Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-06 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

Aden partvidékét szeszélyesen ki­csipkézte a természet. Az iskolai tér­képek szerint ugyan nyílegyenes vo­nalak határolják az Arab-félsziget délnyugati csücskét — valójában azonban a kisebb-nagyobb földnyel­vek, a természetes és mesterséges mó­lók kusza szövevénye védi a partot és a kikötőt a hullámveréstől. Egy hullámvédett öbölben, közel az Ele­fánt-félszigethez, van a Gold Mohur, az „aranystrand“, ahol cápák elleni védőháló növeli a fürdózők biztonság érzetét, a parton pedig gazdagon el látott étterem és bár áll a vendé­gek rendelkezésére. Délután van, a dagály ideje, a vé­dő acélhálók mögött is megemelke­dik a víz. Úszkálunk a trambulin kö­rül. Kísérőm, partnerem a belügymi­nisztérium egyik tisztviselője, aki sze­mérmesen bevallja: legkedvesebb idő­töltése a versírás — de hát Dél-Je- menben nehéz költőnek lenni: kevés a nyomda, kevés a papír, kevés a pénz, gyér a publikációs lehetőség. Verseit ritkán látja nyomtatásban. — Miről ír? — A forradalomról, a hazáról, a külső és belső ellenségről, a nép ösz- szefogásáról, az osztályharcról, a je­meni nemzeti egységről, a gazdasági helyzetről, a női egyenjogúságról, a milíuáról, az ellenforradalmi erők kí­sérleteinek kudarcáról. — Tehát szabad idejében, versírás közben is azzal foglalkozik, amihez a munkája köti. — Nem egészen. Azért írok a szere­lemről is. De ez ritka dolog. A nép gondjait akarom kifejezni. És ki is szeretném adni a verseimet — már­pedig nálunk annak az irodalomnak van jövője, amely a nép élethalálhar­cát énekli meg. Sokan tesszük ezt. A jemeni embernek versre hajlik a lel­ke. Annyi itt a költő, annyi a versíró! És a forradalom — a tehetségek fel­fedezésével — teremti is az irodal­mat. — Tehát a mostani helyzet — az ál­landó harc, a küzdelem a külső és belső ellenség ellen, a reakciósok pró­bálkozásainak visszaverése — a leg jobb körülményeket biztosítja az iro­dalom fejlődéséhez? Ali Mohammed nem válaszol azon nal, a parton folytatjuk a beszélge­tést. Mintha Jól meg akarta volna rág­ni a feleletet. Végül bevallja: — A függetlenségi harc, a forradal­mi háború, a nemzeti demokratikus forradalom és forradalmunk jelenlegi szakasza, amelyről sokan — egyre többen mondják, hogy a szocializ­mus felé visz bennünket — robbanás szerűen szabadítja fel az alkotó ener­giákat. Vonatkozik ez a költészetre, az irodalomra is. Az én foglalkozásom eleve olyan, hogy könnyen, munka közben jutok a leghatásosabb költői „robbanóanyaghoz“. De lehet, hogy én nem vagyok igazi költő. Lehet, hogy nem vagyok a legjobb tisztviselő. És ha megkérdeznék tőlem, miről írnék a legszívesebben, azt válaszolnám: ar­ról, hogy az emberek boldogok. Ar­ról, hogy a ma még sokak által le­nézett szegény, elmaradott hazám gyönyörű! Mert a sivatag homokjá­ból kiemelkedő vad hegyeknek is megvan az utánozhatatlan szépségük, arról, hogy a gyér növényzet — a természet szűkszavú költészete — is szót érdemel. Mondhatom azt is: bé­dekkert szeretnék írni a hazámról, mert ha már itt tartanánk, akkor túl­jutottunk volna a legfőbb akadályo­kon, a gazdasági nehézségeken, az ellenséges próbálkozásokon, és akkor forradalmunkról már senki sem be­szélhetne úgy, mint „dél-jemeni kísér­letről*. „Szeretnék bedekkert írni“. Dél-Jemenben, Dél-Jemenről mai arab szerző tollából nem lehet igazi bedekkert olvasni. A legmegbízhatóbb bedekker — a katonai térkép. Az áde- ni belügyminisztérium egyik vezetője M. A. B. kapitány egy hatalmas kato­nai mappa mellett beszél a belső helyzetről, az utóbbi hónapok feszült­ségeiről. A tájékoztató száraz és szak­szerű — mint egy korrekt politikai bedekker. Furcsa módon kezdi a tájékoztatót. — Aki a demokratikus Jemen biz tonságáért valamiféle felelősségei érez, nem vizsgálhatja elszigetelten a külpolitikai problémákat, a katonai kérdéseket és a belbiztonsági ügyeket. Ezek a legszorosabban összefüggnek. Valahányszor külső támadás készül hazánk ellen, mindig felélénkült a belső reakció mozgása. így volt e? a függetlenség elnyerésétől, 1968-tói kezdve mindig, s így van ez ma is. A reakció egységben szemléli az el lenünk folyó katonai és politikai har cot — nekünk is minden okunk meg van erre. Akit forradalmunk elmozdí tott kényelmes és zsíros pozíciójából — azt gyakran az ellenség soraiban találjuk meg. A szaúd-arábial zsoldo sok között, az Észak-Jemenben szerve zett légiók között, vagy a moszkat omani szultáni seregek zsoldosainak soraiban. De az országon belül is van tárna sza a reakciónak: s amikor a határ vidéken kiéleződik a feszültség, a bel ső ellenség is elérkezettnek érzi az időt. És fordítva: amikor belföldön éleződik az osztályharc, akkor a kül ső reakció is érzi a „provokációkény szert“. A térkép előtt állunk, a kapitány pálcájával a legutóbbi ellenforradalmi próbálkozások színhelyét mutatja. A pálca megáll a negyedik kormányzó­ság középső járásának székhelye, Bei- han oázisváros mellett, ahol tavaly 2000 zsoldossal betört Al Ghadder sejk. A sejk — valamikor Dél-Jemen egyik leggazdagabb embere volt — Észak-Jemenből indult el zsoldosaival. — Tudtak a betörés előkészületei­ről? Mi lett a kaland vége? A kapitány az első kérdésre nem válaszol. A „kalandról“ azt mondja: ötvenhét halott maradt a csatatéren — és a harc nem tartott sokáig. A sejk is meghalt. Ezüst géppisztolyát megnézheti a Craterben, a Honvédel­mi Múzeumban, puskáját a beihani járás kormányzójánál, Toyota terep­járó autóját, amivel az akcióra elin­dult, a negyedik megye kormányzójá­nál. A fehér pálca keletre tart: megáll az ötödik megye, Hadramauth térképe lelett. — Ide Al Maimra akart nemrég betörni Szaúd-Arábiából. Zsoldosai­val együtt megérdemelt sorsára jutott. Leültünk a tárgyalóasztal mellé. Az asztal üres, csak az én jegyzetfüze­tem van rajta. A kapitány íróasztala is kopár, sehol egy akta. sehol egy papír. Mégis pontosan beszél. Adato­kat, számokat, neveket, dátumokat mond az ellenforradalmi próbálkozá­sokról. Illetlen kérdést teszek fel: — Mit tudtak előre a tavalyi észak­jemeni támadás előkészületeiről? — Tudtuk azt, hogy Szaúd-Arábia és néhány más reakciós hatalom, pénzt nem kímélve, szervezi Észak- Jemenben a zsoldoslégiókat, hogy azokat felhasználva megtámadjanak bennünket. Tudtunk arról is, hogy megállapították az úgynevezett „záró napot“ — a támadás indításának dá­tumát. Talán ezzel is összefügg az, hogy az offenzíva 120 kilométeres frontszakaszán a lakosság egésze el­lenállt, gyermekek, férfiak, öregek, hogy a milícia fel tudta tartóztatni az ellenség rohamát, hogy ott is meg­álltuk a helyünket, ahol az ellenség a leghevesebben támadott, a második megyében, Dahle közelében. Beihan oázisváros másfél órai repü- lőjárásra van a fővárostól. A repülőtéren nyakon önt bennün­ket a forróság. Orromban érzem a negyvenöt fok meleget, s mikor köze­ledünk a kátrányoshordókkal és drót­kerítéssel határolt repülőtéri épület felé, felfedezzük a fogadó bizottsá­got: a negyedik megye kormányzóját, helyettesét és távolabb a kudarcot vallott sejktől zsákmányolt Toyota-au tót. Kísérőm zsebében ott lapul a hon­védelmi miniszterhelyettes, Ali Anter levele, az első pillanatban kizárólag ennek tulajdonítom azt, hogy amikor elindulunk a város felé, valóságos testőrség sorakozik fel mögénk. A beihani járás kormányzója vezeti a gépkocsit, ülése mellett a nevezetes zsákmányolt puska. Angol gyártmány. A járás székhelye közel van a dél­jemeni és szaúd-arábiai határhoz. Ez a magyarázata annak, hogy minden­kinél fegyver van. Gyermek és fel­nőtt, férfi és öreg az utcára sem megy ki puska nélkül. Akik az alkonyi hű­vöset kihasználva házuk elé ülnek, egy kis beszélgetésre, fegyverükre tá­maszkodnak, mintha katonai tábor­ban lennének. — Itt mindenki milicista? — kér­dezem a kormányzót. — Nem. Felfegyvereztük a népet. A veszélyérzet: a társadalmi közér­zet egyik legszembeötlőbb vonása. És ez mindennapossá, megszokottá tette a fegyverviselést. Ahogy egy beiha ni tisztviselő mondta, amikor elakad­tunk az irgalmatlan sivatagi úton: „Mi o bölcsőtől a sírig viseljük a puskái. És használjuk is.“ A sivatagban nincs útjelző, kilomé­terkő — de nem tévedtünk el egyszer sem. A dombok, halmok között biz­tonsággal elérjük az egyik beduinok­ból szervezett termelőszövetkezetet. A gazdaság Ali Anter nevét vette fel. A név nem a jelenlegi honvédelmi mi­niszterhelyettesre utal, hanem öncsé- re, aki a tavaly őszi háborúban hősi halált halt. A beduinok a sivatag vándorai. A demokratikus Jemen sokat tesz azért, hogy letelepítse őket Járjuk az Ali Anter termelőszövet­kezet parcelláit. Kis táblák ezek: egy feddánnal sem nagyobbak. mint amennyit a nemrég fúrt kút vizével öntözni lehet. Mert a letelepedés, a gaz daságszervezés itt kútfúrással kezdő dik Datolyapálmafák alatt, zöldség földek barázdáiban kanyarog a víz, melyet egy japán szivattyú emel ki az irgalmatlanul mély, kézzel fúrott kút- ból. A birtok egyik oldala mellett ko­pár hegyvonulat. A beduinok házai ide épülnek majd. Pillanatnyilag még csak az áll, amelyik fedelet ad a szi­vattyú fölé, s otthont ad néhány csa­ládnak. A hegyoldalban kőház épül. A szegény nép örül a letelepedés­nek. Hatvanéves öregember mondja: világéletemben vándoroltam, de még soha nem jutottam el városba. Há­rom-négy falut ismerek mindössze: nagy a sivatag, ha tehettem, ezeket is elkerültem. Kerestem a legelőt és a vizet. Itt egy helyen lesz meg mind a kettő. A forradalom adta — mi pe­dig fegyverünket adjuk a forradalom­nak. A hegytető felé mutat, egy kiálló sziklára. — Mögötte van az őrszem — mond­ja. — Már kétszer megtámadtak ben­nünket. Diverzánsok, északról jöttek. Meg akartak félemlíteni bennünket. Fegyverrel akartak arra kényszeríteni, hogy feladjuk az új életformát, és tér­jünk vissza a reménytelen beduinélet­hez. Amikor támadták, többen voltak, mint mi. De amikor a menekülésre kerüit sor, már sokkal kevesebben lettek ... Nem engedjük, hogy vissza- kényszerítsenek bennünket a nyomor­ba, a reménytelenségbe. Míg beszélgetünk, megérkezik az au tó, egy csapat fegyveressel. A vezető mellől kiszáll egy tizennégy éves gye­rek, vállán géppisztollyal. A közösség véne tisztelettel mutatja be a jöve­vényt az újságírónak: „Ö a mi taní­tónk. A gyerekeink hamarabb megta­nulnak írni, olvasni, mint mi. Már gyermekkorukban. És ezért még fi­zetni sem kell. Mert a tanítót az ál­lam fizeti" És még hozzáteszi: ha akarja, meg­nézheti az iskolánkat. Csodálkozom. Épületnek nyomát sem látom sehol, a már kész szi­vattyúházon és az épülő kőkalyibán kívül. Az öregember egy terebélyesebb fa felé mutat: ott van a tanterem — mondja —, az árnyékban. Ideiglene­sen. Amíg fel nem építjük az Iskolát. 1974. I. B. ..drótkerítések, erődítmények, feljeqyverzett nép „várja" a diverzánsokat. (A szerző felvételei 1 , a szegény nép örül a letelepedésnek. Kraiczár Imre édeni riportja

Next

/
Oldalképek
Tartalom