vállalkozás fémjelezheti az igazán értékes népművelési tevékenységet, aminek eredménye az ember társadalmi alkalmazkodása és önmagunk állandó alakításának igénye. Felülvizsgálni ezt a hipotézist, s keresni a valóra váltás lehetőségeit, ez lehetne népművelésünk egyik legsajátosabb feladata. 4. A CSKP és az SZLKP KB júliusi párthatározata helyzetünkhöz adaptált igazabb és mélyebb értelmezésének ez is az egyik aspektusa — a korszerűség. Mégpedig nem öncélúan, hanem azért, hogy egyre több emberben, egyre mélyebebn tudatosodjon: az élet igazi értelme az emberiség általános haladásához történő cselekvő hozzájárulás. A mi eszményünk nem a sikeres könnyen élő és nem az ügyes vagyon- gyűjtő. A fogyasztó társadalom konzumkultúrája részünkre idegen. A mai embereszményünk a társadalommal való azonosulás talaján ítéli meg egyéni céljait, a közösségben látja egyéni boldogulását. A mi korunk, a mi szocialista társadalmunk emberét olyan erkölcsi tulajdonságok jellemzik, mint a lelkesítő távlatainkat vállaló felelős tett, a fegyelmezettség és a nyíltság, az erkölcsi határozottság és a forradalmi optimizmus, a hazánk iránti hűség, az érzelmi gazdagság és a megalkuvás nélküli internacionalizmus. MÓZSI FERENC, CSc.
