Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-27 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó
# A pámat nem ismertem. Akkor hagyott el bennünket, amikor kétéves voltam; elhagyott, és többé már sohasem láttam őt. Az anyámra nem emlékszem. Nem egészen egy évvel apám eltávozása után halt meg, s mivel őt sem ismertem, mindig szépnek és tökéletesnek képzeltem el, mint a rejtélyes dolgokat általában, mert a rejtély minden szépségnek a magva. Anyám halála után kézről kézre jártam rokonai között, akik mindig nagyon rendesen viselkedtek velem szemben, s ezért még csak a hálámat sem várták el; elegendő volt számukra az a tudat, hogy fölébreszthetik bennem az apám iránti gyűlöletemet. Szándékukra nagyon rövid idő alatt rájöttem, és puszta illendőségből még az Ilyenfajta elégtételt sem sajnáltam tőlük; olyan hűen játszottam meg apám iránti gyűlöletemet, hogy hálából még a főiskolai tanulmányaimat is lehetővé tették. Ha apámat nem nevezték volna ki a legnagyobb gazembernek, aki valaha is a földön élt, ellenkező eredményt értek volna el, idegen ember maradt volna az számomra, akit ugyan nem gyűlölnék (nem értem, hogy lehet olyasvalakit gyűlölni, akit nem ismerek), de teljesen közömbös lenne. Egyszerűen szólva, sikerült fölébreszteniük az apám iránti érdeklődésemet, amely idővel nyílt rokonszenvvé vált. Anyám rokonai csak akkor jöttek rá tévedésükre, amikor már első éve tanultam a főiskolán, pontosabban — abban a pillanatban, amikor észrevették, hogy elkezdtem elbeszéléseket írni. Közöttünk ez volt a vég, mert ezzel tulajdonképpen apám mellé álltam, és igazoltam anyám rokonainak titkolt aggályait, hogy örököltem apám bolond hajlamait. Apám papnak tanult, de harmincéves korában hirtelen inni kezdett, és verseket írt, amelyeket senki sem értett. Amikor verseit a szószékről kezdte szavalni, a hivők felháborodása olyan méreteket öltött, hogy az egyház kénytelen volt megválni a szolgálataitól. Az egyik este elment a kocsmába és többé nem tért vissza. A következő tizenhét évben nem adott hírt magáról, de mi így is tudtunk róla; néhány falunkbeli férfi találkozott vele Ostraván, a bányában dolgozott, és hallani sem akart arról, hogy munkahelyet változtasson. Amikor tizenkilenc éves voltam, egy levelet kaptam tőle, amit bátorkodok idemásolni: „Nyilván azt gondolod fiú, hogy nincs jogom írni neked, hacsak nem tekintjük annak azt a puszta tényt, hogy én nemzettelek. De az, hogy egész életemben nem gondoskodtam rólad, még nem jelenti azt, hogy nem gondoltam rád és nem szeretlek. Lehet, szeretetem és gondoskodásom legjobb bizonyítéka éppen az, hogy nem törődtem veled. Ha ismernél, rájönnél arra, hogy az előző mondat, sajnos, egyáltalán nem holmiféle paradoxon. De hagyjuk ezt; nem akarom, hogy azt gondold, igazolnom kell magamat előtted. Azt választottam, amit választottam, és egyedül akarom már végigvinni, mert a következetesség az utolsó fegyverük azoknak, akik tévedtek. Azért írok, mert valamelyik folyóiratban olvastam az elbeszélésedet, és figyelmeztetni akarlak. Úgy érzem, téged Is ugyanaz gyötör, ami engem gyötört — a megváltói komplexus. Ez vezetett engem a teológiára, ez vezetett föl a szószékre, ez szabadított meg az istenhitemtől, ez vezetett a versíráshoz, ez tett alkoholistává, ez hozott engem ide, a bányába, ahol végre megtaláltam a lelki nyugalmamat. Igen, fiú, alkoholista is a megváltói komplexusom miatt lettem. Nem holmi tehetetlenségből kezdtem inni, hanem csak azért, hogy megmentsem az emberiséget. Egyetlen dolog gyötört: Miért teremtett a Teremtő mindent olyan tökéletesnek, és miért csak az embert fuserálta el? Miért? Hogyan lehetséges ez? Még sohasem gondolkodtál ezen? Én igen. Gyakran és sokáig, nagyon sokáig. És arra jöttem rá, hogy az isten delíriumban teremtette meg az embert. Tökrészegen. Érted, nem? Ezt igazolja a hete* A fiatal szlovák prózaír 6-nemzedék egyik legtehetségesebb képviselője. 1946- ban született. Novelláskötete Psie dni (Smená, 1970), kisregénye pedig Patagónia (Smená, 1972) címen jelent meg. dik nap is. A pihenés napja. Miért kéne másért az annyira tökéletes istennek pihennie. A pihenés szükséges, végül is nem isteni tulajdonság. De neki pihennie kellett. A részegséget aludta ki magából. Érted már, miért kezdtem el inni és írni? A Teremtő állapotába akartam kerülni, a delíriumba, mert f;sak ebben az állapotban lehet megérteni, hogy hol követte el a hibát. Megérteni és helyrehozni — a szavak segítségével. Ezek voltak az indítékaim, de elszámítottam magam. Úgy érzem, inkább matematikát, fizikát, kémiát és biológiát tanulhattam volna. Ügy bizony, fiú. Képzeld csak el azt, hogy a matematika képes matematikailag pontos bizonyítékát adni saját nemlétezésének. Érted ezt? Ez a költészet. A relativitás elmélete. Az antianyag elmélete. A költészet ez, fiú. A legszabatosabb elméletek a iegirracioná- lisabbak. A legpontosabb tudomány már mágia. A legpontosabb képletet akár az álmodban is megláthatod. A költészet ez, fiú, a költészet. A tudomány bámulatos, de sietteti a halált. Ha mindent megold, az lesz a vég. Az embereknek már nem lesz miért élniük, mert rejtélyek nélkül a világ embertelen. Félek tőle, de szeretném megérni azt a pillanatot, amikor felfedezik a legvégsőt, a szuperképletet. Valamiféle szenvedélyes kíváncsiság ez, amely egyre előre ösztönzi az embereket, még akkor is, ha közben tudatosítják, hogy lehet, halálos veszedelem fenyegeti őket ott. A tökéletesség vágya és kíváncsisága. (Vagy a tökéletesség a szabadság mértéke lenne?) A kíváncsiság, a tökéletesség vágya és az eltökéltség. Rettegéssel teli eltökéltség. Az eltökélt ember, bár tud a szakadékról, fél tőle, de egyre közeledik felé — szeretné átkutatni és áthidalni azt. Lehet, mégiscsak ebben lesz a legnagyobb kíváncsiság! A legnagyobb megszállottság, a kíváncsiság megszállottsága; ha ez hatalmába keríti az embert, az leugrik a tetőről, hogy megtudja, nem tud-e mégis repülni. A nagyapám, a te dédapád, kőműves volt. Örömmel építette föl saját kezével a házunkat, az alapoktól a tetőzetig, hogy legyen honnét lezuhannia, amikor a zöld ágat tűzte a tetejébe. „Úgy zuhant alá, mint egy öreg madár, összecsapott szárnyakkal“ — mondta anyám, amikor letakarta nagyapámat azzal a fehér lepedővel, amiben herét hoztam. Azóta gyakran álmodtam azt, hogy repülök, és néha azt gondolom, hogy az ember nem a majomtól, de a madaraktól származik. Gondolod, hogy csak úgy lezuhant arról a tetőről? Már holl Leugrott, hogy megtudja, nem nőnek-e szárnyai. Igen, fiú, a dédapád szerfölött kíváncsi volt; ezt tőle örököltük. I gazi „lakásszentelőt" tartottak. Minden okuk megvolt a nagy ünneplésre, az áldomásra. Alig várták, hogy elkészüljön a bérház, s beköltözhessenek. Persze nemcsak ez a hat család várta, hanem rajta kívül még legalább ugyanannyi. A hat lakást azonban csak hat család kaphatta meg. Most már biztos, egészen biztos, hogy ők kapták meg. Tegnapelőtt még nagy volt a bizonytalanság. És amekkora bizonytalanságot éreztek ők, akkora volt a remény azok számára, akik ma nem ünnepelnek. Talán majd máskor. Majd később ők is szerencsések lesznek. Igaz, egyelőre erre semmi kilátás, hiszen a jelek szerint jó néhány esztendeig nem épül a faluban tanítói lakás. Erre is évtizedekig kellett várni. De elkészült. Ha az átadás időpontját többször el is halasztották, végre elkészült. Végre beköltözhettek. És ünnepelhetnek. A „lakásszentelőt“ a ház hatalmas ruhaszárítójában tartották. A hófehérre meszelt, tiszta, tágas terem látszott a legalkalmasabbnak a buli megrendezésére. Beton padlóját nem lesz nehéz felmosni, és senkinek a lakásában nem esik kár. Itt aztán mindenki kirúghat a hámból, ha akar. Hatalmas asztalok és padok is vannak a szuterénben, s ez megfelelő bútorzat az ilyen alkalomra. A legfőbb az Ital, arról pedig gondoskodtak. Minden lakó hozott valamit: konyakot, szilvóriumot, bort, sört, kávét. Szendvics, pogácsa, sós mandula is bőven állt az asztalon. Mi kell még a jó hangulathoz ezenkívül? Igen, egy hangszer — az is van. Méghozzá egy tangóharmonika, aki pedig játszani fog rajta, nem más, mint maga Gregor Ferenc, a helyi zeneiskola három tanerős tantestületének egyik tagja. A fő hangszere a zongora, de remekül bánik a harmonikával is. Ezt eddig is tudta mindenki, ám ma este újfent bebizonyosodott. Egyik nótát a másik után húzza. A véget érő dal utolsó hangja többnyire egy újabb nóta kezdete. Olyan ez, mintha valaki a „csikkről“ gyújt rá új cigarettára. Ez persze senkinek sem számít. Sőt, mindenki örül neki, hogy így van. Hogy ilyen magasra hágott a jókedv. Gregor Ferinek imponál, hogy a jelenlevőknek tetszik a produkciója. A felesége tekintete is sugárzik a boldogságtól a férje sikere láttán. Mindig is büszke volt a „konzervatóriumot végzett“ férjére. Szomszédaiknak, de főleg szomszédasszonyaiknak és kolléganőjének az iskolában gyakran elmondta, hogy a férje a konzervatórium egyik legtehetségesebb növendéke volt. Azt is mindenki tudja már róla, hogy Karol Novákkal, a híres zenésszel egy évfolyamba járt. — Nagyszerű voltl — kiáltotta az első emeleti Gondáné, amikor Gregor Feri letette a hangszert. Mindenki taps — Meg kell zenész. — És be kell tele a poharát — Köszönöm ba emelte a be igyanak vele. — Nagyszerí meg Kontár, al zsaszínűbbnek — Kitűnő zer megállapítást a Gregor Feri r mondania, hogy hetségesebb növ Novák neves ze Gregorné sza\ zás követte. N( a jelenlevők kö azért-e, mert val eszébe hozták. / szavak csodáiké A szőke Dumc ilyen tehetségne — Hiszen ner. laki. — * me! log! Műv^zet! — Művészeim gyorogva Dumcs dolog, mintha > Novák. — Évfolyamú Gregor Ferencni férje javára. — Novák sok csák. — De az te sikered — fo nagyot csuklott. Gregor Feri r határozatlanul k magában régebb ezen. Egy ideje nyugtalanító dil sikerei máskor : gítettek benne futása éppen ol} mint a többi I „Lent is szüksé mondogatta oly ban, és saját m ismételgette eze redett. Tulajdor először a szólá? rinek nem sikeri karába. Aztán m bejutni, hiábí fogadta a tanítŕ költöztek, de F Az apám, a te nagyapád szabó volt — úgy varrta a ruhákat, ahogy a valódi költészetet írják: önkívületben. Minden tűszúrásba beleadta az egész szívét, minden öltés fölött hosz- szan gondolkodott, mint a költő, aki azt az egyetlen megfelelő szót keresi; nagyon kevés pénzt keresett ugyan, de a ruhák, amelyeket megvarrt, tökéletesek voltak. Amikor hatvanéves volt, beleült egy tűbe. Örökre megjegyeztem azokat a szavakat, amelyekkel Krištofík doktor, apám csodálója és régi megrendelője megállapította a halál okát: „Halálát az a fű, tulajdon varrótűje okozta, amely a fenekébe szúródva, tulajdon vérkeringésébe került, és a vérrel együtt vándorolt, mígnem átbökte a tulajdon szívét.“ Amikor Krištofík doktor ezeket a szavakat írta, sírt, és értetlenül csavargatta a fejét. Akkor igazságtalan gúnyolódásnak, rossz és rnssz-szándékú iróniának tartottam a történteket. Még én sem tudtam akkor, hogy mindez természetes volt, nem tudtam, hogy apám és a tű pusztán csak fajtánk örökös törvényeinek volt alárendelve. Igen, fiú, családunkban a férfiak mindig amiatt haltak meg, amit a leginkább szerettek. Érzem, hogy a tű, amely mindannyiunknak már a születésünknél belénk szűrődik, közeledik a szívemhez. Lehet, hogy ezért is írok neked. Nem akarok meghalni, de mit lehet tenni: a tű az tű. És most, éppen most látok óriási lehetőségeket a művészetek előtt. Most, amikor a legjobb tudósaink a nem közvetíthető tapasztalatok területére érnek, és egyre nehezebben sikerül nekik üzeneteket eljuttatni onnét hozzánk, éppen most kell a művészeknek megpróbálniuk elkísérni őket ezekre a tájakra, és nyelvüket emberi beszéddé lefordítani, olyan nyelvvé tehát, amelyet mindenki megértene. Érted? Mindenki. Az ész és a szív nagy szintézise előtt állunk. Túl későn jöttem erre rá. A tű közeledik a szívem felé. Tulajdonképpen a szénről akartam írni neked. Azt olvastam ugyanis, hogy Földünk szénkészlete korlátozott mennyiségű, és belátható időn belül kimerül. Ilyen képtelenséget! Földünk szénkészlete kimeríthetetlen, mert ameddig világosság lesz, sötétség is lesz, és a sötétség pedig a szén alakjában válik örökkévalóvá. A szén megkövesedett sötétség, s így a bányászoknak mindig elegendő munkájuk lesz. Sötétségben, porban és forróságban fejteni a szenet — ez a te osztályrészed, ha valóban komolyan gondolod az írást. Jutalomként pedig csak reménykedhetsz, hogy valaki hamuvá égeti a szenedet, hogy az a hosszú, fagyos éjszakáin egy kis meleget adjon neki. Élj, ahogy akarsz és ahogy élned kell, ez az én egyetlen végakaratom. Apád. U. i.: Most jutott eszembe, hogy azt a legvégső, szuperképletet nem fontos éppen tudósnak felfedeznie. Lehet, hogy már rég ott rejtezik egyetlen közönséges Shakespoare-idézet- ben is.“ Két hét múlva apám infarktusban meghalt. (Tóth László fordítása) Szergej Mihajlov metlen helyzetbe Munkahelyén öss2 de az összejövetc Szergej Mihajlovii haza, mint _<*íeség ígérte. Amint belé ta, hogy a felesé ruhájában egy szá retlen férfival t teázik. A férfi az feszít, és kedvenc cigarettájáról a hó Az asszony pok< apró sóhajokat hí konyhába. A vend hécselni kezdett. — Bocsásson m( Én itt egy helyer dzsemet a terítfi baj? Sirokov csak ál s nem tudta, mit — gondolta —, c tuáció! Fogalmam mondani ilyen ese nyal persze majd 1 je-módja szerint ír got, legvégül el is csináljak ezzel a csaphatok botrány lennénk. Bármit n neki, nem jönne h ajtót mutatnék ne durvaság lenne, között nem szoká mennyire egyszerű dók ilyet tenni...“ Hosszan hallgat gal bűntud‘ 'san önmaga szójára i; gén így szólt: — Nem tesz sen Kuruc Sándor: TÉLI TÁJ
