Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-06 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó
Aden partvidékét szeszélyesen kicsipkézte a természet. Az iskolai térképek szerint ugyan nyílegyenes vonalak határolják az Arab-félsziget délnyugati csücskét — valójában azonban a kisebb-nagyobb földnyelvek, a természetes és mesterséges mólók kusza szövevénye védi a partot és a kikötőt a hullámveréstől. Egy hullámvédett öbölben, közel az Elefánt-félszigethez, van a Gold Mohur, az „aranystrand“, ahol cápák elleni védőháló növeli a fürdózők biztonság érzetét, a parton pedig gazdagon el látott étterem és bár áll a vendégek rendelkezésére. Délután van, a dagály ideje, a védő acélhálók mögött is megemelkedik a víz. Úszkálunk a trambulin körül. Kísérőm, partnerem a belügyminisztérium egyik tisztviselője, aki szemérmesen bevallja: legkedvesebb időtöltése a versírás — de hát Dél-Je- menben nehéz költőnek lenni: kevés a nyomda, kevés a papír, kevés a pénz, gyér a publikációs lehetőség. Verseit ritkán látja nyomtatásban. — Miről ír? — A forradalomról, a hazáról, a külső és belső ellenségről, a nép ösz- szefogásáról, az osztályharcról, a jemeni nemzeti egységről, a gazdasági helyzetről, a női egyenjogúságról, a milíuáról, az ellenforradalmi erők kísérleteinek kudarcáról. — Tehát szabad idejében, versírás közben is azzal foglalkozik, amihez a munkája köti. — Nem egészen. Azért írok a szerelemről is. De ez ritka dolog. A nép gondjait akarom kifejezni. És ki is szeretném adni a verseimet — márpedig nálunk annak az irodalomnak van jövője, amely a nép élethalálharcát énekli meg. Sokan tesszük ezt. A jemeni embernek versre hajlik a lelke. Annyi itt a költő, annyi a versíró! És a forradalom — a tehetségek felfedezésével — teremti is az irodalmat. — Tehát a mostani helyzet — az állandó harc, a küzdelem a külső és belső ellenség ellen, a reakciósok próbálkozásainak visszaverése — a leg jobb körülményeket biztosítja az irodalom fejlődéséhez? Ali Mohammed nem válaszol azon nal, a parton folytatjuk a beszélgetést. Mintha Jól meg akarta volna rágni a feleletet. Végül bevallja: — A függetlenségi harc, a forradalmi háború, a nemzeti demokratikus forradalom és forradalmunk jelenlegi szakasza, amelyről sokan — egyre többen mondják, hogy a szocializmus felé visz bennünket — robbanás szerűen szabadítja fel az alkotó energiákat. Vonatkozik ez a költészetre, az irodalomra is. Az én foglalkozásom eleve olyan, hogy könnyen, munka közben jutok a leghatásosabb költői „robbanóanyaghoz“. De lehet, hogy én nem vagyok igazi költő. Lehet, hogy nem vagyok a legjobb tisztviselő. És ha megkérdeznék tőlem, miről írnék a legszívesebben, azt válaszolnám: arról, hogy az emberek boldogok. Arról, hogy a ma még sokak által lenézett szegény, elmaradott hazám gyönyörű! Mert a sivatag homokjából kiemelkedő vad hegyeknek is megvan az utánozhatatlan szépségük, arról, hogy a gyér növényzet — a természet szűkszavú költészete — is szót érdemel. Mondhatom azt is: bédekkert szeretnék írni a hazámról, mert ha már itt tartanánk, akkor túljutottunk volna a legfőbb akadályokon, a gazdasági nehézségeken, az ellenséges próbálkozásokon, és akkor forradalmunkról már senki sem beszélhetne úgy, mint „dél-jemeni kísérletről*. „Szeretnék bedekkert írni“. Dél-Jemenben, Dél-Jemenről mai arab szerző tollából nem lehet igazi bedekkert olvasni. A legmegbízhatóbb bedekker — a katonai térkép. Az áde- ni belügyminisztérium egyik vezetője M. A. B. kapitány egy hatalmas katonai mappa mellett beszél a belső helyzetről, az utóbbi hónapok feszültségeiről. A tájékoztató száraz és szakszerű — mint egy korrekt politikai bedekker. Furcsa módon kezdi a tájékoztatót. — Aki a demokratikus Jemen biz tonságáért valamiféle felelősségei érez, nem vizsgálhatja elszigetelten a külpolitikai problémákat, a katonai kérdéseket és a belbiztonsági ügyeket. Ezek a legszorosabban összefüggnek. Valahányszor külső támadás készül hazánk ellen, mindig felélénkült a belső reakció mozgása. így volt e? a függetlenség elnyerésétől, 1968-tói kezdve mindig, s így van ez ma is. A reakció egységben szemléli az el lenünk folyó katonai és politikai har cot — nekünk is minden okunk meg van erre. Akit forradalmunk elmozdí tott kényelmes és zsíros pozíciójából — azt gyakran az ellenség soraiban találjuk meg. A szaúd-arábial zsoldo sok között, az Észak-Jemenben szerve zett légiók között, vagy a moszkat omani szultáni seregek zsoldosainak soraiban. De az országon belül is van tárna sza a reakciónak: s amikor a határ vidéken kiéleződik a feszültség, a bel ső ellenség is elérkezettnek érzi az időt. És fordítva: amikor belföldön éleződik az osztályharc, akkor a kül ső reakció is érzi a „provokációkény szert“. A térkép előtt állunk, a kapitány pálcájával a legutóbbi ellenforradalmi próbálkozások színhelyét mutatja. A pálca megáll a negyedik kormányzóság középső járásának székhelye, Bei- han oázisváros mellett, ahol tavaly 2000 zsoldossal betört Al Ghadder sejk. A sejk — valamikor Dél-Jemen egyik leggazdagabb embere volt — Észak-Jemenből indult el zsoldosaival. — Tudtak a betörés előkészületeiről? Mi lett a kaland vége? A kapitány az első kérdésre nem válaszol. A „kalandról“ azt mondja: ötvenhét halott maradt a csatatéren — és a harc nem tartott sokáig. A sejk is meghalt. Ezüst géppisztolyát megnézheti a Craterben, a Honvédelmi Múzeumban, puskáját a beihani járás kormányzójánál, Toyota terepjáró autóját, amivel az akcióra elindult, a negyedik megye kormányzójánál. A fehér pálca keletre tart: megáll az ötödik megye, Hadramauth térképe lelett. — Ide Al Maimra akart nemrég betörni Szaúd-Arábiából. Zsoldosaival együtt megérdemelt sorsára jutott. Leültünk a tárgyalóasztal mellé. Az asztal üres, csak az én jegyzetfüzetem van rajta. A kapitány íróasztala is kopár, sehol egy akta. sehol egy papír. Mégis pontosan beszél. Adatokat, számokat, neveket, dátumokat mond az ellenforradalmi próbálkozásokról. Illetlen kérdést teszek fel: — Mit tudtak előre a tavalyi északjemeni támadás előkészületeiről? — Tudtuk azt, hogy Szaúd-Arábia és néhány más reakciós hatalom, pénzt nem kímélve, szervezi Észak- Jemenben a zsoldoslégiókat, hogy azokat felhasználva megtámadjanak bennünket. Tudtunk arról is, hogy megállapították az úgynevezett „záró napot“ — a támadás indításának dátumát. Talán ezzel is összefügg az, hogy az offenzíva 120 kilométeres frontszakaszán a lakosság egésze ellenállt, gyermekek, férfiak, öregek, hogy a milícia fel tudta tartóztatni az ellenség rohamát, hogy ott is megálltuk a helyünket, ahol az ellenség a leghevesebben támadott, a második megyében, Dahle közelében. Beihan oázisváros másfél órai repü- lőjárásra van a fővárostól. A repülőtéren nyakon önt bennünket a forróság. Orromban érzem a negyvenöt fok meleget, s mikor közeledünk a kátrányoshordókkal és drótkerítéssel határolt repülőtéri épület felé, felfedezzük a fogadó bizottságot: a negyedik megye kormányzóját, helyettesét és távolabb a kudarcot vallott sejktől zsákmányolt Toyota-au tót. Kísérőm zsebében ott lapul a honvédelmi miniszterhelyettes, Ali Anter levele, az első pillanatban kizárólag ennek tulajdonítom azt, hogy amikor elindulunk a város felé, valóságos testőrség sorakozik fel mögénk. A beihani járás kormányzója vezeti a gépkocsit, ülése mellett a nevezetes zsákmányolt puska. Angol gyártmány. A járás székhelye közel van a déljemeni és szaúd-arábiai határhoz. Ez a magyarázata annak, hogy mindenkinél fegyver van. Gyermek és felnőtt, férfi és öreg az utcára sem megy ki puska nélkül. Akik az alkonyi hűvöset kihasználva házuk elé ülnek, egy kis beszélgetésre, fegyverükre támaszkodnak, mintha katonai táborban lennének. — Itt mindenki milicista? — kérdezem a kormányzót. — Nem. Felfegyvereztük a népet. A veszélyérzet: a társadalmi közérzet egyik legszembeötlőbb vonása. És ez mindennapossá, megszokottá tette a fegyverviselést. Ahogy egy beiha ni tisztviselő mondta, amikor elakadtunk az irgalmatlan sivatagi úton: „Mi o bölcsőtől a sírig viseljük a puskái. És használjuk is.“ A sivatagban nincs útjelző, kilométerkő — de nem tévedtünk el egyszer sem. A dombok, halmok között biztonsággal elérjük az egyik beduinokból szervezett termelőszövetkezetet. A gazdaság Ali Anter nevét vette fel. A név nem a jelenlegi honvédelmi miniszterhelyettesre utal, hanem öncsé- re, aki a tavaly őszi háborúban hősi halált halt. A beduinok a sivatag vándorai. A demokratikus Jemen sokat tesz azért, hogy letelepítse őket Járjuk az Ali Anter termelőszövetkezet parcelláit. Kis táblák ezek: egy feddánnal sem nagyobbak. mint amennyit a nemrég fúrt kút vizével öntözni lehet. Mert a letelepedés, a gaz daságszervezés itt kútfúrással kezdő dik Datolyapálmafák alatt, zöldség földek barázdáiban kanyarog a víz, melyet egy japán szivattyú emel ki az irgalmatlanul mély, kézzel fúrott kút- ból. A birtok egyik oldala mellett kopár hegyvonulat. A beduinok házai ide épülnek majd. Pillanatnyilag még csak az áll, amelyik fedelet ad a szivattyú fölé, s otthont ad néhány családnak. A hegyoldalban kőház épül. A szegény nép örül a letelepedésnek. Hatvanéves öregember mondja: világéletemben vándoroltam, de még soha nem jutottam el városba. Három-négy falut ismerek mindössze: nagy a sivatag, ha tehettem, ezeket is elkerültem. Kerestem a legelőt és a vizet. Itt egy helyen lesz meg mind a kettő. A forradalom adta — mi pedig fegyverünket adjuk a forradalomnak. A hegytető felé mutat, egy kiálló sziklára. — Mögötte van az őrszem — mondja. — Már kétszer megtámadtak bennünket. Diverzánsok, északról jöttek. Meg akartak félemlíteni bennünket. Fegyverrel akartak arra kényszeríteni, hogy feladjuk az új életformát, és térjünk vissza a reménytelen beduinélethez. Amikor támadták, többen voltak, mint mi. De amikor a menekülésre kerüit sor, már sokkal kevesebben lettek ... Nem engedjük, hogy vissza- kényszerítsenek bennünket a nyomorba, a reménytelenségbe. Míg beszélgetünk, megérkezik az au tó, egy csapat fegyveressel. A vezető mellől kiszáll egy tizennégy éves gyerek, vállán géppisztollyal. A közösség véne tisztelettel mutatja be a jövevényt az újságírónak: „Ö a mi tanítónk. A gyerekeink hamarabb megtanulnak írni, olvasni, mint mi. Már gyermekkorukban. És ezért még fizetni sem kell. Mert a tanítót az állam fizeti" És még hozzáteszi: ha akarja, megnézheti az iskolánkat. Csodálkozom. Épületnek nyomát sem látom sehol, a már kész szivattyúházon és az épülő kőkalyibán kívül. Az öregember egy terebélyesebb fa felé mutat: ott van a tanterem — mondja —, az árnyékban. Ideiglenesen. Amíg fel nem építjük az Iskolát. 1974. I. B. ..drótkerítések, erődítmények, feljeqyverzett nép „várja" a diverzánsokat. (A szerző felvételei 1 , a szegény nép örül a letelepedésnek. Kraiczár Imre édeni riportja