Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-17 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

Alföldy Jenő: SIILUS, ERTHETttSEG 1974. II. 17. 9 ,,Bizonyos korok különbözőségét stí­lusuk különbözőségéből tudjuk elsősor­ban és legpontosabban meghatározni“ — írta Kassák Lajos 1925-ben, A kor­szerű művészet él című tanulmányá­ban. Bizonyos korokra csakugyan ér­vényes ez a megállapítás. Ha azt mond­juk efey tizenhetedik századi festmény­ről: „barokk", önkéntelenül társítjuk e fogalommal az öldöklő vallásháborúkat, a fejedelmi udvarok csömörig hajszolt pompáját, reformátorok és ellenrefor­mátorok ószövetségi haragját, Rubenset és El Grecot, naturalizmus és absztrak­ció túltengését — a meztelen test és a dúsan omló drapéria azelőtt sosem ábrázolt anyagszerűségét, s az égi fé­nyesség felé fordított szemek részeg áhítatát. S még sok mindent. Minden­esetre a tridenti zsinat évtizedeitől — a XVI. század közepétől — legalább ü|gy évszázadon át egységesnek nevez­hető Európa korstílusa. A hatalmas templomfreskóktól a meghitt németal­földi polgári enteriőrig és paraszt- idillig a legszélsőségesebb gesztusok is ugyanazon korhangulat és korízlés, dialektikus fogalompárba állítható jelzései. Ki ludná vajon megmondani, milyen a mai líra — csupán a mai magyar lí­ra — reprezentatív stílusa? Asszocia­tív? Kihagyásos? Lakonikus vagy bur­jánzó? Tárgyszerű és személytelen, azaz „objektív“, vagy ellenkezőleg: személyes és érzelmi fűtöttségű, azaz „szubjektív“? Köznapi és ironikus — avagy szónoklás és apokaliptikus? Ké­pi vagy fogalmi? Konkrét vagy elvont? A látványon csügg, vagy a látomáson? Spekulatív és ésszerű, vagy ösztönös és irracionális? Korhű vagy időszerűt­len? Közösségi vagy individuális? További kérdések: vajon a műfaj ed­dig ki nrfm aknázott lehetőségeit kutat­ják e a költők, vagy feloldják a hatá­rokat líra és próza, líra és esszé, líra és zene, illetve képzőművészet kö­zött? Vajon a líra most zárt le egy elmúló korszakot — például a paraszti és a külvárosi proletár-életforma bú­csúztatásával —, vagy most nyit egy újat, a holnap emberképével kísérlete­zőt? Nagyszabású kísérlet folyik e a küldetéses magyar lírai hagyomány to­vábbfejlesztésére és megújítására — vagy éppen felszámolására törekedik a „korszerű“ költészet? Vajon a szo­cialista társadalom erkölcsi kérdésein töprengő-vívódó, a közcselekvésben részt vállaló költészeteit felváltotta volna a szocialista társadalomban élő egyén önmegfogalmazásának lírája? Vagy ellenkezőleg, a politikai felada­tok teljesítése után, most vállalkozik az általános emberi dolgok összegezé­sére? Az osztályok harca és a nem­zeti felemelkedés ügye a költők számá­ra ma már csupán elvégzett részfel­adatnak tetszik az emberiség megma­radásához, az atombomba és a környe­zetszennyeződés veszedelméhez ké­pest? Nem vállalhatom valamelyik válasz­lehetőséget a többi rovására. Meg­annyi nyitott kérdés, mely jócskán tovább szaporítható: az „izmusokat“ például nem is firtattam. Csupán any- nyit mondhatok, hogy líránk ilyen is, olyan is; nincs ma egységes, vagy reprezentatívként kiemelkedő korstí­lus, csak stílusok vannak. Néhány szót azért az „izmusokról“ Is kell ejteni. Az avantgarderól, erről a „fenegyerekről“, e tisztességben jsőt sokak szerint tisztességtelenül) haclastyánná őszült huligánról. Azon irányzatok összeségéről, amelyeket Kassák Lajos évtizedeken át úgyszól­ván egymaga képviselt Magyarorszá­gon, a Nyugat költőihez fogható szín­vonalon. Kassák 1925-ben még így látta ma­roknyi művészcsoportjának törekvé­seit: „Bizonyos, hogy a mi fiatalsá­gunkkal új feljezete kezdődött el az emberi közösség fejlődésének." Mint szocialista forradalmár, bizonyos ér­telemben jogosan mondhatta ezt a sa­ját nemzedékéről. De művészként il­luzórikus álláspontot képviselt, amikor azt hitte és hirdette, hogy egységes korstílust teremthet majd, melynek ne­ve azonos lesz az új történelmi kor­szakéval, s hogy ráadásul valamelyik avantgarde irányzat lesz az a névadó stílus. A magyar lírának sosem volt — sem a szocialista átalakulás előtt, sem azóta — az egész irodalmi életet fog­lalkoztató, győzedelmeskedő vagy lát­ványos vereséget szenvedő avantgar- de-ja. A huszadik század két legna­gyobb horderejű és legsikeresebb iro­dalmi áramlatából a Nyugat első nem­zedéke sok évtizednyi késedelmet pó­tolt fő példáihoz, a francia és né­met szimbolistákhoz képest; s a má­sik, a népi írók harmincas évekbeli mozgalma, csaknem százesztendős lírai hagyományt frissített fel: a Petőfiét. Köztudomású, hogy a magyar költé­szetnek évszázadokon át sajátos külde­tése volt: pótolnia kellett a társada­lomelméletet, a politikai programnyi­latkozatokat, olykor még a kritikai realista prózát is. Érthető, hogy első relndű követelménye volt a közérthető­ség. Pontosabban: az a fajta közérthe­tőség, mely lehetővé teszi a vers szá­mára a társadalomelmélet, a politikai programnyilatkozat, esetleg a kritikai realista próza műfaji többletfunkciójá- nak betöltéséi. S volt a magyar köl tészetnek még egy nagyon fontos vál lalása: a nyelvművelés, Hogy köznyel­vünk ma nem németből—latinból ösz- szetákolt, kakofón nyelv, tekintélyes részben a költőknek köszönhető. Mindezek a feladatok, úgy gondolom, jelenleg már nem hárulnak a költők­re olyan mértékben, mint a múltban. A magyar líra közeli múltjára pillantva, úgy tetszik, a hatvanas évek köztípéig volt kitüntető tulajdonsága költésze­tünknek a társadalomformáló, közvet len cselekvés. E hagyomány megőrzése a stílushagyomány gondos ápolásával járt együtt: szükség volt erre, mert a kevésbé iskolázott közönség a Petőfi közvetlenségével megszólaló verset fo­gadta be legkönnyebben. E spontán és türelmetlenné váló politikai szük­ségletből született az ötvenes évek el­ső felében az a kánon, amely egy idő­re» úgyszólván minden más költői tü rekvést elhallgattatott. Ilyen körülmények közölt az avant­garde nem hódíthatott. Legfeljebb ke­rülő utakon, mintegy elemenként épül­ve a költők életművébe. Nemcsak a Nyugat nemzedékeire és az összegező József Attilára hatott, s nemcsak a hú­szas-harmincas években éreztette közvetett hatását. A negyvenes-ötve­nes évtizedben is folytatta búvópatak- Tetét, s — szinte) önmagának ellent­mondva — nem avantgarde-tempóban, hanem fokozatosan terjedt. Jelenléte kevés kivétellel minden jelentősebb költőnk életművében kimutatható. Tet­ten érhető olyan stiláris „apróságok­ban“, mint a képek és gondolatok sze szélyes villódzása egy-egy Tűzkút-beli Weöres-szonettben; mint az Illyés- versek vibráló aktivitása; mint a gon­dolattársítás zuhatagos merészsége. Nagy Lászlónál, vagy a lírai mű part­talan áradása a Junász-poémákban; mint a költői kép rendkívüli fajsúly- növekedése a Pilinszki- vagy a Ne­mes Nagy-költeménytíkben, mint a tár­sadalmi szatíra brechti fintorai Ladá­nyi verseiben, mint a költészet sarkvi­dékére kalandozó expedíciók Tando ri köteteiben — és igy tovább. A kísérletek feltarthatatlanul foly­tatódnak. A költészet külföldi, húszas évekbeli forradalmaihoz képest nálunk reformokká szelídültek ezek a válto­zások: sokaknál csupán a klasszicizáló módszerek színezésére szolgálnak. A központozás elhagyása, a kollázs vagy a képvers szinte a közkeletű módsze­rek egyike; ami egykor aknaként rob­bant, az ma békés szobadísz. Nem okoztak és nelm okoznak végze tes megrázkódtatásokat és válságokat, de fokozatosan átrendezik a lírai ki­fejezés hagyatékát, és kibővítik eszköz­tárát. Minden jó mű a továbbiak fo­kozott igényességére kötelez, de sen­ki sem állíthatja kategorikusan, hogy X vagy Y versei óta nem lehet a régi módon írni. # # # Most kezdenek csak igazán a „régi módon“ írni a költők! Az elmúlt év ja­va termésében kötetszám találhatunk példákat az archaizálásra. Weöres Psy- chéje, Nagy László boszorkányos bájo- lói és szegénylegény énekei, Csanádi Imre régiesen stilizált történelmi tára, Mészöly Delzsö és Szepesi Attila rene­szánszot idéző költeményei említésé­vel még ki sem merítettük az igazoló eseteket. Tanúságuk szerint a stílus- nosztalgia korát éljük; a költők régi időkhöz fordulnak stílusért. S ez a módszeres eklekticizmus már nem csu. pán hagyomány és újítás dialektikus kapcsolatára utaló körülmény, hanem a korhű stílus hiányának önkéntelen bevallása. Az archaizálás természetesen nein azonosítható az anakronizmussal: Ady is írt szegénylegény-énekeket, Petőfi is dalolt Csokonai és Gvadányi modorá­ban. Az általánossá váló stílusnosztal­gia azonban az életformák gyors vál­tozásainak megragadhatatlanságára, a művészi bizonyosság hiányára utal. Jel­lemző az is, hogy a nem archaizáló mai versek kulcsszavai kimondatlan kulcsfogalmai sokaknál: a esetiül, a semmi, a hiápy. Az érthetőség nem stíluskategória. A stílus egységes jelrendszer, tematika és munkamódszer, mely bizonyos felté­telek közt akkor is közérthető, ha tá­vol áll a valósághű ábrázolástól, s ak­kor is hermetikusan hozzáférhetetlen maradhat, ha a fotográfiához vugy a műszaki rajzhoz hasonlóan pontos le­képezési!. A középkori kézművesnek például egyáltalán nem okozott gondot az ikonok és mozaikfestmények megér­tése, holott realisztikusnak vagy natu­rálisnak éppenséggel nem nevrJzhet- nénk e művek emberábrázolását. In­kább mondhatnánk absztraktnak, exp­resszionistának, vagy akár szürreális­nak. Az aranyozás, az emberfölöttivé stilizálás vallásos funkciója éppoly ma­gától értetődő lehetett a gótika kortár­sának, amilyen kevéssé nyilvánvaló volt 1950 körül, vagy ma számos mű­szaki szakember számára Barcsay vagy Vajda Lajos mérnöki tervrajzot imitáló grafikáinak esztétikai jelentése. Az érthetőség számtalan körülmény­től függő, tehát viszonylagos fogalom. Ami egy meghatározott, kultúrában, kulturális közösségben maradéktalanul befogadható és élvezhető, az a mű egy másik társadalmi réteg, nemzet vagy korszak emberének csupán meg­felelő tájékoztatás és eligazítás segít­ségével közvetíthető. Visszatérve a költészethez: Kölcsey Himnuszának magyar történelmi uta­lásait egy norvég vagy egy portugál éppúgy nem értheti némi hungaroló­giai jártasság híján, ahogy a magyar olvasónak hozzáférhetetlen Octavio Paz poémája, a Napköve, ha még nem hallott a mexikóiak e mitikus kőnap­táráról. Ráadásul a mai versek befogadásá­hoz sokszor egészen más természetű intellektuális erőfeszítésre — vagy legyünk szerényebbek: figyelemre — van szükség, mint például a szimbo­lista költemények megértéséhez. Amikor Ady azt írta, hogy „Vörös je­lek a Hadak Útján“, s hogy „E rop­pant nép nem Csaba népe“ — a kö­zönségnek fel kellett idéznie a mun­kásmozgalom jelképét, a vörös zászló színét, s a középkori krónikaírók le­gendáit Csaba királyfiról és lovasai­ról, kiknek patanyomait a Tejút csil­lagai őrzik, s az olvasónak e két szim­bólum igencsak messzeeső gondolati pillérei közt kellett végigegyensú­lyoznia a megértés függőhídján. Ady az anekdotikus és didaktikus — kö­zös szóval: a prózai elemet kíván­ta minél jobban kiiktatni verséből — nem az érthetőség, hanem a lírai ha­tás fokozására. Ha megnézünk egy egysoros, helyesebben „egyjeles“ Tan- dori verset — címe: A betlehemi istál­lóból egy kis jószág kinéz — a befo­gadás merőben újszerű módjával ta­lálkozunk. A vers így hangzik: „Hc3“ — és a sakktáblán elhelyezkedő ló figurájára kell gondolnunk. A közlés azonnal appercipiálható egész humo­rával; a sakkot legalább annyian is­merik, mint a Csaba-legendát. A kér­dés: át tudunk-e hangolódni a régi tí­pusú versek iránti várakozásból az itt fölkínált élményre? Kevésbé szélsősé­ges példával is szolgálhatok: Babits Mihály és Csanádi Imre „magyar szo­nettjeivel“. Ha az olvasó nem tud a nyugat európai és a magyaros verse­lés közti, nemcsak ritmikai, hanem kultúratörténeti különbségről, érzékeli ugyan, hogy „szép“ verset olvas; ám a szonett szokásos rendjét fölforgató tizenkettes ritmus szerepe — az ellen­pontozás eszköze — elsikkad számára. S a tájékozatlanok vajon megértenék- e az elismerten demokratikus stílusú Benjámin László Lerombolt ház című szonettjét, ezt a Rilke-parafrázist, ha nem „ugrik be“ emlékezetükbe az Ar­chaikus Apolló-torzó? Napjainkban nincs egységes lírai stílus, s erről valószínűleg e legsze­mélyesebb műfaj és a mai világ meg­bomlott adekvációja tehet. A stílusok sokfélesége ugyanis nem szükségszerű és minden műfajra kiterjedő mai kor­jelenség: a modern technológiára ala­pozott építőművészet például világ­szerte virágkorát éli, s legalább olyan egységes, mint a gótikában. De ha így van, csak annál fontosabb számomra a vers: képviselői a személyiséget és a személyességet, melyet a szemtanúk szerint egy New York i felhőkarcoló­negyedben fenyegetettnek és elveszett­nek érzünk. Vannak költők, akik a stílus Petőfi­től örökölt formaruhájában harcolnak a személyiség jogaiért, s az új élet- körülményekért; tisztelet és elismerés illeti őket, s nem a dogmatikus „mo­dernek“ fölényes elutasítása: a régi tüzet őrzik, melynek nem szabad ki* aludnia. Mások az új életkörülmények­hez alkalmazkodó egyéniség önmeg­valósításával, vagy éppen személyi­ségválságuk tudatosításával küzdenek a jelen és a jövő emberéért. A stílusok sokfélesége a befogadás módozatainak sokféleségét kívánja. K körülmény kedvezőtlennek látszik mű és közönség szempontjából. Mint lát­tuk. olykor a különösebb áttételek nélküli költemények megértéséhez éppúgy kiegészítő ismeretek szüksége­sek, mint a legrafináltabb utalásokat és rejtett idézeteket tartalmazókhoz. Hangolódni kell a versre, hogy felfogjuk egy váratlan sormegtörés gondolathoidozó jelentőségét, vagy egy alig-rímes költemény egyetlen, szokatlanul tisztán csengő rímjének iróniáját. Ám a közönség valódi ér­deke nem a könnyű és gyors fogyasz­tás, hanem a minél színvonalasabb művek befogadása. S a líra gazdag­sága manapság a stílusok sokfélesé­géi is feltételezi. A költők nem érnek rá magyaráz­kodni verseikben. A magyarázkodás gátolná őket. A vállalt esztétikai kö­töttségeiken belüli, szabad cselekvés­ben, mely — egyetlen mondatban summázva — nem más, mint az em­beri közösség tagjainak fölkínált élet- modell, a mai művészet legfontosabb mondanivalója. A kritikusok és esszéisták elsőrendű feladata, hogy segítsenek az olvasó­nak az újfajta versélményre hango­lódni, közérthető nyelven értelmezzék és értékeljék a műveket, az álművek­től megkülönböztessék őket, s még ha vitatkoznak is velük, kapcsolatukat a közönséggel szorosabbra fűzzék. (ÉLET ÉS IRODALOM) Ötletes könyv­propaganda Több hónapig tartott Bratis- lavában a Magyar Könyvesbolt utcai részének az átépítése. Az átalakított és megszépült üzlet a közelmúltban nyílt meg. Ki­rakatai ízlésesek, megnyerőek A bejárat melletti részben a Ma­dách Könyvkiadó újdonságait mutatják be. A könyvpropagan­dának e formáját ötletesnek, és más könyvesboltok részéről Is követésre érdemesnek tekint­jük. Kép és szöveg: Tóthpál Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom