Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-18 / 41. szám, hétfő
■ i araláskor történt, összelyllf csukható széken üldöl\l¥ géltem a halászházikó előtt, amelyben laktam. Közelemben játszogatott a szomszédék kislánya. Mindösz- sze annyit tudtam róla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. Telis-tele volt szeplővel, és igen komolyan viselkedett: mindig magában játszott. Édesanyja odajött hozzám, és azt mondta: — Elmegyek a szomszéd faluba, a postára. Nincs kire hagynom Ljoszikbt. Megkérhetném, hogy amíg távol leszek, Ügyeljen a kislányra? — Szívesen. Szeretem a kis- lánykákat. Sőt, még mesélni is tudok nekik. — No, akkor jó — mondta Ljoszik mamája, és odahívta a kicsit. A kislány odajött, és így szólt: — Jó reggelt! — Ljoszik — hajolt le hozzá az édesanyja, — amíg oda leszek, itt játszol szépen, nem mész sehová, és meséket fogsz hallgatni... — És ki fog mesélni? — kérdezte élénken Ljoszik. — Nem látok senkit. — Én fogok mesélni neked — szóltam közbe. A kislány figyelmesen megszemlélt, és nem szólt semmit. Édesanyja útnak indult, s mi sokáig néztük, mint bandukol a mezőn, aztán felhág a dombra, s végül eltűnik a szemünk elől. Ekkor motorzűgást hallottunk a levegőben: repülőgép suhant el felettünk alacsonyan, a tenger felé. Mikor a gép már nem látszott, Ljoszik megszólalt: — Te tudsz repülni? — Nem, nem tudok repülni — feleltem. — És miért nem tudsz? — faggatott a kislány. — Gyáva vagy? — Nem vagyok gyáva, de nem tudok — mondtam nevetve. — Hát te tudsz? — Persze, hogy tudok — válaszolta, és játszani kezdett a kismacskával. Akkor azt mondtam: — Ne beszélj butaságokat. Ülj le ide, a lépcsőre, és én mesét mondok neked. Nyikolaj Tyi honov: ölébe vette a cicát, és leült az erkély lépcsőjére. — Figyelek — mondta — és a cirmos is figyel. Belefogtam: — Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Butácska Ivánkának hívták ... Félbeszakított: — Nem szeretem, ha butákról szól! És a cirmos se szereti ... — Rendben van — egyeztem bele —, akkor egy másik mesét mondok. Jól figyelj. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Nagyeszű Ivánnak hívták ... Ismét csak közbeszólt: — Azt se szeretem, ha nagyeszűekről szól... — Ejnye, de szeszélyes vagy — mondtam. — Nem vagyok szeszélyes — felelte Ljoszik, — csak éppen nem tetszenek az effajta mesék. — No, akkor olyan mesét mondok, hogy inadba száll tőle a bátorságod! Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy iszonyú hétfejű sárkány, és ez a sárkány mind felfalta a kislányokat, különösen azokat, akiknek a mamája elment a postára, és ők egyedül maradtak ... Ljoszik csodálkozva nézett rám, és így szólt: — Ismerem ezt a mesét, nagyon unalmas, és különben sem úgy van az egész... Te nem tudsz mesélni. Ez egyik se olyan mese, amit magad találtál ki. Akarod, hogy én mondjak neked? — Ó, tessék, mondjál csak. Úgyse tudom, mivel szórakoztassalak. Ljoszik megsimogatta a cica fülét, gondolkozott egy sort, aztán hadarva nekifogott: — Hát akkor jól figyelj, de ne szólj közbe. Ha közbeszólsz, magam is összezavarom, és nem lesz semmi értelme. — Nem fogok közbeszólni — ígértem meg — tessék, mesélj. — Mi kaptunk a mamával egy olyan cédulát, és a mama megmutatta egy bácsinak. A bácsi autóba ültetett bennünket, és elvitt egy nagy-nagy zöld rétre. Bár nem egészen zöld volt. Inkább sárga. Szóval, sárgás-zöld volt. És hófehér felhők úsztak felette, akárcsak most. És akkor odajött egy másik bácsi, mama átadta neki a cédulát, és a bácsi azt kérdezte tőlem: „Mit nézel ott fenn? Tetszenek a felhők?“ És én azt mondtam: „Nagyonl“ — És akkor beültünk egy karosszékbe, és egyszer csak látom, hogy ott úsznak mellettünk a felhők, csak éppen nem lehet megfogni őket. És a felhők, akár a fehér báránykák, körben sétálnak, az ég pedig gyönyörű kék, mint tavasszal. Hát látom ám, egyszerre igazi barikák lettek, és a földön sétálnak, sok-sok bárány, és pásztor terelgeti őket, mama megmutatta nekem a pásztort. És azután mindnyájan eltűntek, és tél lett körülöttünk. Körös-körül nagy hegyek, hó borít mindent; amerre nézek, csupa hó, akár a fenyőfán. Kicsit megijedtem, de a mama azt mondta: „Ugyan már, ne félj. Nem fázol?“ — Azt feleltem: „Nem, nem fázom“ — pedig szörnyen féltem és fáztam Is. Egyszer csak megláttam a tengert. Óriási víz volt. Csak tenger, semmi más. Akkor nevettem, és nagyon örültem. Azt mondtam a mamámnak: „Most olyanok vagyunk, mint a halak. Mindenfelé tenger, senki — semmi más. Csak mi ketten.“ — És a tenger egyszer csak lábbal felfelé fordult, és aztán már nem láttam a tengert. Helyette apró hegyeket láttam, s rajtuk aranyszínű, piros, sárga meg zöld erdőt, olyant, mint ősszel a nyaralóhelyen. Soksok erdő — és egy fia nyuszi sincsen benne. Megkérdeztem: „Mama, de hát hol vannak a nyuszik?“ Mama azt felelte: „Elmentek vendégségbe“. Csakhogy ez nem Igaz, nem mehettek mindnyájan vendégségbe. „Nem akarnak beszélgetni veled — mondta —, mert butaságokat kérdezel.“ — „No, ha ők nem akarnak beszélgetni — mondtam én erre —, én se törődöm velük. Unatkozom, városba akarok menni“. — A mamám nevetett: „Tüstént városban leszel“. Csakugyan, honnan tud mindent a mama? Egyszer csak városban vagyunk. Sok ház, nagyobbacska folyó, aztán zöld, — nem: sárgás zöld rét, és mi megyünk a réten. Meleg volt, mint nyáron. Szomjas voltam, sárga fagylaltot kaptam. Nem is tudtam mind elszopogatni és el akartam tenni emlékbe. Igen ám, de a fagylalt elolvadt a pohárkában, és nem maradt belőle semmi. Fagylaltot nem lehet eltenni emlékbe. Nem szereti, ha elteszik... És akkor nagyon-nagyon elfáradtam és elaludtam. Amikor felébredek, látom ám, hogy otthon vagyok. És minden olyan, mint azelőtt. És a mamám is ott van. És a papa már hazajött a munkából. És olyan mulatságos, mindketten teáznak ... Szép mesét tudok? Tetszik? — Tetszik — feleltem. — És neked? — Nekem is nagyon tetszik! — Csak egy valamit nem értek. Azt nem értem, miféle cédulát mutatott anyukád a bácsinak? — Mindjárt megmutatom neked — mondta Ljoszik, de aztán gondolkozott egy kicsit, és hozzátette: — Sajnos, nem tudom megmutatni. Nem tudom, hol tartja a mamám. Eldugta... Várj egy kicsit. Nemsokára visszajön a mama a postáról. A mama csakugyan megérkezett nemsokára. A kislány odaszaladt hozzá, és azt kiabálta: — Mama, mama, hol van az a cédula? Édesanyja mondott neki valamit, mire Ljoszik beszaladt a házba, mamája pedig odajött hozzám: — Nem zavarta nagyon a kislány? — Egyáltalán nem zavart sőt, mesét is mondott... — Pedig nem szereti a mesét. Mit mesélt? — A varázscéduláról szólt. — Á! — mondta Ljoszik mamája. — Mindjárt kihozza önnek azt a cédulát. — Nagyon érdekes dolgokat talált ki a gyerek — jegyeztem meg. — Bizonyára író lesz belőle, ha felnő. — Ez nem kitalálás — mondta Ljoszik mamája. — Hogyhogy? Hát a tenger, a felhők, hegyek, városok? ... — Ez bizony nem kitalálás — ismételte nevetve. — Tavaly Tbilisziből Moszkvába utaztunk vele repülőgépen. Hét óra alatt odaértünk, gyorsan mentünk, nemde? Tenger és hegyek felett repültünk, és nagyon tetszett neki az út. Azóta csak erről mesél. Ljoszik kifulladva jött visz- sza, és átadta nekem a cédulát. A cédulára kékszínű repülőgépet rajzoltak, és ez állt rajta: „Utasjegy a tbiliszi repülőtértől a moszkvai repülőtérig. Polgári Légiforgalmi Hivatal“. Hát ilyen volt ez a kislány, és én mindössze annyit tudtam róla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. Akkortól fogva mély tisztelettel tekintettem Ljoszikra, és többé nem meséltem neki olyan meséket, amilyeneket nem szeret. Radványi Ervin fordítása SZITÄSI FERENC: TUDOM A gyermekkor krumpliföldje tiszta tányér —: markomba nyerítenek a hazatartó lovak. Este lezárt szem az ég, a kiáltástól még nem nyílnak fel a kapuk — az udvar arcán sebet kell hasítani. URR IDA: KÉSMÁRKI CSEMBALÓ?7ÓLÓ A régiforma házban régi gangon eltűnődtem egy friss csembalóhangon. Ebéd előtt volt billentyűsor csengett ki az aki ma ráér is egy percet? Tizenkettőkor futamokat játszik nem érdekli a futóbolond pánik. Csilingelve repülnek szét a hangok átitatják a köveket, a gangot. Engem pedig skálák emelnek lágyan fürdőm bennük, aztán kinő a szárnyam. És földszinttől a gangig szállók s vissza csembalóhangból van kötve a hinta. Tizenkettőkor harangszót is hallok nézem a tornyot és nézem a gangot. A reneszánsz nagy mestere 410 éve halt meg Michelangelo Michelangelo Buonarotti — a reneszánsz legzseniálisabb szobrásza —, kortársához, Leonardóhoz hasonlóan több művészeti ágban alkotott nagyot. Építészeti és festői tevékenysége csaknem olyan jelentőségű, mint szobrai, és ismeretes, hogy költészettel is foglalkozott. Életét kezdettől fogva balsors és tragédia kísérte. Testi fogyatékossága miatti elkeseredése fokozatosan zorddá, zárkózottá változtatta. A szép utáni természetes vágya és szabadságszeretete csakhamar az antik művészet eszményített hősei felé irányította érdeklődését. Majdnem minden művében az erőteljes, szép embert mintázta. Sosem ábrázolt tájat, ”agy más élőlényt, mint embert. (Pl. a Szent család L. körbe komponált képének hátterét is kizárólag emberfigurák alkotják). Az embert pedig többnyire ruhátlanul örökíti meg, ami részben szobrászi vénájáról tanúskodik, részben tipikusan reneszánsz vonás. Figuráinak néha túlméretezett dinamizmusa azonban — mely minden művének belső feszültséget kölcsönöz — már az elkövetkezendő barokk művészet előhírnöke. Ez a mozgalmasság Michelangelo épületeire is jellemző, (pl. a Szent Péter bazilika kupolájára, vagy a S. Lorenzo templom kápolnájára és könyvtárára). Michelangelo köztársaságpárti volt, így élete legnagyobb paradoxonja, hogy művei legjavát az uralkodók szolgálatában készítette. Mivel lázadásra gyenge volt, erejét szobraiba — a bátrakba és hatalmasokba fektette. Még nőfiguráit is férfias robusztusság, életerő jellemzi. Firenzei pártfogója, Lorenzo Medici halála után Bolognában, majd Velencében élt, míg 1499- ben megszületett első érett műve, a római Szt. Péter bazilika híres Pietája. Firenzébe való visszatérésekor ia városi tanács Dávid emberfeletti nagyságú szohráMichelangelo: Dávid nak kifaragásával bízta meg. A nehéz feladat sikeres megoldása után 1505-től 1520-ig főleg Rómában dolgozott a II. Gyula pápa által megrendelt síremléken. A terv nagyméretű: a három képzőművészeti ág szintézise. De a pápa közben más munkával bízta meg Michelangelót: a Szixtusi kápolna freskóinak megfestésével. így a síremlék csak a pápa halála után készült el, jóval lecsökkentett formában, s csupán a főfigura, Méze'*, részben pedig Ráchel és Lea allegorikus szobrai az ő munkája. (A síremlék ma a római S. Pietro in Vincoli templomban van.) A tervezett rabszolgákból — melyek a mester legmegrendítőbb alkotásai és saját szenvedését ábrázolják — kettő befejezetlenül a Louvre-ban, négy szintén befejezetlenül a firenzei Akadémián látható. 1504-ben Michelangelo versenyre kelt a freskófestésben a nagy Leonardóval (a firenzei városháza számára készített csataképvázlattal) és megnyerte a versenyt. Fantáziájának és művészi energiájának legfényesebb példája azonban a tikáni Szixtusi kápolna mennyezete. A 340 bravúrosan megfestett figurát L508—12-ig teljesen e gymaga készítette el. A freskók óriási jelentősége és eredetisége a végtelen tér és a teremtő kozmikus erő megjelenítésében rejlik, mely az ő korában egyedülálló. 1534-ben a nagy művet az oltár fölé festett Utolsó ítélet c. freskóval tetézte be, fittyet hányva vele a reneszánsz proporcionalitásnak *s perspektívának. Egyidejűleg (1520—34) kőbe véste a firenzei Medici kápolnában látható Lorenzo és Giu- liano alakját, valamint síremlékeik két-két szimbóli- kus figuráját: az Estét és Hajnalt, meg az Éjszakát és Nappalt, övé a kápolna Madonna-szobra is. 1534—64 között elkészült további három Pietája: a „firenzei“ (a dómban), melynek hátsó köpenyes alakja maga Michelangelo, továbbá, a „Palesztrinai“ és a „Ronda- nini“. Az utóbbi befejezésében meggátolta halála. Michelangelo emberi erőt meghaladó elképzeléseinek csak egy részét valósíthatta meg, de az is elég volt ahhoz, hogy a világ legnagyobb művészet között kapjon helyet. .... L. GÄLY TAMARA A varázscédula
