Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-17 / 14. szám, csütörtök
SZÜLÖK, N E VELŐK F Ó RUM A MAOISTA FÖLDRAJZ A „kulturális forradalom“ viharainak elültével a kínai vezetők népük tudatábai egyszerre valamiféle légüres teret fedeztek fel: a történelemről, a drajzról és a kultúráról alkotott korábbi fogalmakat ugyanis eltörölték, újakat azonban — minthogy nincsenek — nem tudtak helyettük biztosítani. A kínai propaganda tehát a nép társadalmi tudatának — Mao Ce-tung szavaival élve — „tiszta lapjára“ kezdte sietve fölrajzolni az emberiség fejlődésének maóista értelmezését kifejező jeleket. Először a világtörténelmet kiforgató cikkek sorozata jelent meg, azután eljutottak a földrajzhoz. A földrajzi témával foglalkozó „elvi cikkek“, a közzétett térképek, atlaszok, útikönyvek mind azt sugallták az olvasónak, hogy helyre kell állítani az egykori kínai birodalom nagyságát, s az „elvesztett földek“ visszaszerzésével kell „kiigazítani“ a földrajzot. Peking nagyhatalmi törekvéseit teljesen nyilvánvalóvá teszik a más államokhoz tartozó területekre bejelentett igényei. Közismert Mao Ce-tungnak az a tétele, hogy az imperialisták elszakították sok környező „államot“, amelyek korábban Kína „védnöksége“ alatt álltak. Ez a tétel szolgált kiindulópontul a kínai társadalomtudósoknak ahhoz az állításához, miszerint Mongólia, Korea, Vietnam, Laosz, Kambodzsa, Thaiföld, India egy része — vagyis az egész kontinentális Kelet- és Dél- Ázsia, valamint a hozzá tartozó szigetek egykor mind „kínai területek“ voltak. A múlt utáni sóvárgás, amikor az Ég fiai, a kínai császárok (korlátozott földrajzi ismere- eik következtében) az egész vi- ‘ág urainak tartották magukat, tükröződik a mai kínai vezetők megalomániájában is és a szomszéd országok területére bejelentett igényében, amelyet Peking hivatalosan meghirdetett. Csou En-laj 1962 novemberében az ázsiai és afrikai országok Vezetőihez intézett levelében azt írta, hogy Kínának nemcsak Indiával, hanem sok más délnyugati szomszédjával Is van határvitája. A maóista geográfiai koncepció két ismert tételből táplálkozik: az egyik a polgári alapokon nyugvó szuperhatalmak burzsoá elmélete, a másik az „átmeneti övezetekről“ szóló hazai kínai nézet. E kettőből alakították ki egységes, „önálló doktrínájukat“. Mivel nem egyszerű jelszóról, hanem elfogadásra igényt formáló, átgondolt S ézetről van szói, érdemes vele ővebben foglalkoznunk. A világ mai politikai térképe maóista értelmezésben fölöttébb érdekes. Központjában Kína áll, mint „igazán szocialista“ ország. A Kínai Népköztársaságot természetesen piros színnel ábrázolták. A térképen nagy területet foglal el „a két kiterjedt átmeneti övezet“. A maóisták az ;,első átmeneti övezetbe“ Ázsia, Afrika és Latin-Amerika országait sorolják, a másodikba — mint a Vörös 2&szló című folyóiratban olvasható — a „Szovjetunió és az Egyesült Államok kivételével Nyugat és Kelet fontosabb kapitalista államait“. Kína, mint a „szocializmus központja“ (volt már a „világforradalom központja“ is, de Peking ma már nem használja ezt a kifejezést) mellett a Földön a „szuperhatalmak“ elméletének megfelelően még két központ található: a Szovjetunió és az Egyesült Államok. A kínai földrajztudósok tehát akarva-akaratlanul „háromszögű“ világot hirdetnek. A „vörös“ Kína, a „fekete“ Egyesült Államok és Szovjetunió mellett a többi állam — a pekingi koncepció szerint — úgy hasonlít egymásra, mint Buddha szobrának számtalan másolata, csupán méreteikben van különbség. A maóisták az „átmeneti övezetben“ narancs- sárgával jelölik a különböző államokat, teljesen figyelmen kívül hagyva a mai világ körzeteinek és országainak sajátosságait, osztály- és társadalmi különbségeit, a tőkés kapcsolatokban jelentkező ellentmondásos folyamatokat. A pekingi földrajztudósok már le akarták tenni az ecsetet a nehéz munka elvégzése után, amelynek során három színre festették a világ politikai térképét. De kiderült, hogy a térképhez megfelelő magyarázatok is szükségesek arról, mi is történik a Kínát körülvevő világban. Szerintük a világban végbemenő harc lényege az, hogy a „feketék“, a Szovjetunió és az Egyesült Államok igyekeznek megszerezni az „átmeneti övezetek“ természeti kincseit és emberi tartalékait, hogy — az ő hasonlatukkal élve — „lenyeljék a két kenyérszelet közé fogott húsdarabot“. A kínai geográfusok a földet szendviccsé alakították, s minden azon múlik, hogy ki fogyasztja azt el előbb. A kínai vezetés viszonya az „átmeneti övezethez“ arra vall, hogy a pekingi vezetés áhítozik erre a húsra. A maóista kalandok exportjával azonban ezt az „övezetet“ nem sikerült meghódítani. Ezért Peking áttért az államcsoportok és egyes országok differenciált megközelítésének taktikájára. Különböző arculatot öltve — akárcsak egy keleti Istenség — jelent meg a világ előtt: a maóisták azt hirdették, hogy a világ munkásmozgalma Pekingben láthatja a „szocializmus központját“, a fejlődő országok benne találják meg a „harmadik világ“ elismert vezetőjét, az imperialista országok pedig megbízható partnerüket. Peking ma azt hirdeti, hogy Kína a „harmadik világhoz“, tehát az első „átmeneti övezetbe“ tartozik. A maóizmus politikai-földrajzi koncepciója azonban itt repedezni kezd: miközben a pekingi földrajztudósok „elméletük“ palástján az egyik szét- foszlott varrást akarják megfoltozni, másik repedést teremtenek. Ha Kína a „harmadik világ“ országaihoz tartozik, akkor a maóistáJc szerint társadalmi-politikai rendszerét nem tekinthetik szocialista rendszernek, tehát a Kínai Népköztársaság természetszerűleg nem tarthat igényt arra, hogy a világszocializmus „központjának“ tekintsék. Ez nyilvánvaló ellentmondás azonban nem ejti zavarba a maóistákat, akiknek minden „elmélete“ csupa ellentmondásra épül, amelyekkel úgy játszanak, mint zsonglőr a labdával. Naiv dolog lenne azt hinni, hogy ez az „elmélyült“ földrajzi munkásság minden gyakorlati cél nélkül folyik Kínában. Világosan elhatárolt, alkalmazott jelentősége van, pontosan kifejezett szovjetellenes, szocializmusellenes, nagyhatalmi törekvéseket szolgál mindez. A kínai sajtóorgánumoknak az a célja, hogy ne csak a hazai, hanem a külföldi olvasóra is hatást gyakoroljanak. „A világ népeinek el kell igazodniuk abban, kik az igazi és a hamis barátaik, s bátran fegyverekhez kell nyúlniuk, nem félve semmilyen nyomástól, ijesztgetéstől, s harcolniuk kell, mert akkor feltétlenül le tudják győzni a szovjet revizionizmus agresszióját, fenyegetését és ellenőrzését“ — írják a maóisták. A kínai teoretikusok fejtegetései tehát azt a célt szolgálják, hogy segítsenek a kínai népnek és más népeknek eligazodni a történelemben, földrajzban, politikában és abban, hogy leleplezzék a „fő ellenségüket“ — a Szovjetunióit. A maóisták korábban szovjelellenossógüket a „szuperhatalmakkal szembeni ellenállás“ fügefalevelével leplezték, ma egyértelműen a Szovjetunió elleni fegyveres harcra szólítják fel a világ népeit. A nem létező „szovjet fenyegetésről“ szóló harsány kijelentések arra szolgálnak, hogy megtévesszék a világközvéleményt. A maóista „elméletet“ alátámasztó bizonyítékok hiányában a pekingi politikusok lámpával a kezükben keresik a világban a forró pontokat“, s a „fontos, megoldatlan problémákat“. A kínai vezetés minden konfliktussal terhes helyzetet aszerint értékel, hogy az menyire képes kárt okozni a „fő ellenségnek“, a Szovjetuniónak. Számukra a különböző problémák fontosságát az határozza meg, hogy mennyire lehet azokat szovjetellenes céljaikra kihasználni. A maóisták a politikájuk Iránt megnyilvánuló nemzetközi bizalmatlanságból úgy akarnak kitörni, úgy próbálják igazolni ezt a politikát, hogy a kínai és más népekre megpróbálják rátukmálni kiagyalt nagyhatalmi nézeteiket. „Új elméleteik“ azt jelzik, hogy a maóizmus igyekszik feltartóztatni a feszültség enyhülését, csökkenteni a nemzetközi porondon végbemenő pozitív változásokat, igyekszik gyengíteni a szocialista közösség országainak egységét, és összeforrottságát, gyengíteni e közösség szolidaritási akcióit a nemzeti felsza- badítási mozgalom és a fejlődő országok iránt. GENNAGYIJ KADIMOV KÖZÖS FELELŐSSÉGGEL A KÖZPONTI PÁRTBIZOTTSÁG múlt évi plenáris ülése után egész társadalmunk fokozott figyelemmel fordul az iskola és általában az ifjúság nevelésének kérdései felé. Az egyik jelentős határozat szerint a gyermekek és az ifjúság neveléséért nemcsak az iskola felelős, hanem valamennyi párt- és társadalmi szervnek, illetve szervezetnek nagyobb gondot kell fordítania a szocialista tudat formálását célzó feladatok teljesítésére. Ezek megvalósítása az eddiginél szorosabb együttműködést tesz szükségessé az iskola, a szülők és a többi említett szerv és szervezet között. Ezért még jobban ki kell használni minden rejtett tartalékot a család és az iskola együttműködésében. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, vannak még szülők, akik nem értették meg kellőképpen, hogy iskolás gyermekeik neveltségi szintjének állandó növeléséért nem csupán az iskola felelős, hanem nekik is arra kell törekedniük, hogy a gyermek otthoni tevékenysége a további gyarapodást, a jellem és a tudás tökéletesedését szolgálja. Bizonyos jelekből arra következtethetünk, hogy sok kisiskolás, miután az iskolából hazamegy, céltalanul, kellő felügyelet és irányítás nélkül tölti idejét. A szülők nemcsak a tanulmányi munkájukban nem segítenek nekik, hanem egyéb tevékenységüket sem ellenőrzik. Azokban a családokban, amelyekben van nagyobb iskolás, a szülői segítség, irányítás rendszerint rá hárul, neki adják feladatul, hogy fiatalabb testvérét segítse, irányítsa, pedig gyakran ő maga is irányításra és ellenőrzésre szorul. Sok kisiskolás úgy nyilatkozik, hogy szülei egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán kérdezik őt arról, mi történt az iskolában. Az anyák általában gyakrabban tesznek fel nekik kérdéseket az iskolával kapcsolatban, mint az apák. Ez talán azzal magyarázható, hogy az apa túlságosan elfoglalt vagy a munkából későn jár haza, esetleg nincs Is hétközben otthon. ÜGY VÉLJÜK, hogy az eredményesebb tanulás és a tanuláshoz való pozitív viszony kialakítása érdekében a szülőknek többet kellene beszélgetniük a .gyermekekkel az iskolai életről, az ott felmerült problémákról. Ez azért is fontos, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy azok a tanulók, akikkel rendszeresen foglalkoznak otthon, elbeszélgetnek velük, érdeklődnek tanulmányi problémáik iránt, jobban, tisztábban látják az iskolába járás célját és értelmét. Tudatosabban, és ennek eredményeképpen jobban Is tanulnak. A jobb tanulmányi eredmény nem mindig a közvetlen segítségnyújtás eredménye, hanem annak tulajdonítható, hogy a gyermekben a szülői érdeklődés hatására kialakul bizonyos fokú felelősségérzet és annak tudata, hogy az iskola számára Igen jelentős társadalmi megnyilatkozásokra ad lehetőséget, amiről számot kell adnia a szülőknek. Az ilyen gyermekek jobban motiváltak. Ez a fajta motiválás a szülőktől nem igényel különösebb megterhelést, mindössze annyit, hogy naponta néhány percet beszélgessenek a gyermekkel s igyekezzenek beleélni magukat abba, a problémáktól egyáltalán nem mentes világba, amelyben a gyermek él. Az ilyen beszélgetések során kerülni kell minden szemrehányást az esetleges kudarcokért, s inkább jóindulatú tanáccsal kell ellátni a gyermeket. Arra törekedjen a szülő, hogy a gyermek mindig megértésre találjon nála és újabb ösztönzést kapjon későbbi feladatainak a megoldásához. Rá kell szoktatni a gyermeket arra, hogy ne csak sikereiről számoljon be, hanem kudarcait, problémáit Is beszélje meg szüleivel. Sokszer a szülő olyan tanácsot vagy konkrét útmutatást adhat neki, ami igen sok meddő tépelődéstől és felesleges Idő- és energlapazarlástől menti meg a gyermeket. Nem arról van sző, hogy a szülő oldja meg a gyermek problémáit. Az nem lenne helyes. A hangsúly azon van, a gyermek érezze, hogy problémájával nincs magára hagyatva, van akivel közölje gondjait, s ez a legtöbb esetben már önmagában is segítséget jelent számára. Az ilyen jellegű segítségnyújtás nem annyira időigényes, Jobbára csak megértést és őszinte szeretet feltételez a szülők részéről. Erre pedig minden szülőnek képesnek kellene lennie, még az olyan szülőknek is, akik azzal hagyják ott gyermeküket az iskolában: „.. Ha pedig rosszalkodik a gyerek, csak verje ...!“, mondják meggondolatlanul a tanítónak. E kijelentésben nem is a tartalom a lényeges, mert hiszen egyik tanító sem engedelmeskedne a szülőnek, hanem ez a gondolkodásmód, ami mögötte meghúzódik. Jellemző az ilyen szülőkre, hogy gyermekükkel akkor sem sokat törődnek, ha arra van idejük. Nem szeretnek, mert nem is akarnak a gyermekekkel törődni, sokkal köny- nyebbnek tartják azt a megoldást, hogy a felelősséget a tanítókra, az iskolára hárítsák s hibáztassák esetleges nevelési baklövéseikért, melyek a gyermekük viselkedésében megnyilvánulnak. NEM KELL KÜLÖNÖSEBBEN hangsúlyozni, hogy az így értelmezett kölcsönös felelősség a gyermekek és az ifjak neveléséért egyáltalán nem egyeztethető össze az említett párthatározattal. Az iskola és a szülők együttműködésének további minőségi javítása szükségessé teszi, hogy e téves felfogású szülőket az iskola jobban megnyerje a közös nevelési feladatok megoldásához. E munka azonban nem lehet csupán az iskola feladata. A tömegszervezetek, a helyi pártszervezet és a közigazgatási szervek is fokozhatnák a szülők és általában a felnőttek felelősségét a gyermekek és az Ifjak neveléséért; Az iskola ugyanis úgyszólván tehetetlen olyan esetekben, amikor a szülőt kötelességeinek elhanyagolása miatt felelősségre kell vonni. Nem bizonyulnak elégségesnek azok az eszközök, amelyek rendelkezésére állnak. Ilyen esetben lehetőséget kell adni az iskolának arra, hogy igénybe vehesse más szervek támogatását s a problémát közösen oldhatnák meg. Hathatós segítséget nyújthatnak az üzemi pártszervezetek, a szakszervezet, az üzemek vezetősége, esetleg a közigazgatási szervek is. A segítségnyújtás azonban nemcsak a hibák esetén válik Időszerűvé, hanem megelőző, illetve folyamatos segítség is lehet. Az ifjúság és a gyermekek világnézetének, életszemléletének, eszméinek és erkölcsi meggyőződésének a formálásában is nagyon sokat tehetnek a hírközlő szervek, a sajtó, a rádió, a tv, a különböző kiadó- vállalatok és egyéb intézmények. A szocialista nevelés csak akkor lehet igazán eredményes, ha az iskola előkészíti a gyermekeket és az ifjúságot a tömegkommunikációs eszközök által gyakorolt hatások befogadására. Arra kell őket nevelni, hogy ne csak passzív élvezői legyenek a kulturális értékeknek, hanem saját maguk Is aktívan részt vállaljanak a kulturális javak létrehozásában. Az iskola, valamint más szervek és intézmények e téren szintén Igen gyümölcsöző együttműködést fejthetnek kL A harmonikus emberi személyiség kialakításához tartozik az is, hogy a befogadó (receptív) tevékenységre nevelés arányban legyen az alkotó tevékenységre való előkészítéssel. A GYERMEKEK ÉS IFJAK neveléséért, szocialista tudatának kialakításáért felelős szerveknek és intézményeknek abból az elvből kellene kiindulniuk, hogy valóban értékes ismeretek, jellemvonások, jártassá gok és készségek csak a neveltek öntevékenységével alakíthatók ki. Ezért arra kellene törekedniük, hogy a neveltek minél kevesebb kész ismeretet kapjanak: ehelyett úgy irányítsák őket, hogy a gyermekek és az ifjak minél többet valósítsanak meg önmaguktól, amikor felkészülnek az életre. KULACS DEZSÜ Molnár János felválnia ,
