Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-30 / 25. szám, szerda
További jó utat... Szerencsém volt. Brehovský Vendelint, az Állami Autófuvarozási Vállalat galántai tizemének gépkocsivezetőjét a műhelyben találtam. A hatalmas szállítókocsi mellett a javítóknak' éppen azt magyarázta, hol kell meghegeszteni a kipufogócsövet. — Két nap pihenőnk van — mondja —, ez alatt rendbe kell hozni a kocsit. Hosszú út áll előttünk ... Angliai — ??? — Ügy bizony. Csak két hét múlva jövünk vissza. Az utat már jől ismerem, nem először teszem meg. Ez a kysucni születésű 38 éves fiatal ember két évtizeddel ezelőtt nem gondolta volna, hogy egykor a TIR jelzésű kocsin beutazza földgolyónk jelentős részét. Gyermekkori vágya az autószerelő-szakma elsajátítása volt, mégis villany- szerelő lett. A tanoncéveket az államvasutak vrútkyi műhelyében töltötte. S mivel később szülei Súrovcéra költöztek, Bratislavában vállalt munkát. — Életemben a tényleges katonai szolgálat hozott jelentős fordulatot — mondja. — Nitrán a gépkocsizóknál szolgáltam, így 1957-ben, amikor leszereltem, zsebemben volt a hajtási jogosítvány, valamint az autószerelői vizsga letételének az igazolása. Nálam boldogabb embert akkor nemigen talált volna. Sládkoviöovón (Diószegen) kezdte el a sofőrösködést. Nem volt rossz helye, mégis valami vonzotta az Állami Autófuvarozási Vállalathoz. Hiába próbálkozott, nem volt üres hely, nem vették fel. Egy évvel később sikerült a galántai üzembe jutnia. Egy Tatra 111-es tehergépkocsit kapott. Nyolc évig ezzel járt a távolsági vonalakon. Bejárta hazánk összes jelentősebb városát, ipari központját. Különböző árut vitt és hozott. — A leszerelés után megnősültem — mondja. —' Az élettársamnak nem nagyon tetszett, hogy gyakran távol vagyok. Én azzal érveltem, hogy építkezünk, kell a- pénz. Ez az érv hatott. Elsősorban azért, hogy több esetben neki is segítenie kellett betont keverni ... Én pedig szeretek utazni, új és új tájakkal ismerkedni. Munkáját becsületesen, lelki- ismeretesen végezte. így az üzem vezetősége egy 12 tonnás hűtőkocsit bízott a gondjaira. S nemsokára elintézték a szolgálati útlevelét is. így hát külföldre, főleg Ausztriába is eljutott. Aztán 1969 egyik napján egy 20 tonnás tehergépkocsit bíztak a gondjaira. Ezzel a kocsival megfordult már Angliában, Olaszországban, Franciaországban, Svédországban, Dániában, Finnországban, Svájcban és az összes szocialista országokban. — Angliában az első utam nem volt könnyű — mondja. — Ott baloldali közlekedés van, s a mi kocsinkban a jobb oldalon van a kormánykerék. Megszokta ezt Is az ember, magabiztos lett. Egy éve a 24 éves Lacko Miroslav jár velem. Gondoskodni kell az utánpótlás neveléséről is. Persze, sok mindent megél egy ilyen gépkocsivezető. Elromlik a kocsi, nincs pótalkatrész, Vagy kér egy arra haladó honfitársától, vagy pedig úgy, mint Brehovský1 Vendelín is tette, Angliából autóstoppal haza. Három nap alatt ért haza, aztán egy odatartó gépkocsival vissza. Rendbe tették a kocsit és folytathatták az útjukat. — Az árunak idejében meg kell érkeznie — mondja. — Ezért az ember a saját maga diszpécsere is. Felváltva vezetünk, éjszaka alszunk néhány órát, aztán gyerünk tovább. — Önöket nemegyszer az országutak kalózainak nevezik ... — Mi is olyan emberek vagyunk, mind a többiek. Az asz- szony és a három gyerek hazavár. Kockáztatni? Nem éri meg. Igaz, e hatalmas kocsival nem mehet az ember teljesen az út szélén, viszont nem is megyünk túl a felezővonalon. Egyesek viselkedése szerint Ítélni nem igazságos. Nem dicsekvésképpen mondom, de 750 000 kilométert tettem meg baleset nélkül. Még két év és „milliomos“ lesz. Hogy mi kell ahhoz, hogy a közúti balesetet megelőzzük, hadd mondja el ő maga. — Elsősorban jó műszaki állapotban levő kocsi, megfelelő gyakorlat, elővigyázatosság, számítani minden eshetőségre, s természetesen megtartani a közlekedési szabályokat. Persze minderről sokat lehetne beszélni, de ez egyéni dolog, pontos receptet adni nehéz. Az év jelentős részében úton van, havonta két vasárnap. Mégis, ha hazajön, ott van a műhelyben, s a szocialista munkaverseny értékelésekor az elsők között említik. Kétszer kapott 400 korona jutalmat, s a baleset nélkül megtelt kilométereikért pedig 1500 koronát. ^ — Amikor mégis van szabad időm, a ház körül teszek-veszek — mondja. Rendbe teszem az embécskámat. Nyáron pedig beültetem a családot, s megyünk kirándulni külföldre. Nagy kár, hogy az asszony nem szánja rá magát a vezetésre ... De sebaj, megnőnek a fiúk, majd helyettesítenek. Ami engem illet, néhány évig még a tehergépkocsin maradok, aztán expressz autóbuszra szeretnék kerülni. Mű9 vágyam nincs is azonkívül, hogy a gyerekeket a maguk lábára állítsam. További jő és baleset nélküli utat! NÉMETH JÁNOS Ez van, ezt kell szeretni? Köztudat, hogy csomagolótechnikánk fejlődése ellenére még mindig akadnak élelmiszerek, amelyek csoma- golatlan állapotban kerülnek a pultokra. A különféle, csak amúgy „pucéran“ kimért, sajtokra gondolok. Olcsók, ízletesek, sok fehérjét tartalmaznak, és ami a fő, rendszerint kaphatók is. Csak az kellemetlen, hogy az ilyen sajtot puszta kézzel kell megfogni, megmérni és becsomagolni. Ma már — sajnos — ott tartok, hogy az abált szalonnánál és a véres hurkánál jobban kell szeretnem a sajtot. Így hát a minap is röviddel üzletnyitás után nyitottam be a belváros legnagyobb élelmiszeráruházába, hogy megve gyem a reggelire beütemezett tíz dekát. Örömömre már a bejáratnál láttam, hogy nem áll senki a sajtospult előtt, és a mögötte kecseskedő asz- szonyka csak engem fog kiszolgálni. Sajnos, rövidlátó vagyok. Nem vettem észre, hogy éppen a fülében vájkál valamilyen micsodával. Ezt már csak közvetlenül a pult elé lépve láttam. Azt is, hogy a füléből — mintha ott sem lettem volna — komótosan kihúzta azt a micsodát, akkurátusán beletörölte a munkaköpenyének csábosán kidudorodó hátulsó felébe és csak azután kérdezte: — Mit kíván? — Most már semmitI Elment az étvágyam! — válaszoltam. Az asszonyka szeme meg sem rebbent. Kivette zsebéből azt a micsodát, és nyugodtan folytatta a reggeli szépségápolást szervesen kiegészítő fül- váfást. Néhány nap múlva úffent sajtra volt étvágyam. Mivel az élelmiszeráruház csupán néhány lépésnyire van a lakásomtól, ismét oda mentem. A sajtospult előtt néhány vevő várakozott, mögötte pedig két elárusítókisasszony — és mit gondolnak, mit csinált? Fésülködött! Nem is külön külön, hanem toalett-tükör híján egyik a másiknak a frizuráját igazgatta, bodorította újjával az arcba függő hajtincseket. A várakozók türelmesen nézték az ingyen mutatványt. Meg sem mukkantak. Szolidaritásból én sem szóltam. — Mondjak le a nők iránti rég beidegződött hódolatomról, vagy a sajtról? — töprengtem miközben kisom- fordáltam az étvágytalanságot hatásosan támogató levegőjű utcára. Persze vannak napok, ami kor halálosan unom a sajtot. Mivel ilyenkor attól tartok, hogy kinő a könyökömön, ami még számomra is súlyos szépséghiba lenne, fogom magamat és leballagok a szemközti hentesboltba. Veszek tíz deka legtöbbször irgalmatlanul elsózott diétás szalámit. Azaz vennék, csakhogy ... A henteskisasszonyok szintén hol a rakoncátlanul ide-oda libegő hajfürtjeiket tologatják helyre, hol pedig létező vagy csupán elképzelt pattanásaikat tapogatják. Különösen, egy a csomagolást végző ta nonckislány jeleskedik az efféle szépségápoló műveletekben. Két csomagolás között a fitos orrocskája körüli arcrészt masszírozza fáradhatatlanul motoszkáló, vékonyka ujjaival. Aztán Ismét megfogja és becsomagolja a felszeletelt hentesárut. Hát igen, ez van, ezt kell szeretni — mondaná az, akinek az ilyen „csekélységek“ nem okoznak fejfájást. De én nem szeretem, és azt szeretném, hogy mások se szeressék. Főleg a főnökök, az üzletvezetők ne szeressék. Igaz ugyan, hogy minden élelmiszerértékesítő alkalmazott mellett nem állhat állandóan egy higiéniai kiilönmegbízatású főnök. Beszéltem már né- liánnyal. Mindegyik a változatlanul nagy munkaerőhiányra hivatkozik, szabadkozik, elnézést kér, de udvarias szóáradatának összegezése mindenkor oda lyukad ki, hogy: „Ez van, ezt kell szeretni!“ Pedig fél- tételezhetően tartanak üzletnyitás előtti „seregszemlét", jó lenne tehát, ha megszok- nák a néhány perces reggeli nevelőmunkát is. Így aztán beosztottjaik is megszoknák, hogy le kell szokniuk a vevőközönség által — sajnos — már megszokott, de mégis szokatlanul szembeötlő rossz szokásaikról. Befejezésül még valamit. Valamilyen széplélek fel- és kitalálta az elárusítónök és a pincérnők fejebúbját díszítő, máskülönben teljesen céltalan, fityulazsugorítványnak is csak jelképes műanyag*álcsipke darabkát. Eredetileg arra lenne jó, hogy meggátolja a magukat önkényesen függetlenítő hajszálak belepotlyaná- sát az élelmiszerekbe, ételekbe, italokba. De így? Így ez is csak piviskedés. mint a már említett fésülködés vagy arcmasszázs. Csinosítsák, szépítsék magukat, kedves leány- és asszonytársaink? Persze hnny ezt is teauék, de legalább ne ott, ahol csomago- lation élelmiszerekkel manipulálnak! KOLÁR MARCELL TöM nyelven, egy cél ércekében A MACSKAJÁTÉKOT PRÓBÁLJÁK PRÁGÁBAN A színészbejárónál a por- lásnő ásítva mutat a táblára: a Macskajáték próbája tízkor kezdődik. — Uram, ön hajnalban jött — mondja mosolyogva, s igaza van, hiszen az Óvárosháza Orloja az imént ütött kilencet. Színházban ez az időpont valóban korai, csak ritkán talál itt ilyenkor valakit az ember. A társalkodó büféje is még zárva van, ezért nézelődéssel töltöm el a várakozás ideijét. Fura érzés a 174 esztendős, részben újjáépített Tyl Színházban járni, szemlélni a patinás épületet, ahová ki tudja hány nemzedék járt sírni és nevetni, élvezni a színházművészet sajátos varázsát. Közben megérkezik a színpadmester, s a kellékes is. Díszleteket huzigálnak, s hangos szóval vitatják a tegnap esti jégkorongmérkőzés részleteit. Tíz órakor ül le az asztalhoz Székely Gábor, a Szolnoki Szigligeti Színház főrendezője, aki most a Prágai Nemzeti Színház felkérésére cseh színpadon rendetzi Örkény István immár európai hírű tragikomédiáját. — Cominciano, cominciano — ismételi hangosan, s aztán odaszól a tolmácsnak is: — kezdünk, Mikikém. Dana Medrická a cipőjét mutogatja. — Százegynéhány koronáért vettem, azt hiszem, ez jó lesz a színpadra. Helyeslő bólintás, ilyen lábbeli kell a színpadon Orbán Erzsinek. I/lusta Fabianová is megszó- al: valamilyen vánkos kellene a hátához, hogy kényelmesen üljön a tolókocsiban, zavartalanul mondhassa a szöveget. A rendező ismét türelmetlenül tapsol: a színfalak mögött nagy a zaj. Negyed tizenegy múlt, amikor elkezdődik a próba. Az ellső részt „simítják“. Gizi és Erzsi levélváltása, ami itt monológok és képzelt párbeszédek formájában elevenedik föl. Fel-alá járkál a tolmács is: — kedves Vlasta, a rendező szerint az első rész nagyon jó, de a továbbiakban lassabban mondja a szöveget, a német részt kissé melankolikusan, elhúzva, Schváne, Schvüne, satöbbi. — Rozumím — hangzik a felelet s újra próbálják a jelenetet. — Very good — bólint Székely Gábor — tessék, folytatjuk tovább. A színmű elgyik legmozgalmasabb jelenete következik. Erzsi Viktor egyik fellépésére készül. Magával viszi barátnőjét, Paulát, aki kiveti a hálóját az énekesre. Kitűnően megírt rész, több tucat telefonálással, lázas készülődéssel, örömmel, bosz- szankodással, feszült várakozással, és sok minden mással fűszerezve. A jelenet végén a rendező monológja hallatszik: — mindez nagyon lassú, színtelen. Ezután ellemzi az egyes figurák viselkedésének motivációit. Nagy hévvel beszél, szinte megfeledkezik a tolmácsról is. Ojra kezdik ezt a részt. Már jobb, dinamikusabb a játék, de még akad csiszolnivaló. A jelenet vége előtt a rendező ismét felrohan a színpadra: — Dana, kérem, amikor Paulát hívja, s foglaltat jelez a készülék, lázasan tárcsázzon, s közben legyen nagyon dühös. Később, amikor sikerült taxit szereznie, mutassa ki az örömét, kacagjon, legyen egy percig öntelt. Székely Gábor mindezt széles gesztikulálásokkal mondta ell, úgyhogy nem lepődtem meg, amikor Dana Medrická így felel: Ich verstehe Sie ganz genau. — Rendben, akkor tessék még egyszer ezt a részt. Gyorsan pereg a jelenet, és a színészek is már sokszínűbben építik föl szerepüket. Ezt többek között egy kis epizód is bizonyítja. Az egyik telefonálásnál V. Fabianová egy pillanatra megakad. Kínos csend, mindenki a súgóra néz, aki megfeledkezett a feladatáról, annyira magával ragadta a játék. Bocsánatkérő mosoly és folytatóőik a próba. Tizenkét óra múlt, amikor Székely Gábor negyed órányi szünetet tart. A társalgóban ülök le veié és Jirí Lexával, a Prágai Nemzeti Színház dramaturgjával. — Örkény István darabját mintegy két éve láttam Pesten — meséli a dramaturg. — Kitűnő darab, a legjobb kortárs európai színművek közé sorolom. Az tetszik elsősorban, hogy a nem mindennapi hangvételű, mélyen emberi tragikomédia a meglévő problémák ellenére az életét igenli. Egyik Jő műsorpolitikai célkitűzésünk, hogy nézőinkkel megismertessük a szocialista országok drámaíróinak legsikeresebb alkotásait. Külön öröm számunkra, hogy ebben az évadban a sort ilyen kiváló magyar színmüvei kezdhetjük. Természetesen nemcsak a színművek „behozatalával" igyekszünk elmélyíteni a kapcsolatot a baráti országok színházaival, hanem más módon is. Például rendezők, díszlettervezők, esetleg színészek cseréjével. Elsősorban ezért kértük föl Székely Gábort, akinek pesti rendezése rám és kollégáimra is nagy hatással volt. A fiatal rendezőt a mostani színrevitellel kapcsolatos ctlgon- dolásairól kérdem. — Három évvel ezelőtt az én rendezésemben került sor a Macskajáték ősbemutatójára. Azt mondják, három év nagy idő, de most valahogy nem érzem az idő múlását, ez a színmű, s az akkori koncepcióm erősen él bennem. Persze, az előadást nagyrészt a színészek személye, egyénisége szabja meg. Az itteni színészek egy nemzedékkel fiatalabbak, mint a magyar kollégáik voltak az ősbemutatón, s ez a tény már egy fürgébb, dinamikusabb előadás lehetőségét teremti meg. Egyébként talán mondanom sem kell, mennyire megtisztelő feladat számomra ebben a színházban rendezni. Izgalmas és érdekes művészi munkát végzek, hiszen a cseh és a magyar színjátszás is a német színházművészetből, pontosabban annak tagadásából sarjadt. Ügy érzem, az is fontos tényező, hogy közös a múltunk és közös a jelenünk, s így a darab problematikája a cseh néző számára az általános érvényén túl is közeli, elevenbe vágó. — Hadd tegyek föl egy szokványos kérdést: hogy érzi magát Prágában? — Minden kötelező udvariasságon túl: Prága csodálatos város. Sokat sétálok, gyönyörködöm a városban, s természetesen színházba járok. Legutóbb az V. Henriket láttam J. Káder rendezésében. Izgalmas, remek előadás volt. Egyébként bármilyen meghökkentően is hangzik, nagyon sokat gondolok haza, ugyanis másfél héttel ezelőtt született meg az első kislányom . . . Mielőtt folytatnám a próbát, még Dana Medfiekától érdeklődöm a szerepéről. — Még csak most építgetem föl Orbán Erzsi figuráját, tehát sokat még nem mondhatok. Annyi viszont tény, hogy ritka szép és nagy szerep. Abbahagytam a filmezést, hogy eljátsz- hassam ezt a szerepet. Olyan, hatalmas feladat ez, mint évekkel ezelőtt Kurázsi mama volt. Talán még annál is nehezebb, mert Orbán Erzsi ezerarcú, változó mentalitású figura. Nagyon megszerettem ezt a színművet. A nyelvi nehézségek ellenére nagyon jól megértjük magunkat a rendezővel. Több nyelven ugyan, de egy cél érdekében, a sikeres előadásért dolgozunk. Folytatódik a próba kettőig, majd este az előadás után ismét „átveszik“ a második részt. Nem véletlen ez a megfeszített munka, hiszeln a bejárónál már kifüggesztették a színház februári műsorplakátját, amelyen piros betűk hirdetik: február 7, Örkény István Macskajáték — bemutató előadás. SZILVÁSSY JÓZSEF □ Az ELSŐ nyilvános magyar könyvtár, a pécsi egyetemi könyvtár fennállásának 200. évfordulóját ünnepli. Az európai hírű bibliotéka számos értékes kiadványt őriz. Ebben a könyvtárban található — egyebek között — a XV. századi kéziratos Nagykállói kódex és a Velencében nyomtatott, úgynevezett Pécsi missale, és mintegy 350 régi, 1711 előtt készült művet őriznek az ódon falak között.
